ZOE – 9. rész

Szabadság, szerelem…

Keith visszaérkezéséig, amikor éppen nem a környéket jártam fényképezőgéppel a kezemben, a lakást csinosítgattam. Elhelyeztem a díszpárnákat a kanapén, feltettem néhány általam készített, kinagyított fotót a falra és vettem egy vastag, bolyhos szőnyeget a „nappaliba”, a TV elé, mert bár a kanapé is nagyon kényelmes volt, általában a padlón ülve – fekve moziztam. A megvásárolt paravánnal még jobban leválasztottam a „hálószobát” és egyben el is zártam a kíváncsi tekintetek útját. Nem mintha sok vendéget fogadtam volna, konkrétan egyet sem, hacsak Beckyt nem számítom annak. 

 

 

Miután Keith visszajött a városba, legtöbbször a hajón voltunk, pontosabban a vízben. Egyszerűen fantasztikus volt a víz alatti világ, amit a búvárleckéknek köszönhetően felfedezhettem.

Először csak felszínközelben próbáltuk ki, mit hogyan kell majd csinálni, mint kiderült, nem ok nélkül. Elsőre még a vízbejutás is problémát okozott. Teljes felszerelésben ácsorogtam a hajó végében, és igyekeztem erőt gyűjteni az ugráshoz.

– Minden rendben? – kérdezte Keith a vízből. – Ha úgy könnyebb, be is mászhatsz.

– Láttál te már olyan búvárt, aki úgy mászott le a létrán? Menni fog! – feleltem sokkal magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam.

– Aha, szóval sértené a büszkeségedet, ha a létrát kellene használnod. Értem én – villantotta rám szokásos, pimasz vigyorát.

– Csend legyen, különben kapsz tőlem egy „Facér vagyok” pólót!

Lebukott a víz alá, és amikor újra feljött, a búvárszemüvege félig volt vízzel, ami a kegyetlenségem okán elsírt könnyeket volt hivatott helyettesíteni. Lefelé görbülő szájjal nézett fel rám, de a szemén láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést. Nyelvet öltöttem rá és kiléptem a fedélzet szélére. Azonnal komolyra váltott.

– Oké! Ne felejtsd el megfogni a reduktort és a szemüveget, és jöhet az óriáslépés!

Könnyű azt mondani – morogtam magamnak, de azért követtem az utasításait.

Az első merülési próba alkalmával pánikszerűen kapkodtam levegő után, mert úgy éreztem, megfulladok. Ezzel persze pont azt értem el, hogy tényleg nem kaptam levegőt. Hiába mondta Keith, hogy szép lassan, nyugodtan kell lélegeznem, nem ment. A tudat, hogy víz alatt voltam, és a szokatlan, szájon át való légzés megrémített. Már majdnem feladtam, amikor új módszerhez folyamodott.

– Csak még egyszer utoljára – tartott vissza, amikor ki akartam mászni a hajóra. – Van egy ötletem, randi a víz alatt. Mit szólsz hozzá?

– Azt, hogy napszúrást kaptál.

– Nem kell mást csinálnod, csak fogd a kezem és nézz végig a szemembe – hagyta figyelmen kívül pikírt megjegyzésemet. – Semmi mással ne törődj, csak velem.

Ez bevált. Ahogy lassan ereszkedni kezdtünk, pillantásomat az övébe fúrtam, és minden más megszűnt létezni számomra. Lassú, mély légvételek be és ki, miközben elvesztem gyönyörű barna szemének mélységeiben. Észrevétlenül ráéreztem a helyes légzésre, és már nem is volt nehéz. Szerencsére minden más azonnal ment, nem volt problémám sem a békatalpakkal, sem a kiegyenlítéssel, sem a szemüveggel – bár a víz alatti víztelenítés néha nem sikerült tökéletesen –, a többi pedig egyelőre Keith feladata volt.

