2013. január 26., szombat

ZOE – 1. rész

A múlt utolsó napja

Elgondolkozva figyeltem a húgomat, ahogy az egyik sarokasztalnál ült és nyugodtan rajzolgatott. Mi tagadás, kicsit irigyeltem. Én rettentően féltem a következő hónapoktól. Attól, hogy el kell válnom tőle, még ha csak átmenetileg is. Sajnos azonban nem volt más választásom. Amíg nem fixálok le mindent Miamiban és nem rendezkedek be, addig jobb lesz neki a bentlakásos suliban.
Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő és már a második osztályt kezdi az idén. Még élénken élt bennem az emlék, ahogy tizennégy évesen hatalmas lelkesedéssel és örömmel fogadtam a kórházból hazatérő édesanyámat és Cathyt. Azóta minden megváltozott, kivéve a húgom iránti szeretetemet. Felelősséget vállaltam érte, ha már apám nem volt rá képes, és most muszáj lépnem, hogy kiszakítsam ebből a cseppet sem neki való környezetből. Olyan életet kell teremtenem számára, amit megérdemel. Tartozom ennyivel édesanyánk emlékének.
– D.! Hahó! Föld hívja Dakotát! – Barátnőm, Tina hangja rántott vissza a valóságba és egyben munkahelyem étvágygerjesztő illatfelhőjébe. – Ne rágódj már! Ezerszer végiggondoltad, és mindannyiszor arra jutottál, hogy el kell mennetek. Jól döntöttél, hidd el! – szorította meg megnyugtatóan a karomat.
Mintha Cathy tudta volna, hogy miről van szó, mosolyogva felém intett, majd újra a készülő rajz fölé hajolt. Bár már nem láthatta, visszamosolyogtam, majd vágtam egy grimaszt barátnőm felé, mielőtt főnököm aggódó tekintetétől kísérve kivittem a következő rendelést. Ez volt ugyan az utolsó napom itt, de azért nem állt szándékomban magamra haragítani Petert. Sokat köszönhettünk neki és a feleségének. Már négy éve, hogy a nagyi és anya meghaltak, és én itt dolgozom, hol a panzióban, hol pedig az étkezdében. Cathy akkor három éves volt és azóta több időt töltött velem itt, mint az otthonunknak nevezett házban.
De most, hogy Cathy új iskolába megy, az anya és nagyi által rám hagyott és az azóta félretett pénzzel lehetőségünk van végre elmenni innen. És élni is fogunk ezzel a lehetőséggel. Már minden készen áll. Könnyű volt meggyőzni apát, hogy ha Cathy nem lesz itthon, többet tudok majd dolgozni, aminek egyenes következménye a nagyobb fizetés, ráadásul mivel ösztöndíjat kapott, még a taníttatása költségeit is megspórolhatjuk. Nem volt szüksége más indokra, bár a szemében mintha egy pillanatra megkönnyebbülés és hála csillant volna. Mindenesetre azonnal beleegyezett, hogy átírassam Cathyt a bentlakásos intézménybe.
Ő úgy tuda, csak Cathyt viszem el az új suliba, a többiről fogalma sincs. Nem tudja, hogy az az iskola a floridai Belle Glade-ben van, ahogy azt sem, hogy én sem jövök vissza Faithbe. Már rég elmúltam tizennyolc, így nem köthet bele az eltűnésembe, ha megkapja a levelemet. Cathyt azonban visszahozná, gondolkodás nélkül felhasználná ellenem, hogy visszacsalogasson.
Valószínűleg hamar kiderül a csalás, mert ha eltűnök, Cathyt akarja majd kérdőre vonni, de talán a pénz, amit itt hagyok neki, eltereli egy rövid időre a figyelmét. Amíg az tart, addig biztosan nem akar mást, csak dorbézolni. Tekintve, hogy mire fogja költeni, ez aligha ad több haladékot egy-két hónapnál, de utána még mindig meg kell találnia. Addigra Cathy remélhetőleg már hivatalosan is nálam lesz, és ő nem tehet semmit.
Próbáltam a munkára figyelni, de a gondolataim állandóan visszatértek az utazáshoz. Szinte transzban, rutinszerűen vettem fel és tettem a vendégek elé a rendeléseket, így aztán teljesen váratlanul ért, amikor észrevettem, hogy az étterem kiürült és kint lassan mindent birtokba vett a félhomály. Ijedten kerestem húgom vörös buksiját – nem volt jellemző rám, hogy megfeledkezzem róla. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy éppen vacsorázik Liz, a főnöknőm és kislánya, Sylvia társaságában.
Míg odasétáltam hozzájuk, mosolyogva méregettem őt és egyetlen barátnőjét. Hasonlítottak egymásra – mindketten lányok voltak. A hasonlóság azonban itt véget is ért.
Cathy nyúlánk volt, bár arcán még látható volt az a bizonyos kislányos báj, amire ő egyszerűen annyit mondott: „pufók pofi”. Hófehér bőrét apró szeplőfoltok tarkították, édesanyánkat idéző, rőt színben játszó haja a hátát verdeste. Szeme, szintén anyai örökségként, zölden csillogott. Kedvenc farmerja lassan lekopott róla, a tőlem elcsaklizott batikolt pólóról már nem is beszélve.
Sylvia ezzel ellentétben ölelnivalóan duci volt, bőre egészséges, rózsás színben virult, huncutul villogó kék szeme éles kontrasztot alkotott sötétbarna copfjaival. Alakját virágmintás, farmerkék kötényruha fedte.
A legnagyobb különbség mégsem a külsőségeikben rejlett, hanem a viselkedésükben. Cathy komoly arccal, egyenes derékkal ült az asztalnál és szótlanul falatozott, míg barátnője lábát lógatva, izgő-mozgó sajtkukacként forgott a széken, mert hol neki, hol édesanyjának csicsergett valamit a fülébe, s mondandóját majd' minden alkalommal gyöngyöző kacagása kísérte.
Szívesen hallottam volna Cathyt – akár csak egyszer – így, ilyen gondtalanul nevetni!
– Jó étvágyat, kicsim! – rogytam le mellé fáradtan. – Mi finomat eszel?
– Roston sült csirkét grillezett zöldségekkel – vágta rá határozottan, újabb falatot tömve a szájába.
– Jól hangzik. Én is kaphatok? – Alig értem a mondat végére, már meg is jelent mellettem Peter egy hatalmas, megrakott tányérral és elegáns, eltúlzott mozdulattal elém csúsztatta.
– Íme, éttermünk ajánlata a kedves vendégnek! Grillezett füstölt gomolya és currys csirke csíkok grillezett zöldségágyon.
– Peter, te gondolatolvasó vagy! Nem is tudom, mit fogok kezdeni nélkületek – Gyorsan a tányér fölé hajoltam, hogy elrejtsem a szemembe toluló könnyeket, de elcsukló hangom így is elárult.
– Ugyan már, kislány, ne itasd az egereket! Meglátod, sokkal jobb dolgod lesz ott. Különben is, megígérted, hogy meglátogathatunk és akkor majd te látsz vendégül minket. – Vidámságát és bizakodását alátámasztandó, még bele is borzolt amúgy is kócos, félhosszú, vöröses-barna hajamba.
Mindent megettem az utolsó falatig. Fogalmam sem volt, mikor ehetek legközelebb kedvenc ételemből.

