2013. január 7., hétfő

M. Kylie – A csillagok

A csillagok

Az óceán mélyén csodás kékség vesz körül. Ha ott élsz, ismered minden zugát, bejártad már vagy ezerszer. A víz bársonyként ölel közre. Ruganyos, áramvonalas tested csak úgy siklik a vízben. Az valami csodás egy érzés! Képzeld el, hogy ott úszol lent a narancssárga korallok felett, és bohóc halak röppennek széjjel árnyékod láttán és tűnnek tova hírtelen. A boldogság járja át a tested, amint a víz simogatja.
Ebben az idilli környezetben lubickolt a mi kis szerelmes hableányunk is. Gondolatait messze vitték a habok. Hosszú ezüst szőke haja zászlóként lengett utána a víz áramlatát követve. Mosolyát nem lehetett lecsalni tündéri arcáról, nap nem látta hófehér bőrén most pirospozsgás foltok jelentek meg a kékes homályban. Hiszen a szerelem járta át a lelkét. Az érzelmei már rég átvették a hatalmat. Immár nem az esze irányította, a szíve vezérelte tetteit.
Leúszott és íves kanyart téve váltott irányt oly gyorsan mozgott, hogy emberi szem nem tudta volna követni.
Tudta, hogy elveszett, elveszett egy ember szerelmében. Engedett a bűnös csábításnak, újra és újra felmerészkedett az emberek világába. Fel a naphoz, fel a csillagokhoz, ahol a lehelet vékony szellő simogatta puha bőrét. Ahol semminek nem volt súlya csak a szívnek volt hatalmas ára. Légies közegben a test elnehezedett. Eleinte fura volt számára ez az ismeretlen fenti világ, de amint megtapasztalta a szerelem erejét nem tudott többé csak sellőként létezni. Kíváncsisága megváltoztatta az életét, mondhatjuk úgy az egész sellőséget. Attól a perctől kezdve, hogy a kis hableány kidugta szépséges arcát a habok közül és pillantásuk találkozott az ember fiúéval, minden addigi életfelfogása elveszett. Onnantól kezdve nem számított a törvény, attól fogva csak a szerelem lett az úr számára.
Elmesélte társainak repdeső lelkének titkát, azt, hogy egy fenti lény rabul ejtette parányi szívét. Ódákat zengett nekik a víz kivetette földről és a csodás színekről, amelyek a nap arany fényében pompáznak. A pille könnyű térben úszó, megérinthetetlen állatokról és a súlyos érzésről, amikor kidugta a fejét és a mélység belé költözött, mintha marasztalni szerette volna. Amikor féltette a víz, hogy ne veszítse el.
Kinevették, nem hitték egyetlen szavát sem. Nem értették a lányban dúló kétségeket. Árulónak bélyegezték… féltették titkaikat.
De a szerelmes sellőlány nem élhetett többé az egyszerű sellők között, minduntalan a fenti elérhetetlent kutatta. Kedvese gyönyörű szavai csengtek fülében, hívogatóan csábították. Meg akarta ismerni a számára elérhetetlen világot.
Haragoszöld uszonyán megcsillant a tündöklő nap fénye, táncot járva megannyi kis kívánságot rejtő csillagon. Szörnyű és egyben az egyetlen lehetőséget kínálva fel előtte, hogy boldog lehessen. Hatalmas csobbanással merült el a habokban, könnyei egybeolvadtak az őt körülölelő sós hullámokkal.
Titkos találkára sietett, kedvesének hevesen dobogó szívvel életét kínálta fel zálogul, hogy örökké együtt maradhassanak. Lesütött szemmel mesélt a sellők féltve őrzött titkairól, a varázserőről, melyről emberi lények mit sem sejthettek, mert halállal lakolt mindegyik, aki tudomást szerzett a titokról. A sellőlányt annyira elvakította a szerelem, hogy nem törődött az ősi titokkal. Csak az ismeretlenbe vágyott, a csodás messzeségbe, ahol szerelme karjaiban lehetett. Akarta látni a palotát, melyről kedvese mesélt, érezni szerette volna bőrén a lágy szőrme érintését, melyet számára ismeretlen állatok bőréből készítettek.
A herceg annak reményében, hogy soha nem fogja elveszíteni, kedvese uszonyán lévő egyik csillagra helyezte reszkető tenyerét, és hangosan kimondta kívánságát. Abban a pillanatban kihunyt a parányi csillag szikrázó fénye, és a sellőnek kecses lábai lettek a semmiből.
A herceg elvitte a gyönyörűséges lányt a palotájába és elvette feleségül. Több ország népe gyűlt össze, hogy láthassa a szépséges és egyben titokzatos királynét.
Viszont a mi kis hableányunk nem sokáig volt boldog. Visszavágyott a tengerek és óceánok kék habjai közé. Képtelen volt felejteni, nem tudta kitépni szívéből a víz iránt érzett szeretetét.
Tisztában volt azzal, hogy a saját, és kedvese életével játszik, ha visszamerészkedik az óceán mélyére, de lényének legbelső kívánságát nem tudta megtagadni. Szerette volna megmutatni gyermekének és férjének is, mindazt a mélységes csodát, amit csak ő látott a hullámok ölelésében. Szerette volna visszaadni kedvesének mindazt a szépet, amit tőle kapott a felszíni élete során.
Egyik éjjel, mikor a hold selymes fénye csak egy csíkban világította meg a víz felszínét, felébresztette kedvesét és leányukat. Halkan kiosontak a palotából.
Hitvese és gyermeke bizalommal követte őt az óceán lágyan ringatózó habjai közé.
Az asszony ismét sellő szeretett volna lenni. Arra vágyott, hogy a víz körülölelje testét, és sebesen úszhasson. De szeretteit nem vihette magával a mélységbe, tudta, hogy nagy árat kell, fizessen eme kívánságáért, de nem tehetett mást, ha boldog akart lenni. Érezte, hogy két világ közt rekedt, szerette volna eggyé olvasztani ezt a két csodás világot. Azt akarta, hogy leánya, ne szenvedjen hiányt sem, a mély sem a felszín nyújtotta örömökből. De tudta, hogy ezért fel kell, áldozza saját boldogságát, és kész volt ezt megtenni.
A vízben ismét kirajzolódtak testén a parányi csillagok, melyek annak idején sellő uszonyát díszítették. Immár a tíz kicsi csillagból, már csak hét virított hófehér bőrén úgy, mint a csillagok a koromfekete égen. Három csillag fénye kihunyt, amikor szerető kedvese megdörzsölte és kívánságai teljesültek.
Minden egyes csillag tíz évet jelentett egy sellő életéből. Ha kihunyt, tíz évvel közelebb került a halálhoz.
A mi sellőnk most készült feláldozni még tíz évet az életéből, hogy leánya boldog lehessen.
Megfogta gyengéden szerető párja kezét és az egyik csillagra, helyezte. Biztatóan mosolygott.
A tudatlan és egyben szerető férj megdörzsölte a csillagot és kimondta a bűvös szavakat. Azt kívánta, hogy a leánya és kedvese és saját maga legyenek sellők is és emberek is. Ezzel a kívánságával elmosta a határt a két nép között.
Ha lábadat érintik a selymes habok már nem akadály, hogy szíved hangját kövesd. Ha pikkelyeid közt érzed a forró homok simogatását nem akadály, hogy lelked óhajának eleget téve futásnak eredj.