A merülés maga volt a csoda. Nem győztem betelni a látvánnyal, az érzéssel. Számomra eddig nem tűntek hihetőnek az élénk színeket felvonultató víz alatti fotók. Mindig azt hittem, hogy odalent a mélyben minden sötét és színtelen ehhez képest olyan színkavalkád tárult a szemem elé, amilyet a felszínen is csak ritkán láttam. A szivárvány színeiben pompázó halak csupán karnyújtásnyira úsztak el mellettünk, alattunk pedig a zöld, a vörös és a barna legkülönbözőbb árnyalataiban játszó vízinövények járták kecses hullámtáncukat.

Azért persze voltak ijesztő mozzanatok is, mint például amikor egy félig homokba temetkezett rája felett lebegtünk el – le sem mertem venni róla a szemem, és azért imádkoztam, hogy fel ne zavarjuk. De ezek a momentumok eltörpültek az újra és újra ismétlést sürgető élmények mellett.

Keith igazán lelkiismeretes tanárnak bizonyult, még különböző vészhelyzeteket is „elpróbáltunk”. Kijelentette, hogy csakis és kizárólag vele merülhetek. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt vajon úgy érti, egyedül ne tegyem, mert veszélyes, vagy hogy nem szívesen látna másik férfi oldalán. Az arckifejezéséből ítélve, mindkét eshetőség tiltólistás volt nála.

Egy biztos, a tenger újabb hódolót szerzett magának. És Keith is.

Néha rám tört a bűntudat, hogy Cathy távolléte ellenére – vagy tán épp annak köszönhetően?! – ilyen felszabadultnak és teljesnek érzem magam. Be kellett vallanom önmagamnak, hogy élvezem a szabadságot és a tényt, hogy nem nyomasztanak közvetlen kötelezettségek. Hét éve nem voltam egyedül, és bár önzőnek éreztem magam, nem tudtam kevésbé élvezni.

Ilyenkor persze azonnal telefont ragadtam és felhívtam őt, hogy tőle magától halljam, nem szenved a hiányomtól. Így szinte minden másnap beszéltünk telefonon vagy az interneten keresztül. Ettől függetlenül, november vége felé nem bírtam tovább, és újabb látogatást terveztem be.

Annyira elfoglalt a csomagtartó megtöltése, és az izgatott várakozás, hogy újra láthatom Cathyt, hogy észre sem vettem Keith-t. Lecsaptam a csomagtartó fedelét, és majdnem őt is, ijedtemben, amikor váratlanul előttem termett.

– A frászt hozod rám! Hogy a fenébe tudsz ilyen halkan közlekedni?

– Halkan?! Még szólongattalak is. Különben is, milyen fogadtatás ez?

Nem esett nehezemre ráhangolódni a Keith-féle köszönésre. Boldogan simultam az ölelésébe és átadtam magam a bensőséges pillanatnak, amely, véleményem szerint, túl hamar ért véget.

– Utazol valahová?

A kérdés azonnal kijózanított. Első gondolatom az volt, hogy most hazudnom kell neki, de ezt azonnal követte egy megkönnyebbült sóhaj, hiszen Keith tudott Cathyről.

– Igen, már napokkal ezelőtt elterveztem, hogy meglátogatom Cathyt. Piknikre készülünk.

Nem tudtam visszatartani az arcomra telepedő vigyort és a gyerekes ujjongást. Ezelőtt gondolni sem mertem ilyen családias, nyugodt programok szervezésére.

– Ennyi étellel egy család elvan egy teljes hétig. Meghívtad az egész sulit?

Szerintem észre sem vette, hogy beszéd közben reflexszerűen elkezdte átcsoportosítani a csomagokat. Amit én találomra bedobáltam, csordultig megpakolva az autót, azt ő szisztematikusan elrendezte, és láss csodát, a csomagtér fele üresen maradt.

– Ez igen, profi vagy tetriszben, ugye?