Otthon a szokásos kép fogadott. A nappaliban üres üvegek hevertek szerteszét, a kanapé mellett törött pohár a földön. Cathy a folyosón várt, míg jeleztem neki, hogy apánk távollétével tüntet ki minket. Nem érdekelt különösebben, merre csavargott, de azt majdnem biztosra vettem, hogy bárhol lébecolt is, valószínűleg éppen belőtte magát.
Kihasználva a távollétét, gyorsan megfürdettem és lefektettem Cathyt, hogy mire hazajön, ő már aludjon, majd leültem a számítógép elé és megnéztem a postafiókomat. Egy levél érkezett Beckytől:

„Zoe, (választott álnevem olvastán önkéntelenül is széles vigyor terült el az arcomon)
Természetesen nem felejtettem el, hogy mikor érkezel! Az autó már a reptéren vár, Josh mindent elintézett.
Bár már holnapután lenne, hogy végre élőben láthassalak! :-)
Mindenképp várni foglak, de ha esetleg mégis elaludnék, csak csörgesd meg a mobilom, olyan hangos rikácsolásra van állítva, hogy attól a halottak is felébrednek, és már repülök is le hozzád. :-)
Remélem, felismerjük majd egymást. A parkoló nappal is elég zsúfolt az éttermek és az üzletek forgalma miatt. Majd lengetek egy Zoe feliratú táblát, mint a filmekben. ;-)
Hamarosan találkozunk!
Csók
Becky”

Gyorsan válaszoltam, hogy még munkakezdés előtt megkapja.

„Kedves Becky,
Már én is nagyon várom, hogy végre ott lehessek a napfényes Miamiban és megmutasd a legjobb üzleteket. ;-)
Azt hiszem, nem okoz majd gondot, hogy felismerj. Nem valószínű, hogy az én kis zöld Corsámon kívül más hasonló járgány is be meri tenni a kerekeit abba a parkolóba, ahol a világ legdrágább autócsodái szoktak pihenőt tartani. :-P
Szóval, ha minden a terv szerint halad, akkor valamivel dél után érkezem. Aludj nyugodtan, majd rád csörgök, ha már ott vagyok.
Addig is, jó munkát. Holnapután már együtt fogjuk „szórakoztatni” a bulizni vágyó gazdagékat! :-D
Vigyázz magadra!
Puszi
Zoe”