A szerző blogja: http://milagrosz.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods
A cím nem sokat mond, mégis figyelemfelkeltő. Ki ne akarna olyan titokzatos témáról olvasni, mint a csillagok.
A külalakról mindig az értékelés végén szoktam írni, most azonban fontosnak érzem, hogy rögtön kitérjek rá. Borzalmasan kaotikussá tette a szöveget, hogy nem volt beállítva a sorkiegyenlítés. Nagyon bántotta a szemem. Ez csak egy kattintás a szövegszerkesztőben, érdemes figyelni rá, mert sokkal szebb látványt nyújt az így formázott írás.
Tetszett ez a keserédes mese – a kis hableány klasszikus, számomra soha meg nem unható története, egy egészen új feldolgozásban. Külön örülök, hogy bár érezhető volt a sellő önfeláldozása mögött megbújó, közeledő tragédia, azért mégis csak jó lett a vége. A főszereplő karaktere jól kidolgozott, tökéletesen érezhető volt a két világ közötti vívódása.
Gyönyörűek voltak a jelzők, de bár számomra egyáltalán nem zavaró, ha halmozva vannak egy szövegben, itt a kevesebb több lett volna – jobban érvényesülhetnek.
A helyesírással nem voltak nagy gondok, viszont jobban kellett volna figyelni az egybe- és különírásra, a szóismétlésre (ez hatványozottan igaz az „és”-re), a vesszőhibákra, a felesleges névelőkre. Ezek apróságok, nem voltak zavaróak, talán csak azért vettem észre, mert már rááll a szemem. (Természetesen csakis más írásában, a sajátomban még akkor sem veszem észre, ha kiböki azt :-/.) De érdemes egy kis plusz energiát rááldozni. És még egy megjegyzés, a „hírtelen”, az nem „hirtelen”. Ez valószínűleg elírás.
Az utolsó két mondat egyszerűen gyönyörűséges volt. Nagyon tetszett, és kiválóan kitűnt belőle pályázat témája, a visszatérés, az újrakezdés. Mindent egybevetve egy nagyon szép pályamunkában volt részem.