– Bocs, megszokás. Annak idején sokat jártunk családostól kempingezni. Sok holmi, kis autó…

– Gond egy szál se, így legalább még én is beférek.

– Esetleg szorítanál helyet nekem is?

Egy dolog, hogy beavattam az életem, a múltam részleteibe, az is igaz, hogy úgy döntöttem, megbízom benne, de Cathy biztonságát kockára tenni már teljesen más tészta. Senkinek nem szándékoztam elárulni, hogy hol van, még Keith-nek sem.

– Sajnálom, én is szívesen tölteném veled az időt, de megígértem Cathynek, hogy ez a nap csak a kettőnké lesz. Tudod, még soha nem voltunk távol egymástól, már nagyon hiányzik, és én is neki. Ráadásul csak unatkoznál velünk, nem terveztünk semmi különöset, csak egy kis vízparti pikniket és sok-sok csevegést, szóval…

– Nyugi, mindjárt kiugrik a szíved a helyéről. Ha nem akarod, hogy menjek, csak mond azt, nem fogok megsértődni.

Teljesen nyugodt volt a hangja, túlságosan is, és ebből arra következtettem, hogy máris megsértettem. Érezhette a tétovázásomat, és persze azonnal rájött, hogy bizalmatlanság húzódik mögötte.

– Nem arról van szó, hogy nem szeretném. Örülnék, ha megismernéd őt, csak nem most. Még nem. Minden olyan bizonytalan, mindketten szokjuk még a helyzetet, mármint Cathy és én.

– Oké, rendben, elfogadom az érveidet. Kérek egy búcsúcsókot és már mehetsz is.

Majdnem megsajnáltam, de megkeményítettem a szívemet, egy futó csókot leheltem a szájára, és gyorsan beültem a kocsiba.

Azért egy reménykedő kérdés még kikívánkozott: – Holnap este találkozunk?

– Amikor csak akarod. Vigyázz magadra, kérlek!

A hangjában megbúvó feszültség eszembe juttatta a lehetséges veszélyt.

– Vigyázok.

Őszintén gondoltam, és ezt ő is kiolvashatta a szememből, de mindketten tudtuk, hogy a szándék nem elég. Egyikünket sem nyugtatta meg az ígéretem.

Miamitól távolodva újra átjárt az örömteli bizsergés – nemsokára megölelhetem Cathyt. Ugyanakkor enyhe szorongást is éreztem, akárcsak a beszélgetéseink közben. Felemás érzés volt élvezni a szabadságot, közben pedig félteni a Cathyhez fűző szoros köteléket. Mert mi van, ha olyan jól érzi magát ott, az új barátaival, hogy már nem is lesz szüksége rám?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem egész úton, de amikor megpillantottam őt a kerítés mellett toporogni, minden kétségem elillant. Rohant felém, amint kiszálltam.

– Annyira hiányoztál!

– Te is nekem, kicsim!

Percekig csak álltunk, egymást ölelve. Abban a pillanatban a szabadság nem is tűnt olyan fontosnak.

– Szólok a felügyelő tanárnak, hogy megjöttem érted, és mehetünk is.

– Rendben, addig hozom a táskám.

Néhány perccel később már úton voltunk a Pelican-öböl felé, miközben hallgattam Cathy önfeledt csacsogását.

– Képzeld, holnap az osztály is kirándulni megy és megnézünk egy táncversenyt is. Már nagyon várom. Igaz, a tanár azt mondta, hogy valószínűleg egy lépést sem fogunk felismerni azok közül, amiket mi tanulunk, de én azért jól megfigyelem majd őket. Tudtad, hogy a jive is latin tánc, mert én azt hittem, hogy az standard. Ó, majd elfelejtettem mondani, tegnap az a szemét Kevin, a párom a táncórán, azt hazudta, hogy nem is volt Susyval fagyizni, pedig én tudom, hogy igen.