Miután elküldtem a válaszlevelet feltakarítottam a konyhát és a nappalit – a földszinti fürdőhöz már nem volt gyomrom –, majd bezárkóztam az emeleti fürdőszobába. Letusoltam, hajat mostam, folyattam magamra a megnyugtatóan monoton zajjal zubogó forró vizet, és megpróbáltam néhány pillanatra elfelejtkezni az élet árnyoldaláról. Persze nem ment, gondolataim állandóan visszatértek Cathyhez.
A testi sérülésektől többnyire meg tudtam menteni, de apa züllött életmódjának lelki következményeitől sajnos nem állt módomban megóvni őt, bárhogy szerettem volna. Csak annyit tehettem, hogy próbáltam enyhíteni a megtapasztaltak hatását. Nagyon sokat beszélgettünk, igyekeztem megválaszolni lényegre törő kérdéseit, bár sok minden bennem sem ülepedett még le kellőképpen.
Cathy okos kislány volt, jóval érettebb, mint a korosztálya általában. Ez bizonyos szempontból szerencsés volt, hiszen sok mindent megértett, tisztában volt az okokkal és a következményekkel, tudta, hogy rám bármikor, bármiben számíthat, és valamilyen szinten én is számíthattam rá. Sokszor előfordult, hogy amikor azt hittem, már alszik, kitört belőlem a kétségbeesés. Ilyenkor mindig ott termett mellettem, mintha még álmában is megérezte volna a szenvedésemet, vigasztalt és azt mondogatta, nem lesz semmi baj. Pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna megnyugtatnom őt és nem fordítva! Ennek ellenére nem örültem neki, hogy ennyire koraérett. Egyáltalán nem volt gyerekkora. Soha nem ugróiskolázott a ház előtti járdán, nem ugrókötelezett és kántált mondókákat barátnőivel az udvaron, nem kacagott önfeledten a magasra szálló hintában és soha nem rendezhetett vidám gyerekzsivajtól hangos születésnapi partit. És főleg, nem voltak emlékei egy szertő anyáról, aki mosolyogva várja haza az iskola végeztével. Nekem ezekből mind kijutott, és azt akartam, hogy ő is megtapasztalja, milyen a gondtalan gyermekkor. És bármire hajlandó voltam, hogy ezt megadjam neki…
Épp végeztem, amikor apám megérkezett és ordítva követelt a földszintről. Rohantam, ahogy tudtam, hogy fel ne ébressze a húgomat, bár legszívesebben a föld színéről is felszívódtam volna, hogy ne kelljen látnom őt.
Kissé meglepett, hogy nem egyedül volt. Egy tagbaszakadt alak állt mellette mocskos farmerban és pólóban, ócska bőrdzsekiben. Bakancsáról száradt sár pergett a nappali világos szőnyegére, annak ellenére, hogy napok óta nem esett egy csepp eső sem. Arcát sötét borosta árnyékolta, állának szögletes vonalát valamelyest lágyítva, de még így is durva, erőszakos fickó benyomását keltette. Méretes karvaly orra és mélyen ülő, sötét, szinte fekete szeme sem javított az összhatáson.
Idegesen húztam szorosabbra köntösömet rövid pizsamám felett, ami persze nem kerülte el „vendégünk” figyelmét – mozdulatom kaján vigyort váltott ki belőle.
– Csakhogy méltóztattál lejönni végre! – nyugtázta apám morcosan megjelenésemet. – Hozz nekünk valamit inni és enni! A barátom már nagyon ki van éhezve!
– Nem is sejted, mennyire, haver – nézett végig rajtam kéjsóvár tekintettel az említett, miközben követve apám példáját lerogyott a kanapé melletti egyik fotelba, fellendítve lábát a nemrég letörölgetett dohányzóasztalra.
Tettem, amit apa kért, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőlük. Miután eléjük raktam egy üveg whiskyt és pár doboz sört, kivonultam a konyhába, hogy összeüssek valami kaja félét.
Hála az égnek, mire bevittem nekik a sebtiben összecsapott makarónit, már mindketten részegek voltak. Abban reménykedtem, hogy hamarosan kidőlnek és mehetek végre aludni. Amikor azonban letettem eléjük az ételt, az idegen elkapta a karom és az ölébe rántott. Horkantva felröhögtek rémült arcom láttán.