Agnese Mondo
A cím találó, bár nagyon lightos.
A történet ugyan nem ad semmi újat, tulajdonképpen csak a kis hableány átdolgozása, de érthető és nyomon követhető.
A stílusban nem fedeztem fel különösebb egyediséget, de a leírások nagyon szépen vannak megfogalmazva. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy a leíró rész az erősséged, ugyanis azok szépen, részletesen ki vannak dolgozva, amikor azonban cselekményhez érkezünk, jön egy nagy ugrás, megtörik a történet, mintha egy könyvből hiányozna egy-két oldal. Ezen azonban sok olvasással és gyakorlással lehet segíteni.

Diara Fancy
A cím figyelemfelkeltő volt, mert kíváncsi lettem, hogyan kapcsolódik a megadott témához, a tartalomhoz is passzolt, ami pedig, alapjaiban, megfelelt a kiírásnak. Még a számtalanszor megírt témától sem tántorodtam el, mert meseimádó vagyok.
Szóval, nagyon élveztem volna, ha a kivitelezés, az írás egyedibb hangvételű és gördülékenyebb.
A stílus elég kiforratlan, töredezett, amit főleg a mondatok rossz tagolásának tudok be, és néhány oda nem illő jelző is rontotta a hatást. Érződik rajta az igyekezet, hogy szépen akartál fogalmazni, ez sokszor sikerült is, de aztán jött egy képzavar, ami kilökött a formálódó hangulatból. Így sajnos azokat sem tudtam annyira élvezni, amik egyébként tetszettek.
Egy kis következetlenséget is felfedeztem a történetben, ezen kívül, talán színesebb, életszerűbb lett volna párbeszéddel bővítve, bár ez csak egy ötlet – lehetőséged lett volna rá, hiszen nem használtad ki a teljes terjedelmet.
A helyesírásban is találtam némi kivetnivalót, leginkább az összetett szavaknál.
A külalak tulajdonképpen majdnem tökéletes, csak egy javaslat itt is: máskor állítsd sorkizártra a szöveget, úgy sokkal esztétikusabb, ha a sorok vége nem ilyen csipkézett.
Nem indul ez rosszul, sok olvasással és még több gyakorlással, igazán szép írások kerülhetnek ki a kezedből.