A vízhez érve minden kiröppent a fejéből, a piknik volt minden gondolata. Hihetetlen, mekkora boldogságot tud okozni egy ilyen egyszerű dolog.

Jókedvünk nem tartott sokáig. Nem tudnám megmondani, mi vett rá, hogy körbeforduljak és minden közelben parkoló járművet alaposan megnézzek, mindenesetre megtettem. Megroggyant a térdem, amikor az egyik autóban Keith-t fedeztem fel, és ezúttal nem a vágytól, de még csak nem is a viszontlátás örömétől.

– Cathy, akadt egy kis dolgom, leterítenéd addig a pokrócot?

Próbáltam fegyelmezni a hangomat, de nem sikerülhetett túl jól, mert Cathy azonnal felkapta a fejét és a szemében rémület tükröződött. Istenem, hát már soha nem tudom kiűzni belőle ezt az érzést?! Ha nem akarom még jobban megijeszteni, kénytelen leszek bemutatni neki Keith-t, most már úgyis mindegy.

– Semmi baj, kicsim, csak megláttam egy barátomat, szólok neki, hogy csatlakozzon hozzánk, jó?

Keith felé lépkedve azon igyekeztem, hogy visszaszorítsam az indulataimat – egy veszekedés csak még jobban felzaklatná Cathyt.

– Te követtél engem?! – Szinte csak sziszegtem a szavakat, de hangerő híján is rájöhetett, hogy dühös vagyok. Kiszállt az autóból, de nem próbált megérinteni.

– Igen. – Robbantam volna, de tekintettel kellett lennem a minket figyelő Cathyre, amíg viszont én a dühömet nyeldestem, Keith nyugodtan folytatta. – Ne akadj ki, kérlek! Nem akartam semmi rosszat, csak féltettelek. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy nem bírnám ki, ha valami bajod esne. Nem akartalak egyedül hagyni.

Erre nem tudtam mit mondani. Egyrészt hízelgő volt, hogy ennyire aggódik értem, másrészt enyhén szólva bosszantó, hogy semmibe vette a kérésemet. A gondolat pedig, hogy végig követett valaki, és én még csak észre sem vettem, ijesztő.

– Nem akarom Cathyt még jobban megrémíteni, ezért most visszafogom magam, de ezzel még nem zártuk le a témát. El kell hitetnem vele, hogy semmi gond, barát vagy, de ez most nagyon nehezemre fog esni.

Halkan felnevetett – felnevetett!!! –, megfogta a kezem és húzni kezdett a húgom felé.

– Megígérem, hogy jó kisfiú leszek, már csak azért is, mert nagyon örülök, hogy megismerhetem a húgodat. Szia, Cathy, Keith vagyok, a nővéred barátja. Nem bánod, ha kicsit belerondítok a napotokba a jelenlétemmel? Tudod, nem bírtam ki hosszabb időt a társasága nélkül. – Az utolsó szavaknál magához húzott, alaposan megszorongatott, és kaptam egy cuppanós csókot a hajamra.

Arra egyáltalán nem számítottam, amit Cathy arcán láttam. Féltékeny volt Keith-re. Annak ellenére, hogy alig egy órája még én is hasonlóan éreztem Cathy új barátaival kapcsolatban, ez meglepett. Keith-nek is feltűnhetett a húgom nem éppen örömteli reakciója, mert elengedett, közelebb lépett hozzá és cirádásan meghajolt.

– Keith Thaylor, szolgálatára, kisasszony. Esetleg segítségére lehetek valamiben az ebéd körül?

Mégsem az ő bohóckodása volt az, ami végül mosolyt csalt Cathy arcára, még ha nem is túl őszintét, hanem saját beleérző képessége. Ő ugyanis végig engem figyelt, és biztos vagyok benne, tudta, mennyire szeretném, ha jó képet vágna a dologhoz. Igaz nem Keith, és a kettőnk kapcsolata miatt akartam ezt, ahogy ő gondolhatta, de a végeredmény ugyanaz lett, egy halovány mosolykezdemény.