– Gyere bébi, adj nekem egy kis husikát – morogta kásás hangon, majd durván belemarkolt a mellembe, mire apám még hangosabb röfögésbe kezdett, és újabb sör után nyúlt.
– Engedjen el, vagy ordítani kezdek! – fenyegettem meg, teljesen hasztalanul.
– Kiabálj csak! Minden szomszédotok tudja, hogy az nálatok mindennapos – mondta kárörvendően, miközben még közelebb húzott magához.
Megéreztem ölében a keménységet, mire a gerincemen hideg verítékcseppek kezdtek szánkázni. Nem, ez nem lehet, ez nem történhet meg! Mentő ötletért kutatva néztem körbe, nem eredménytelenül.
A remény és a csalódás egyszerre öntött el, amikor rájöttem, hogyan szabadulhatnék, ugyanakkor konstatálnom kellett, hogy a helyzet kulcsa túl messze van. A mentő ötlet azonban nem váratott magára sokáig. Egy pillanatra lehunytam a szemem és azért fohászkodtam, legyen elég erőm végigcsinálni. Kizártam mindent, a pánikot és a bizonytalanságot eltökéltséggel nyomtam el, és belevágtam életem eddigi legnehezebb szerepébe. Anya, most segíts!
– Szóval nem csak ételre éheztél ki – búgtam a fülébe, próbálva az undort kiűzni az elmémből és a hangomból.
Meglepődött ugyan a reakciómon, de a legcsekélyebb gyanakvás nélkül ment bele a játékba. Az alkohol, ha fickósságát nem is, észjárását szerencsére negatívan befolyásolta.
– Nahát, bébi! Apád azt mondta ellenkezni fogsz, de így sokkal jobb.
Bűzös lehelete gyomorforgató volt, ahogy közelebb hajolt hozzám. Olyan hirtelen és mohón szorította száját az enyémre, hogy már nem jutott időm a cselekvésre. Ez már-már több volt, mint amit el tudtam viselni, de kényszerítettem magam, hogy ne lökjem el. Számban a cigarettával ízesített sör kesernyés ízével, orromban a ruhájából áradó füst, alkohol és verejték szagának egyvelegével, ujjaim alatt ragacsos pólójával azért küzdöttem. hogy vissza tudjam fogni magam, és ne ugorjak fel azonnal.
Mikor végre elengedett, gyorsan felpattantam és visszanyelve erőteljes hányingeremet, folytattam a színjátékot.
– De ugye nem baj, ha nem apám előtt játszadozunk? – mutattam fintorogva mélán vigyorgó nemzőmre.
– Engem nem zavar, de ha gondolod, kereshetünk egy meghittebb zugot is.
Amint elszakadt a foteltól, elléptem mellőle és felkaptam az asztalról a félig kiürült whiskys üveget:
– Ezt szépen magunkkal visszük – vihogtam fel, és közben türelmetlen mozdulattal a lépcső felé taszigáltam a férfit.
Amikor botladozva, ingatag léptekkel megindult, minden undoromat és dühömet beleadva, hatalmasat ütöttem az üveggel az előttem imbolygó fejre. A masszív palack nagyot reccsenve tört darabokra, üvegszilánkokat és alkoholt fröcskölve szét, célpontom pedig egyetlen nyikkanás nélkül terült el a földön.
Sajnos erre a fejleményre már apám is magához tért.
– Mit csináltál, te kis hülye?! – Váratlan fürgeséggel pattant elém, és a következő pillanatban éreztem, ahogy ökle nyomán felszakadó ajkaimból végigcsurog a vér az államon.
– Csak megvédtem magam! – ordítottam vissza dühösen. – Mégis mit képzeltél?! Hogy csak úgy engedem, hogy megerőszakoljon?! Mit ígért neked, amiért ilyen könnyen feláldoztál?!
– Azt mondta, csak akkor ad anyagot, ha szerzek neki egy jó numerát. – Éppoly hirtelen roskadt magába, ahogy az imént felpattant, de én tudtam, nem engem sajnál, hanem a meg nem kapott adagját. – Ki fog nyírni, ha rájön, mit tettél! Mindkettőnket! – nézett rám dühösen véreres szemeivel, ruhaujjával az orrát törölgetve.
De engem már nem érdekelt. Mire magához tér, én már nem leszek itt. Egy percig sem voltam hajlandó tovább maradni.
– Ugyan már! Olyan részeg, hogy semmire nem fog emlékezni. Mondd azt neki, hogy kissé vadra sikerült a hancúr – vetettem oda flegmán.