Nurse – Mindig együtt

Mindig együtt


Hé, Te!
Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit?
Rohadtul unom ezt az egyhangú sivítást. Szétszakad a dobhártyám, még a végén megfájdul a fejem! Mindig érzékeny voltam az ilyen magas hangokra. Persze ez Téged abszolút nem érdekel, mi? Mozdulj már meg végre! Nem zavar, hogy az a csinos kis szöszi kétségbeesetten rohangál össze-vissza? Nem? Az sem, hogy az öreg doki most készül beléd vezetni egy atomerőművet? Ilyenkor úgy tudlak utálni!

Nem hiszem el, hogy ez éppen velem történik meg, és éppen most!  Mondd, mit vétettem én ellened? Mi a fészkes fenéért nem tudod te soha azt csinálni, mint a többi, megjegyzem, normális ember?
Kinn hétágra tombol a tavasz. Éled a természet, meg minden, te meg fogod magad és bekrepálsz itt nekem. Eszedbe sem jutottam egy pillanatra sem, mi?
Halkítsa már le valaki azt a hülye monitort! Az ember még gondolkodni sem tud normálisan ebben a zajban. Egy kis pittyegés, zene lenne füleimnek, de ez a monoton sípolás megőrjít!
Tudom, tudom, te ezeket a fülsiketítő zenéket szereted. Hiába mondtam, hogy meg fogunk süketülni, oda sem bagóztál! Sohasem figyeltél rám, beszélhetett neked az ember, csak üvöltsön a metal, legyen cigi, hideg sör és forróvérű nők. Na meg a motor.
Most itt az eredménye, látod? Fekszel itt mozdulatlanul, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem dobog a szíved, levegőt csak akkor kapsz, ha beléd pumpálják. Mi jó neked ebben? Már teljesen elkábultam a sok gyógyszertől, amit beléd nyomtak. Haver! Fel kellene kelni! A krimóban a Jucika már kikészítette a sörünket.

Figyi! Látod a kis szöszit?
Persze, hogy nem látod, ahhoz ki kellene nyitni a szemed! Pont olyan, mint az a kiscsaj volt az építőtáborban. Tudod! Akivel először csókolóztál az ebédlő mögött. Milyen esetlen, mennyire béna voltál! Kihívtad, hogy együtt nézzétek meg a naplementét. Micsoda romantika! Jobb ürügyet is kitalálhattál volna, nem gondolod? Tényleg, láttál te abból a naplementéből valamit egyáltalán?
Milyen sokáig tartott, míg végre valahára egyáltalán átölelted, pedig egy kicsit sem volt ellenére a dolog. Emlékszem, egész nap ott tébláboltál a brigádjában. A harmadik nap haza is akartak küldeni, mert nem teljesítetted a normát. Pedig teljesítetted te, csak másféle normát. Na, vigyorogj már egy kicsit!
Jézusom! Mi ez? Ne, csövet tényleg nem kéne dugni a torkodba! Attól mindig halálfélelmem van. Talán a születésedkor a nyakadra tekeredő zsinór az oka, vagy nem tudom, de nem bírom, ha valami a torkodat birizgálja. Na, hallod, akkor egy lyukas garast sem adtam volna az életedért! Percekig csak feküdtél, mint egy kosár szilva. Már éppen le akartak takarni egy lepedővel, amikor elnyávogtad magad. Rohadt szerencséd volt, hogy éppen ott voltam  és beléd költöztem. Tudom, ez olyan szentimentális butaság, és ha nem lennél olyan fafejű, vigyorognál rajta rendesen, de szeretném, ha most is nyávognál egy kicsit.

Nem tudom, most valami olyasmi érzésem van, mintha tanácstalanok lennének ott lenn.
Követelem, hogy hívják ide Doktorhaust, de minimum Kovácsot a Vészhelyzetből! Béna egy banda! Ennyit vacakolni az ember gyerekével. Semmi PetScan, vagy MR? Már abban is erősen kételkedem, hogy egyáltalán valaki ért itt az orvosláshoz! Pancserek!