– Már mindennel kész vagyok, de az ennivaló eltüntetésében segíthetne, Mr. Thaylor, mert ennyit ketten egy hét alatt sem ennénk meg.

– Ugye, hogy ugye? Én is ezt mondtam Dakotának, amikor mindezt bezsúfolta a kocsiba.

A nevem említése újabb riadt pillantást eredményezett – ő ugyanis úgy tudta, a terv szerint Miamiban mindenki Zoéként ismer –, de jeleztem neki, hogy ne szóljon, majd elmondom. Nem akartam, hogy tudjon a raktárban történtekről, de egy újabb hazugság már meghaladta volna az erőmet, így eldöntöttem, hogy amint kettesben maradunk, elmondok neki mindent.

A következő órák nagy meglepetést okoztak, és cseppet sem csillapodó haragom ellenére még közelebb sodortak Keith-hez. Figyeltem, ahogy Cathyvel bánt és az eszem is egy véleményre jutott a szívemmel: kell nekem ez a pasi. Már az is, ahogy hozzá szólt; valahogy ötvözte a gyerekeknek szóló kedveskedést a „komolyan veszlek” hozzáállással, amivel hamarosan elérte, hogy Cathy kényszeredett társalgásból baráti hangra váltson, a Mr. megszólítást pedig Keith-re cserélje. Amikor pedig elkezdte magyarázni neki, hogyan kell sárkányt eregetni, mondván, hogy az minden családi piknik fénypontja, majd ketten össze is dobtak egyet az étel csomagolásához használt folpackból és néhány gallyból, és a Keith kocsijában talált spárgával a magasba is repítették, Cathy teljes szívéből és őszintén elfogadta őt.

Én pedig, azt hiszem, akkor vesztem el végleg. Menthetetlenül szerelmes lettem.

Hazafelé azért alaposan megmostam Keith fejét az önkényes viselkedése miatt, és közöltem vele, nem vagyok gyámoltalan gyerek, sem pedig magatehetetlen és nincs szükségem állandó védelemre. De azt hiszem, végül az győzte meg, amikor kijelentettem, csak nemrég szabadultam meg egy zsarnok apa elnyomása alól, és nincs szükségem egy újabb, hasonló kapcsolatra.

Új életem legsötétebb foltja, a Tina iránt érzett aggodalom volt. Peteréktől megtudtam, hogy súlyos fejsérülést és többszörös lábtörést szenvedett, amit meg is kellett műteni, két késszúrás okozta sérülése volt, és eltört három bordája. Továbbra is eszméletlen volt, és az orvosok semmi biztatót nem tudtak mondani. Még mindig lelkiismeret furdalással küzdöttem, bár nem tudtam megmagyarázni a pontos okát.

A bárban folyamatos nagyüzem volt. Chris egyre gyakrabban tette tiszteletét, legtöbbször a Follow testvérek és a már megismert „testőrök” társaságában, amiről minden alkalommal előre értesültünk, lehetőséget kapva, hogy megfelelő hölgy partnert biztosítsunk Luis számára. De az is előfordult, hogy csak ő jelent meg váratlanul, helyet foglalva az egyik asztalomnál.

Amikor egyedül jött, eleinte tüntetően elzárkóztam mindenféle érintkezéstől, míg végül rájöttem, hogy Becky és a többiek miatt akkor is játszanunk kell, ha az igazi célközönség nincs jelen. Ilyenkor általában beszélgetéssel csaptuk agyon az időt, alkalmanként felkért egy-egy táncra, de olyan is előfordult, hogy csak ültünk egymás mellett és a vendégeket néztük, gúnyneveket aggatva rájuk, vagy épp azt találgattuk, ki mivel foglalkozhat.