A továbbra is mozdulatlan férfi mellé dobtam a whiskys üveg kezemben maradt nyakát, melyet akaratomon kívül mindeddig fegyverként előreszegezve tartottam magam előtt, majd apámra rá se nézve felsétáltam az emeletre. Csak el innen, minél előbb!
Miközben magamra kapkodtam a ruháimat, azon rágódtam, miért ért ilyen váratlanul ez a fejlemény, amikor tulajdonképpen csoda, hogy eddig még nem történt meg. De hiába mondogattam magamban, hogy várható volt, mégis fájdalmasan érintett a tény, hogy a saját apám eladott egy kis drogért. Túlságosan is fájdalmasan. Bénító hideg szivárgott szét a testembe zsibbasztó lassúsággal, a mellkasom közepéből kiindulva.
Elhessegettem a borús gondolatokat és inkább a következő lépésre koncentráltam. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsomagoltam a laptopomat, közben pedig feltárcsáztam Petert, hogy ott alhatnánk-e náluk, még egyszer utoljára.
Cathy már felöltözve várt a szobában. Már meg sem lepődtem, ahogy ő sem azon, hogy az éjszaka közepén menekülésszerűen távozunk. Sőt, a lépcső aljában heverő eszméletlen idegen láttán sem vont kérdőre.
A búcsú itt még könnymentes volt, csupán egy keserű pillantásra tellett tőlünk, mellyel felmértük a siralmas helyzetet. Apa az egyik fotelba roskadva kókadozott, állán takony és nyál keveréke fénylett, nyitott szájából horkolásra hajazó szörcsögő hangok törtek elő. Azt hiszem, életem végéig magamban hordom ezt a képet. Az ismeretlenre még ennyit sem pazaroltam, csak átléptem felette az ajtóhoz menet.
Az éjszaka hűvös takaróként borult kerékpározó párosunkra, a békés csend és a lágy menetszél pillanatok alatt kimosta az adrenalint a szervezetemből. Kis híján felborultam a biciklivel, amikor elöntött a görcsös pánikroham. Utolsó tartalékaimat összeszedve próbáltam visszafojtani a kikívánkozó érzelmeket. Még egy picit, csak néhány percet bírj még ki – győzködtem magam. Ekkor Cathy halkan énekelni kezdett: „Aludj hát, jó éjszakát / csillagok ragyognak rád / a hold ezüst sugarán / édes álom száll alá”*.
Anya énekelte nekem mindig Brahms altatóját, de én nem tudtam továbbadni ezt az élményt Cathynek, mert nem emlékeztem a szövegére. Így amikor tavasszal megjelent a Jewel-féle feldolgozás, megvettük magunknak anyák napjára – azóta ez lett a „nyugidalunk”. Ezúttal is hatott, a pánik visszahúzódott búvóhelyére. Istenem, mi lesz, ha egyszer végképp kitör onnan?!
Pont a dal végére értünk, mikor megálltunk Peterék előtt.
Az étterem feletti kis panzióban megnyugtató légkör fogadott minket, Liz kérdések nélkül nyitotta ki nekünk az egyik szobát. Miután sokadszor is elnézést kértem a késői zavarásért és megköszöntem a segítséget, ismét lezuhanyoztam és fogat mostam, megpróbálva lemosni magamról az elmúlt egy óra minden undorító pillanatát. Cathy mellé bújtam, és igyekeztem kiüríteni egyre zakatoló agyamat.
Utolsó éber gondolatom az volt, hogy kis szerencsével, ez volt a múltam utolsó napja.