Figyi! Tudod, milyen jó itt ringatózni a lámpák fölött? Mint ott, a viadukton. Szó, ami szó, akkor kicsit tele volt az alsóm, de hihetetlen élmény volt leugrani a magasból. Egy darab gumi, néhány méter szabadesés. Király! Akkor már a barnával lógtál. Azzal a hosszú combú, zöldszemű szépséggel. Egy hétig mást sem hallottunk tőle, csak, hogy milyen király vagy, észvesztően bátor, valóságos szupermen. Dagadtál a büszkeségtől. Menő lettél alig egy óra alatt.

Te, nem szólok még egyszer! Zsibbadtra beszélem a szám, aztán válaszra sem méltatsz! Ha nem szólalsz meg, úgy itt hagylak, hogy a lábam sem éri a földet! Ahogy a tesót hagytad ott az oviban. Elfagyiztad az időt a pufók vörössel, aztán elhúzott az orrod előtt a busz. Figyelj kisapám, most itt van a busz, ezt nem akarod lekésni, ugye? Csak nem akarsz szenvedni örök életedre?
Na, jó! Utolsó figyelmeztetetés! Most még meggondolhatod magad! Ha nem, hát nem. Én mentem!

Szerencséd van, le volt zárva a sorompó. Nem engedtek be, kutya legyek, ha értem! Vissza kellett jönnöm.
Hozzád. Hiába mondtam, hogy csak fekszel itt, mint egy rakás szerencsétlenség, meg sem mozdulsz, nem szólsz, még levegőt is lusta vagy venni, meg sem hallgattak. Pedig, ha tudnád, hogy milyen szuper helyen jártam! Komolyan mondom, jobb volt, mint a motorozás! Őrült sebességgel száguldottam egy fényfolyosón keresztül, valamiféle fényalagútba. Hogy magyarázzam, hogy megértsd? Képzelj el, egy iszonyú sűrű ködöt – mint három éve a Mecsekben, amikor a motor elejét is alig láttad – amibe belesejlik valami nagyon békés, valami hihetetlenül jó. Nem ember, nem is állat, hanem valami nagyon jóságos…  Valami. Na, erről a szuper helyről kellett visszajönnöm. Miattad!

Na, ne! Ez már aztán mindennek a teteje! Nézz ki a falon! Na, ki van itt? Igen, pajtás, a Nő! Ott zokog a folyosón, nem ért semmit az egészből. Egy órája még ott voltál nála, az ágyában, most meg itt, ebben a koszlott kórházi szobában.
Ne aggódj, nem engedik be hozzád! Már ezt is elszúrtad, el sem köszönhet tőled! Talán majd megkapja a motor kulcsát, a bukósisakot, a véres ruháidat. Ennyi marad belőled, ha most azonnal össze nem szeded magad!

Most meg mi van? Befejezted? Ennyi volt? Nem akarsz mozdulni soha többet?
Ha hozok egy sört, akkor sem? Egyszerűen fogod magad és kiteszed a szűröm, elzavarsz? Engem? Egyedül? Mi az, hogy nem jöhetsz velem? Mi az, hogy nem lehet? Nekem már nincs is beleszólásom? Egyáltalán érdekel a véleményem, vagy csak mész a saját kemény fejed után? Utálom ezt az egész helyzetet! Utálom, hogy csak eldöntesz dolgokat, magamra hagysz, elbocsájtasz, menjek Isten hírével!
Ne, ne szólj hozzám! Nem érdekel, mit akarsz mondani! Hát nem érted, hogy félek? Mindig velem voltál, mindig veled voltam, most meg kidobsz, mint egy csikket az ablakon! Pedig megegyeztünk, hogy a fontos dolgokban együtt… Mindig együtt…

Csönd legyen! Hallgassanak már! Kapcsolja ki valaki azt a vacakot!

Mit mondasz? Hogy? Hangosabban vinnyogjál kismacska! Kulcs? Miféle kulcs? Na, azt próbáld meg! Ja, értem!