– Te mit szeretsz csinálni, ha épp nem dolgozol vagy alszol? – kérdezte egyik alkalommal, a vendégeket fixírozva.

– Két dolgot imádok: a filmeket és fényképezni – vágtam rá gondolkodás nélkül. Erre már rám nézett, és félrehajtott fejjel méregetni kezdett. – Mindig is fotóriporter akartam lenni. Mi van? Miért nézel így rám?

– Inkább aktív pihenés pártinak gondoltalak. Tudod, szörfözés, lovaglás, falmászás…

– Néha punnyadni is kell, a fotózás pedig nagyon is aktív kikapcsolódás. Nem holmi műtermi képekre gondoltam. Ha van egy kis szabadidőm, fogom magam, meg a Fujit és megyek amerre látok. Egy kis sziklamászás sem akadály, ha az áhított téma és közém áll.

– Így már stimmel, már azt hittem csődöt mondott az emberismeretem. És miket fényképeztél mióta itt vagy? Lefogadom, hogy vonzanak az érdekességek, az izgalmas kalandok.

Megborzongtam, ahogy eszembe jutott a vihar és az aznapi utolsó képeim témája. Gyanakodva néztem rá, de az érdeklődésen kívül semmi mást nem fedeztem fel az arcán.

– Mindent! Embereket, állatokat, növényeket, a vizet, az eget, sőt, még a homokot is – lendültem bele felszabadultan. – Csak az a baj, hogy nagyon korlátoz a gépem. Egyszer tuti, veszek magamnak egy profi masinát. Az igazi egy tükörreflexes gép lenne, de egy Nikon D700-assal is beérném. – Mosolyogva hallgatta lelkes eszmefuttatásomat a különböző fényképezőgépek összehasonlításáról.

Igazán helyes, szívdobogtató pasi volt. Szinte sajnáltam, hogy a saját neméhez vonzódik. Néhány röpke pillanat erejéig eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy „mi lenne ha…”, de ezen hamar túltettem magam, főleg a pikniken történtek után. Így aztán szinte szórakoztató volt eljátszani a civakodó szerelmespárt.

Szinte igazi barátokká váltunk. De csak szinte. Maradtak előtte titkaim, ráadásul nem is a jelentéktelen fajtából. Nem árultam el például az igazi nevemet, és nem beszéltem neki a húgomról, Keithről és a raktárban történtekről sem. Habár ismeretségünk mélyülésével egyre elképzelhetetlenebb lett számomra, hogy Chris bármi rosszra képes lenne, a tudatom legmélyén még működött egy védelmi rendszer, ami nagyon is számon tartotta bűnöző voltát.

Abban is biztos voltam, hogy ő is titkol valamit. Soha nem beszélt például a munkájáról – bár arról nem is nagyon akartam tudni –, és akkor is kitért a válaszadás elől, amikor a kapcsolatairól próbáltam kérdezni.

Mellette nem tudtam tökéletesen kikapcsolni. A félelmeim állandóan ott kísértettek. Aggódtam az otthoniakért, és Keith múltkor elejtett megjegyzése sem hagyott nyugodni, miszerint veszélyben lehetünk, így amikor nem vele voltam éppen, akkor még őt is féltettem.

Ez lehetett az oka, hogy amikor Keith már két napja nem jelentkezett, és a telefonja is állandóan üzenetrögzítőre volt állítva, rögtön ideges lettem. Én kértem ugyan, hogy ne telepedjen rám, de hogy eltűnik, az azért sok volt. Az ösztöneim folyamatosan vészriadóztak, a harmadik napon már szó szerint hisztis voltam.

– Nincs a közelben más hely, ahová mehetnétek?! – támadtam Chrisre, amikor megjelentek. Feldúltságomban először észre sem vettem, hogy ezúttal Jonathan nem volt velük.

– Netán zavarunk? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.