*Jewel – Brahms's Lullaby (Saját fordítás) 


Folytatása következik!

2013. január 18., péntek

ZOE – 0. rész

Egy csepp, két csepp…

Hitetlenkedve meredtem apám földön fetrengő hasonmására. Mert azt nem akartam elhinni, hogy ez a nyáladzó, kába férfi az apám. Üveget ugyan nem láttam elől, de biztos voltam benne, hogy részeg.
– Mit bámulsz? – hörögte, amikor észrevette, hogy az ajtóban szobrozom. – Segíts felállni! – Nem volt éppen udvarias kérés, de erőt vettem magamon és a hóna alá nyúltam.
Betámogattam a nappaliba és a kanapénál egyszerűen elengedtem. Úgy dőlt el, akár egy krumplis zsák.
Leültem a dohányzóasztal sarkára és megvártam, míg el-eltévedő mozdulatokkal elhelyezkedik. Ahogy körülnéztem, felfedeztem az asztalon a kézi tükrömet, amire valami fehér por tapadt. Felfordult a gyomrom – félig az undortól, félig a félelemtől.
– Apa…
Semmi válasz, még a fejét sem fordította felém.
– Apa, figyelj rám! Ezt nem művelheted magaddal. Segítségre van szükséged. Én itt vagyok és szakembert is kereshetünk, de neked is akarnod kell. Kérlek, gondolj Cathyre! Szüksége van rád, most, hogy anya már nincsen, még jobban, mint valaha volt.
– Ne beszélj nekem anyádról! – ordította artikulálatlanul. – Nincs jogod hozzá…
Meglepett a heves reakció – abban sem voltam biztos, felfogta-e, hogy hozzá beszélek.
– Igenis van jogom hozzá! Az anyám volt és szerettem! Nekem is hiányzik, én is elveszítettem őt!
– Mit tudsz te a veszteségről?! Fogalmad sincs róla… milyen elveszíteni az életet, a fényt, a melegséget, saját emberi mivoltodat.
Mintha kezdett volna magához térni, de ebben számomra semmi köszönet nem volt. Irányíthatatlan érzelemhullám tört rám, melyben keveredett és egymást váltotta a gyász, a fájdalom, a düh és a keserűség, de érzelmi kitörése belém fojtotta a gúnyos replikát.
– Nem veszítettél el mindent – szólaltam meg végül halkan a keze után nyúlva. – Mi itt vagyunk neked, Cathy és én…
Elkapta a kezét, mintha parázsba nyúlt volna.
– Nincs nekem semmim.
Amikor felállt és túljátszott büszkeséggel kisétált az ajtón, úgy éreztem, megszakad a szívem. Érte, anyáért, Cathyért, önmagamért. Értünk.
Késő éjszaka talált haza, bár tántorgó lépteit, alkoholgőzös tekintetét elnézve nem tudom, miféle ösztön mutatta meg neki az utat.
Eddigi tapasztalataimat követve azonnal kikészítettem a dohányzóasztalra az ételt. Ajkát dühös fintorba húzta a gyűlölet, ahogy figyelte ténykedésemet.
– Jó étvágyat – mondtam halkan.
– Mit motyogsz?! – Úgy kapott a karom után, hogy közben lesöpörte a tányért. A paradicsomszósz vérfoltokként virított a fotel kárpitján, a tészta szálai kukacokként tekeregtek a földön.
– Nem motyogtam, csak nem akartam felébreszteni Cathyt. – Ez volt aznap este az első hibám.
– Cathy, Cathy, Cathy! Mindig csak Cathy! – Üvöltötte. – Mi lenne, ha csak néhány órára megfeledkezhetnénk róla?! Nem akarom látni, nem akarom hallani, de még csak beszélni sem akarok róla!
– Hogy mondhatsz ilyet? Ő is a lányod. Anya… – Második hiba.
– Azt mondtam, ne beszélj többet anyádról!
Akkora pofont kaptam, hogy kis híján elvágódtam. Hisztérikus dühét látva a félelem keserű nyálként csurgott le a torkomon, majd teniszlabdányi duzzanatot alkotott a gyomromban. Azonnal reagáltam.
– Van egyáltalán valami, amiről beszélhetek?! Gondolnom még szabad rájuk, vagy azt is megtiltod?! – Harmadik hiba.
Kicsúszott a lábam alól a talaj és tehetetlenül zuhantam oldalra. Fel sem fogtam, mi történt, csak azt éreztem, hogy irtózatos fájdalom hasít végig a fejemen, szinte kettérepesztve a koponyámat. A dohányzóasztal igen kemény fogadóbizottságnak bizonyult. Az már csak hab volt a tortán, amikor apa bakancsos lába a hátamnak ütközött – az ütés erejéből ítélve véletlenül, de ez akkor a legkevésbé sem vigasztalt. Néztem a hátát, ahogy kivonult és legszívesebben ordítottam volna.
Homlokomra szorított tenyerem alól vér csurgott végig az arcomon, másik kezemmel kénytelen voltam letörölni, hogy megvédjem a szememet.
Cathy lépett halkan a szobába, szó nélkül átnyújtva egy törölközőt.
Ez volt az a pillanat, amikor kezdett elhalványulni gyermeki szeretetem, az apa iránt táplált együttérzésem pedig csírájában elhalt.