Hallották? Kéri a motorkulcsot! Nem hiszem el! Visszajött!
Hihetetlen pali vagy, ugye tudod? Nem, nem sírok, csak belement valami a szemembe. Tudtam én, tudtam, hogy nélkülem nem mész el. Mi már csak így, együtt… Örökké.

A szerző blogja: http://suni-nurse.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods
A cím alapján semmire nem lehet következtetni. Fogalmam sem volt, mit várjak a novellától, de arról sem, hogy akarnám-e én ezt olvasni, ha nem az lenne pont a feladatom, hogy értékeljem a novellát. Így utólag persze örülök, hogy részem lehetett egy ilyen remek történetben, de biz’ én nem vágtam volna bele csupán a címe alapján.
Az író stílusa valami szenzációs. Rettenetesen élveztem az irományt, vicces volt, frappáns és szórakoztató, nagyon tetszett. Végig érdekes volt, nem lanyhult a figyelmem, izgatottan vártam a végkifejletet. Meglátásom szerint, a végén a poén kicsit erőltetettre sikeredett. Nem túl valószínű, hogy aki magához tér a klinikai halál állapotából, rögtön a motor kulcsát kéri (inkább valami egészen másféle kulcsot emleget, ha jól sejtem). Ettől eltekintve jól szimbolizálta az újrakezdést. Mindent egybevetve nagyszerű novellát olvashattam, egy élmény volt, amit köszönök.
A karakterábrázoláshoz külön gratulálok. Ilyen pompásan megjeleníteni mindkét főszereplőt… le a kalappal! A mesélő (nem tudom, pontosan ki is ő – talán egy kóbor, potyautas lélek) valamint maga a „szállásadó” – az ember – jelleme is pontosan meg lett jelenítve úgy, hogy semmiféle konkrét leírás nem történ, viszont a múltbéli események, poénok felemlegetés, a szóhasználat és stílus nagyszerűen bemutatta a társakat és közös életüket.
A helyesírásban keresve sem lehet hibát találni, viszont a külalak nekem nem tetszett. Nem volt jó ránézni a szövegre, valami zavart. Sokáig gondolkoztam, mi is az, de csak nehezen jöttem rá. Először azt hittem, hogy nem sorkiegyenlítéssel van írva, de ez nem volt igaz. Azután arra gondoltam, hogy a sok enter zavar, de még ettől eltekintve is bántotta a szemem valami. Végül rájöttem, hogy a bekezdések hiánya teszi olyan rendezetlenné számomra (hangsúlyozom: számomra!) a novellát. Egy irodalmi alkotásban elengedhetetlenek találom a bekezdéseket minden új gondolatsor elején. Lehet, hogy tévedek, mert ezt semmiféle szabály nem írja elő (soha nem tanultam ilyesmit), de sokkal harmonikusabb, elegánsabb lett volna a mű.
Mindig elcsodálkozom azon, hogyan tudnak írótársak (akár profi, akár amatőr) rövid lélegzetvételű művek esetében is ilyen tökéletes, kerek egészt képező írást alkotni, amelyben pontosan a helyén van minden, nincsenek felesleges részek (mint abban, amit itt összehadoválok), megvan bevezetés, a cselekmény és végül a csattanó is. Minden elismerésem ezeké az embereké – e novella írója is közéjük tartozik.

Agnese Mondo
A cím illik a történethez, bár túl egyszerűnek találom ehhez a novellához.
Stílusát tekintve nagyon egyedi. Kreatív, fantáziadús és találékony szerzőre utal a mű. Különösen tetszettek a leírások és a humormorzsák.
A történetvezetés számomra abszolút érthető volt és folyamatos.
A fő karakter kilétére ugyan nem kaptam pontos választ, csupán sejtéseim lehettek, de ez a mű élvezeti értéből semmit nem vont le.
Ebben a történetben a „visszatérés” igen konkrét értelmet nyert, a szó szoros értelmében valódi visszatérésnek lehettünk „tanúi”.
Mi többet írhatnék? Tetszett. Gratulálok!