– Ami azt illeti, igen, zavartok! – vágtam rá durcásan. – Jobb szeretek nyugodtan dolgozni. Nem jó összekeverni a munkát és a magánéletet. – Próbáltam olyan magyarázattal előállni, ami elég hihető. – Ráadásul Helen is kezd zúgolódni, hogy teljesen kisajátítasz.

Chris persze nem vette be, azonnal tudta, hogy valami más aggaszt, Luis azonban gátlástalan röhögésben tört ki.

– Igazad van, Zoe, ebben teljesen egyetértünk. A munkát és a magánéletet soha nem szabad összekeverni – értett egyet David. A megszólítás ugyan engem célzott meg, mondandóját nyilvánvalóan a húgának szánta. – Bár, ezt most hallom először egy pincérnő szájából – tette hozzá enyhe gúnnyal, miközben fölényes mosollyal az arcán felém fordult.

– Oh, a mindig udvarias David Follow, amint ironizál – szállt be a társalgásba rideg hangon Camilla is. Csupán egy hűvös pillantást kapott válaszul.

Úgy tűnt, nekik sem volt túl jó napjuk.

– Zárjuk le a témát. Zoe, ha meg nem sértelek, végezd a dolgod! – nézett rám ismét David. – Hozz egy Chivas Regalt. Jobb, ha mindjárt egy üveggel.

– Én egy Cointreau-t kérek – rendelt Camilla is.

Kérdőn néztem a többiekre. Chris a szokásosat kérte, Luis viszont elmerülten bámulta az éppen táncoló lányt, így nem nyilatkozott. A whiskyhez a biztonság kedvéért két poharat szervíroztam.

Meglepő módon a mindig csak alkoholmentes koktélokat iszogató Camilla is hamarosan eléggé spicces állapotba került, és David is kiesett a szokásos úriember szerepéből. Fogalmam sem volt, mi történhetett, ami miatt ennyire kifordultak önmagukból, de annál mindenesetre több eszem volt, hogy kérdezősködni kezdjek. Hamarosan kéretlenül is megkaptam a választ.

– Mondtam, hogy ne őt küldjétek! Kértem, könyörögtem – hallottam Camilla elfojtott, kétségbeesett suttogását, amikor már ki tudja, hányadik alkalommal fordultam meg az asztaluknál, és letettem elé az újabb likőrt.

Chrisnek is átnyújtottam a vodkáját, láttam is figyelmeztető pillantását, de nem tudtam mire vélni.

– Én pedig megkértelek, hogy ne szűrd össze vele a levet! – hangzott a kelleténél kicsit hangosabban a válasz Davidtől. – Amikor nem hallgattál rám, megmondtam, hogy ez lesz a vége, de te azt hajtogattad, ne nézzelek kezdőnek! Hát akkor ne is viselkedj úgy!

– Okosabb ő annál, sem mint hogy erővel le lehessen győzni – szólt bele csitítólag Chris is a társalgásba.

Ekkor vette észre David, hogy még mindig ott vagyok, mert balga módon a kiürült whiskys üvegért nyúltam. – Te meg mit hallgatózol itt, mi?! – pattant fel és olyan erővel markolta meg a csuklómat, hogy a fájdalomtól visszaejtettem az üveget az asztalra. Emlékképek sora rémlett elő feledni kívánt múltamból, David helyett az apám acsarkodó arcát láttam magam előtt és az undorral vegyes félelem régi ismerősként áradt szét az ereimben. Erőnek erejével próbáltam magam a valóság talaján tartani.

– Nem hallgatóztam – válaszoltam fojtott hangon –, csak kihoztam a kért italokat. Hozzak esetleg egy újabb üveg whiskyt is? – Nyíltan a szemébe néztem, de megremegő hangom elárult.

Ekkor már Chris is talpon volt és visszafogott hangon igyekezett lecsillapítani főnökét.