***

Sokszor gondoltam erre a keserű napra, mikor gyermekből végképp felnőtt lettem, pedig az azóta eltelt két évben nem sok minden változott – azon kívül, hogy fél éve, amikor Cathy üvegszilánkok tucatjait volt kénytelen kiszedni a hátamból, végképp felhagytam a próbálkozással, hogy magához térítsem apát.
A napok egyformán teltek. Én dolgoztam, apa pedig vagy már délelőtt kiütötte magát, vagy éppen azon volt, hogy megkeserítse az életem. Ennek köszönhetően, hazaérkezésemkor – jobb esetben – takarítással kezdtem, hogy eltüntessem italozása gyomorforgató nyomait. Sajnos ez egy olyan dolog volt, amit nem tudtam a húgom elől elrejteni, tekintve, hogy a tanítás végeztével mindig csatlakozott hozzám az étteremben és együtt indultunk haza. A rosszabb verzióra még gondolni sem voltam hajlandó, míg be nem következett, akkor meg már nem sok értelme volt a gondolkodásnak.
Apával kézen fogva járt az agresszió, így ha valami – legtöbbször a pénzhiány – meggátolta a totális lerészegedésben, amint betette a lábát a házba, megbízhatóan megérkezett vele az ordítozás, bútorborogatás és a brutalitás. Ez utóbbitól szerencsére eddig sikerült Cathyt megmentenem, ennek azonban az volt az ára, hogy én magam – lehetőleg csendben – tűrtem.
Ilyen volt nálunk egy megszokott hétköznap. A megnyugtató napi rutin – vihogtam fel munkahelyemről hazafelé tekerve.
Cathy összehúzott szemmel nézett rám.
– Téged meg mi lelt? – kiáltotta.
– Biztos csak az állandó ütlegelés okozta agykárosodás, semmiség – motyogtam magam elé, de persze ő ezt nem hallhatta. Szerencsére. Így is túl sokat aggódott.
Legyintettem, hogy semmi baj, ne is törődjön velem, majd befordultunk az utcánkba. A látványtól azonnal elmúlt a nevethetnékem. Apa ezúttal már a nyitott ajtóban várt minket. Alakja szinte az egész ajtórést elzárta, így esélyt sem láttam rá, hogy Cathy beslisszolhasson mellette. Amíg közelebb értünk, megpróbáltam felmérni, milyen állapotban lehet. A tartása magabiztos volt, széles vállait mereven hátrafeszítette, de a keze jól láthatóan remegett. Nagyszerű, megint pénzt akar majd! – gondoltam gondterhelten, miközben kicsit távolabb a bejárattól lefékeztem. Arra számítottam, ha kijön hozzám, Cathynek lesz lehetősége bejutni.
– Te ribanc, hol voltatok eddig?! Azzal a Buddal henteregtél, mi?! A húgod meg végignézi?! – üvöltötte torkaszakadtából, pedig még le se szálltunk a bicikliről. – Miatta szórod ruhákra meg cicomára a pénzt…
Bla-bla-bla – tátogta felém Cathy, mire megint majdnem elnevettem magam.
– És még van képed kiröhögni?! – Már csattant is az első pofon.
Azzal a lendülettel, biciklistől borultam a lépcsőre. A pedál fájdalmasan felhorzsolta a bokámat, a könyökömön pedig a beton hagyott égető nyomokat, de legalább ezúttal az arcom megúszta.
– Hagyd békén, te vadállat! – kiáltott rá Cathy és elhajítva kerékpárját odaszaladt hozzám, hogy felsegítsen. – Menj és idd el inkább a maradék eszedet is!
– Cathy! – súgtam neki mérgesen. – Ne hergeld!
– Bocs – motyogta bűntudatosan, miközben leszedte rólam a kétkerekűt.
Beszaladtunk a lakásba és a lépcső felé vettük az irányt, de apa hatalmas lépteivel pillanatok alatt átszelte a nappalit és olyan erővel markolta meg a karomat, hogy biztos lehettem benne, másnapra újabb véraláfutás díszlik majd a még alig halványuló előző mellett.
Tenyerének izzadt fogságában vergődve rájöttem, egyre súlyosabb a helyzet. Püffedt arcát félig eltakarta zsíros csimbókokban lógó, őszes-fekete haja, szabadon maradt bal szemében vérerek kanyarogtak, írisze valamikori zöldje mára megfakult, vizenyőssé vált. Kirepedezett, sebes száját a düh és a kétségbeesés féloldalas fintorba torzította. Nem mondhatom, hogy meglepett állapotának rohamos hanyatlása. Már akkor tudtam, hogy ez be fog következni, amikor először találtam meg drogtól kábultan a fürdő padlóján.
Remegve észleltem, hogy hátborzongatóan rideg pillantása átvándorolt Cathyre, aki segítő szándékkal mellém lépett.
– Cathy, rohanj! – szóltam rá. Apám felcsillanó, mohó tekintete láttán azonnal tudtam mi következik. – Menj már! – ordítottam rémülten.
Cathy végre szót fogadott és megiramodott a lépcsőn fölfelé, de apa elkapta a lépcsőfordulóban és a karjánál fogva visszarántotta. A látvány bénító volt. Nem tudtam biztosan, milyen közvetlen hatása van az emberi szervezetre a drogoknak, csak sejtettem, hogy az erőnlétet jócskán megcsapolja, de ettől még esélytelen voltam vele szemben – egyelőre. Gondolkodás nélkül könyörögni kezdtem, habár tudtam, hasztalan.
– Ne! Kérlek, ne bántsd!
– Tudod nagyon jól, mit kell tenned, hogy sértetlen maradjon!
Csúfondáros hangjától a frász kerülgetett. Tisztában voltam vele, hogy az elméje jelenleg viszonylag tiszta, és bármi áron megszerzi, amit akar. És most, hogy rájött, mivel érhet célt nálam, semmi nem tarthatta vissza.
– Fogd már föl, hogy nincs pénzem! Nem a Royal Casinóban dolgozom, csak egy kis panzióban! Mit gondolsz, mire elég az a pénz, amit ott keresek? Arra, amire neked kell, biztos nem! – De az észérvek soha nem hatottak rá.
– Tudom, hogy van pénzed! Láttam a szobádban egy új szoknyát! Ne nézz hülyének! – Egyre jobban belelovalta magát, az erek a halántékán kidagadtak az erőlködéstől, izmai szinte pattanásig feszültek. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig idegekkel.
Cathy sírt, hogy fáj a karja, de apa meg sem hallotta. Kezdtem pánikba esni. A baj ezzel csak az, hogy ha félek, hajlamos vagyok elragadtatni magam. Nyugi, csak semmi őrültség – motyogtam magamban.
– Azt a szoknyát Tina adta ide, hogy szűkítsem be neki. – Az igazság is hidegen hagyta, de én mindig megpróbáltam. – Mikor mentem volna el vásárolni? Reggeltől estig dolgozom, hogy…
– Már megint a régi nóta, hogy te tartasz el minket! Akkor van egy hírem! Szarul csinálod, drága kislányom! Nekem pénz kell, de azonnal! – A hatás kedvéért csavart egyet Cathy karján, aki felüvöltött a vállába nyilalló fájdalomtól.
A tehetetlen düh és a gyilkos indulat egymást tápláló keveréke forrongott bennem, de uralkodtam magamon. Nem leszek olyan, mint ez a magából kifordult vadállat, aki valamikor az apám volt! Nem mertem elmozdulni a lépcső aljáról, féltem, hogy esetleg lelöki Cathyt.
Eddig kitartottam, de most meg kellett hajolnom az akarata előtt.
– Rendben, csak engedd el – hagytam rá fásultan.
Apám erre nemhogy elengedte, de még taszított is rajta egyet, hogy hamarabb eltűnjön az útjából. Megállt bennem az ütő, amikor Cathy megindult lefelé a lépcsőn és hiába kapkodott kapaszkodó után. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy elkapjam, ami sikerült is, de a korlát alsó vége így is telibe kapta a fejét. Elernyedő testének súlya kis híján engem is magával rántott.
Nem volt időm kétségbeesni, pedig legszívesebben zokogva a földre rogytam volna. Nem törődve apám átkozódásával, Cathyvel az ölemben kiszáguldottam az ajtón és az útra szaladtam, megállítva az első autót, ami arra jött. A sofőr szerencsére azonnal látta, hogy baj van, így csak annyit kérdezett, merre legrövidebb az út, és már száguldottunk is a legközelebbi kórház felé.
A hátsó ablakon át figyeltem apám egyre távolodó alakját. Fejét fogva, görnyedt háttal állt az utca közepén. Egy kívülálló akár aggodalmas apukának is hihette volna.