Diara Fancy
Mit is mondhatnék? Érdekes volt, és egyáltalán nem rossz értelemben. :-D
A cím után romantikára számítottam, erre nyakon öntöttél egy jó adag ironikus, kissé groteszk humorral és némi spirituális életérzéssel. A stílus abszolút passzolt a tartalomhoz, és annak ellenére, hogy igazából nem volt benne cselekmény, mégis mozgalmasnak mondanám – valamiért meggyőzött arról, hogy másmilyet is tudsz. A mesélő karaktere kissé száraz, tipikus pasi, tökéletesen ábrázolva! (Kíváncsi lennék tőled egy lágy, női karakterre.)
A helyesírás rendben volt, a külcsínnel azonban volt egy kis gondom, hiányoltam a behúzásokat, ráadsul nagyon zavart az arial betűtípus, de az előbbit sejtésem szerint főként az .rtf formátumnak „köszönhetjük”, az utóbbi pedig valószínűleg csak az én háklim (véleményem szerint folyamatos olvasásra jobb a szemnek a times, a garamond vagy egyéb hasonló felépítésű font).
Még egy kis csiszolgatás, és igazán kedvemre való művek kerülhetnek ki a kezed alól! Gratulálok!





2013. január 6., vasárnap

Sylvie Barthus – Az otthon mindig hazavár


Az otthon mindig hazavár

– A szentségit! – morgolódott Hal, ahogy azt figyelte, miként folyik végig az üzemanyag a vadiúj egyterűje fényezésén. Ez nem az ő napja…
A benzintöltő-pisztoly még mindig ugyanabban a pozícióban, mint imént, meredten csüngött a kezében, az üzemanyag pedig cseppekben hullott az aszfaltra, ahonnan szétfröccsent minden irányba. A férfi újabb szitokáradatot követően, durván visszaakasztotta a helyére és benzinfoltos nadrágszárát kezdte tanulmányozni.
– Ugyan már, Hal! Ne durcáskodj! – ütötte meg a fülét asszonyának vidám hangja a jármű belseje felől, majd nyílt az ajtó, megjelent egy vörös hajkorona és végül a hozzá tartozó karcsú test is. Theresa halványzöld szemei szinte szikráztak a visszafojtott nevetéstől, ahogy a férje ügyetlenkedését figyelte.
– Nem az a szerencsétlen benzintöltő tehet róla, hogy kétbalkezes vagy…
Hal csak egy morcos fejrázással – amitől rakoncátlankodó, aranybarna tincsei a homlokába hullottak, kisfiús bájt kölcsönözve ezzel a már egyébként is jóképű arcának –, és halk morgással kommentálta a hallottakat. Szemével tetőtől-talpig bejárta asszonyát, majd megállapodott a kifejező arcán és véglegesen eldöntötte, hogy saját magának kereste a bajt, mikor minden józan megfontoltsága és rossz tapasztalatai ellenére – legfőképp pedig, mert a találkozásukig igyekezett minden, akár még csak természetfelettinek is tűnő dolgot kizárni az életéből – sikerült egy igazi, minden lében kanál, törzskönyvezett boszorkányt nőül vennie.
Gyönyörködött még pár pillanatig a finom vonások látványában és a huncut mosoly ragyogásában, aztán inkább elfordította a tekintetét az igéző jelenségről. Minden egyes eltelt másodperccel biztosabb volt a dologban, hogy a bosszantó nőszemély kifejezetten jókat mulat az ő számlájára. Márpedig amióta elindultak, igenis egyre-másra érték a katasztrófák.
Először csak nem találta az autó kulcsát. Szinte az egész lakást fel kellett forgatnia érte, hogy végül a saját zsebében leljen rá, pedig esküdni mert volna, hogy ott nézte meg legelőször. Aztán nem megfelelő helyen kanyarodott le az autópályáról és kénytelen volt jó pár mérföldet kocsikázni ilyen-olyan utakon, hogy végre sikerüljön visszatalálnia a helyes irányba.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gyerek végigaludta az egész szánalmas utazást, mert még az hiányzott volna, hogy ő is mondja a magáét, tovább borzolva Hal már így is igencsak megtépázott idegeit.