– Nyugodj meg, David! Ha felhúzzuk magunkat, csak rontunk a helyzeten. Zoe most szépen elmegy, és hoz nekünk egy-egy jó erős feketét. – Felém nyújtotta a kezét, jelezve, hogy induljak, de a szorítás a csuklómon nem enyhült. – David, Jonathan mindjárt itt lesz. Tudod, milyen dühbe gurul mindig, ha lebecsülik a képességeit.

– Nem ártana, ha megnevelnéd a nődet! Tanítsd meg neki, hogy nem illik hallgatózni, mielőtt más teszi meg! – A kezem közben szabaddá vált, így gyorsan elléptem az asztaltól és várakozón Chrisre néztem.

– Hozz nekünk, kérlek, egy jó erős kávét, Zoe.

Amikor a kért élénkítőkkel visszatértem, már mindenki a szokásos álarcát viselte, és hamarosan tényleg megérkezett Jonathan is. Egy kicsit ziláltabb volt ugyan az öltözéke, mint általában, de semmi jelét nem láttam rajta idegességnek, vagy annak, hogy mit csinálhatott pár perccel ezelőtt. Kért egy energiaitalt, és Camilla mellé telepedve kényelmesen kinyújtóztatta hosszú lábait. Innen már minden úgy zajlott, mint egy átlagos napon, kivéve, hogy David néha gyanakvó pillantást vetett rám.

– Ha végeztél, ülj oda hozzám – súgta a fülembe Chris, miközben elsétált mellettem a mellékhelyiségek felé.

Én személy szerint nem épp ezt terveztem, de Chris eddig mindig tudta, mit miért tesz, és Davidéket is jobban ismerte, így inkább hallgattam rá. Egy után pár perccel odasétáltam a társasághoz, lehuppantam Chris mellé és egyik lábamat kacéran átvetettem a combján.

– Jesszusom, hogy fáj a lábam! Még pár perc tálcazsonglőrködés és tőből amputálni kell – Kéjesen felnyögtem, ahogy megmozgattam elgémberedett lábujjaimat. – Azt hiszem, most végtagmentő lenne egy jó kis masszázs.

– Párszor fölajánlottam már ilyetén szolgálataimat, de eddig állandó visszautasításban volt részem – jegyezte meg Chris, enyhe sértődöttséggel a hangjában.

– Mert a végén még túlságosan elbíztad volna magad – replikáztam a szokásos hangnemben, de amikor megint meghallottam Luis kárörvendő kuncogását, elegem lett. – De ugye nem gondolod komolyan, hogy a tegnap este után bármit is visszautasítok tőled? – búgtam kacéran Chris fülébe, ügyelve arra, hogy a többiek is meghallják.

Luis felől heves fuldoklás hangjai hallatszottak, míg Chris karja szorosabbra fonódott a derekam körül és az ölébe húzott. Azonnal vette a lapot.

– Ez azt jelenti, hogy ma este is hazakísérhetlek?

– Gondolod, hogy ennyi vodka után még tudsz teljesíteni? – kérdeztem vissza félig viccesen, félig gúnyosan, csakhogy ne hazudtoljam meg önmagam.

– Neked bármikor, bébi. – A nyakamba csókolt és sokat sejtető vigyor terült el az arcán. – De még haza kell vinnem Camillát.

– Maradj csak, Chris, megleszünk nélküled is. – Úgy tűnt, David engedékeny hangulatba került, amint a családi vészhelyzet megoldódni látszott.

– Ja! – csatlakozott röhögve Luis is. – Ki ne hagyd a kínálkozó lehetőséget, mert a végén még meggondolja magát és kezdheted elölről!

– Nos, amint látod, lett pár szabad órám, de utána tényleg el kell mennem. Van ötleted, mivel töltsük azt a néhány órát? – Közben végigcirógatta a karomat, nem hagyva kétséget saját tervei felől.

– Szóval nagy kegyesen beszorítasz zsúfolt programodba…

Csókkal torpedózta meg a pimasz kifakadást.

Folytatása következik!