A kórházban már régi ismerősként köszöntöttek, de meglepődtek, amikor meglátták, hogy ezúttal nem én vagyok a sérült.
– Mi történt, Dakota? – jött oda hozzám rögtön az éppen aktuális ügyeletes doki.
– Leesett a lépcsőn – vágtam rá, gondolkodás nélkül. Elvégre igaz volt.
– Ideje lenne megcsináltatni azt a lépcsőt – morogta, majd átvette tőlem Cathyt és bevitte egy vizsgálóba.
– Majd szólok apámnak – dünnyögtem a fehér köpenyes hátnak ironikusan.
Mielőtt még az utolsó csepp erő is kiszaladt volna a lábamból, elbotorkáltam a váró műanyag székeihez és belecsuklottam az egyikbe. Tartalékaim igencsak kifogyóban voltak.
Már nem volt olyan orvos, akit ne ismertem volna személyesen a helyi kórházban, annak ellenére, hogy tényleg csak akkor jöttem be, ha muszáj volt. Első alkalommal, amikor „véletlenül” lefejeltem a dohányzóasztalt, a fejemet kellett befoltozni; azon a bizonyos üvegszilánkos napon pedig, amikor apám velem törölte fel a törött ablaküveget a nappali padlójáról, hét öltéssel varrták össze a karomat. Ja, és a lépcsőn is legurultam már…
Ross dokinak túl jó a memóriája. Eddig azt reméltem – a jelek szerint hiába –, hogy nekik nem tűnik fel a viszonylag gyakori viszontlátás.
Míg várakoztam, önkéntelenül végigpergett a fejemben az előző fél óra. Eszembe jutott Buddy, akit apám előszeretettel emlegetett fel, pedig már majd’ egy éve, hogy kétségbeesett kísérletet tettem a normális életre. Amikor Bud először talált rajtam zúzódásokat, még kimagyaráztam, de a sokadiknál már nem igazán hitt az ügyetlenségemben. Szakítottam vele, még mielőtt eszébe jutott volna szólni valakinek.
Merengésemet a nővér szakította félbe, aki közölte, hogy bemehetek Cathyhez. Szerencsére nem lett komolyabb baja – már ha egy enyhe agyrázkódás és egy kificamodott váll nem számít annak –, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.


Folytatása következik!

2013. január 12., szombat

Közvélemény-kutatás

Üdv Mindenkinek!

Szeretnék feltenni nektek két kérdést, ami már régóta foglalkoztat.

Szeretitek a függővéget?
És az illusztrációkkal hogy álltok?

Azt is elárulom, miért kérdezem.
Hamarosan elkezdem leközölni itt a Zoe című regényemet (most már tényleg), de ahhoz még fejezetekre kell tagolnom. Persze most is vannak benne fejezetek, de tekintve, hogy regénynek íródott és nem folytatásos blogregénynek, ezek a fejezetek túl hosszúak, és egyik végén sincsen függővég. :-/ :-P
De tudom, hogy nagy divat a blog-írók körében, és meg is értem, miért, annak ellenére, hogy néha kifejezetten kínzásnak élem meg. :-D
Csupán arra szeretnék rájönni a válaszaitok segítségével, hogy mennyire ragaszkodjak a történet olyan tagolásához, amik függővégeket eredményeznek, illetve, hogy emiatt átírjak-e dolgokat? 
Bizony, értetek még erre is képes lennék! :-D

A másik dolog pedig a történet illusztrálása.
Sokan tudjátok már, hogy én mániákusan imádok képeket, zenéket keresgélni a történeteimhez, akár a blogra íródnak, akár az asztalfióknak. :-D Ez nálam amolyan ráhangolódás, levezetés, élményszámba megy.
A kérdés az, hogy ti vajon kíváncsiak vagytok ezekre a képekre, vagy jobb szeretnétek magatok elképzelni a szereplőket, történéseket.

Kérlek titeket, válaszoljatok oldalt a kérdésekre! Csupán egy kattintás…
De ha bővebben szeretnéd kifejteni a véleményedet, netán kérdésed lenne, a hozzászólásoknak is nagyon fogok örülni. :-D