Mindez mellett későn vette észre, hogy a benzin is vészesen megfogyatkozott – bár maga sem értette, hogy ez, hogyan történhetett, hiszen a jármű elég egyértelműen, egy sárgán villogó „E” betűvel jelezte a dolgot, a kilométeróra kellős közepén –, majd pedig alig talált olyan töltőállomást, ami éjjel-nappal dolgozik. Kellett neki erre az istenverte, elmaradott égtájra jönnie…
Így, hogy az este még szebb lehessen már csak az üzemanyag szétöntözése hiányzott. Határozottan nem az ő napja volt…
Erre még Theresa is kineveti. Szép! Egy asszonynak nem támogatnia kellene inkább urát és parancsolóját?!
Miközben ezen morfondírozott, megindult, hogy kifizesse a benzint, nagyon remélve, hogy több katasztrófa már nem történik.
Tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy minden bajának forrása saját maga és az, hogy az anyjához tartottak éppen. Nem látta az asszonyt… a jó ég tudja mióta. Mardosta is a lelkiismeret egy csöppet. Na, jó! Rettentően… Eddig mindig sikerült találnia valami kibúvót, miért is nem látogatja meg, és miért csak néhány ritka, rövid telefonhívással próbálja nyugtatgatni háborgó lelkét, de végül elfogytak az ürügyek, ők pedig megállíthatatlanul közeledtek a végcélhoz.
Azóta nem járt a régi otthonában, hogy kézhez kapta a diplomáját és kiszabadult valahára az eldugott kisváros fojtogató légköréből.
Otthon… A szó furcsa mellékízt hagyott a szájában. Fogalma sem volt miért gondol a helységre így, hiszen ott csak bántást kapott, leszámítva persze az édesanyjával töltött időt.
Már akkor ferde szemmel tekintettek rájuk, mikor nyolc éves korában odaköltöztek, a pár hónapra rá bekövetkező rituális gyilkosságot követően pedig a városlakók szinte durván ellenségessé váltak. Mindenki – ha nem is nyíltan, mert bizonyíték nem volt rá –, de az anyját gyanúsította. A boszorkány a bűnös, az ördöggel cimborál, a főzeteivel megmérgezte, aztán a sátánimádáshoz használta szerencsétlen testét… Ezeket és ehhez hasonlókat sutyorogtak a hátuk mögött.
Már kissrácként is próbálta rábeszélni az asszonyt a továbbállásra, sőt könyörgött neki, de az édesanyja hajthatatlan volt. Nem akart ártatlan létére megfutamodni a csőcselék nyomása ellenére sem. Tulajdonképpen nagy makacsságában még a lábát sem volt hajlandó kitenni a környékről.
Végülő felcseperedve Hal nem bírta tovább. Fájó szívvel ugyan, de hátrahagyta őt és vissza sem tekintve, majdhogynem elmenekült a városkából, bár az időnként elő-előtörő emlékektől soha nem tudott szabadulni...
Kényszeredetten megigazította fekete inge mandzsettáját – ami egyébként tökéletesen állt, mint mindig, ahogy a többi öltözéke is kifogástalanul simult magas, szikár alakjára – és elhessegetve a fájdalmas szorítást okozó gondolatokat, inkább átadta az unottan várakozó pénztáros fiúnak a hitelkártyáját. Jóllehet valamiféle komplikációra számított az előzmények alapján, a benzinkutas simán lehúzta azt, és láss csodát, gond nélkül túlestek a dolgon.
Hal visszasétált hát az autóhoz, majd beszállva a vezetőülésbe egy mélyet sóhajtott. Theresa finom simítása a karján apró áramütések millióit robbantotta fel a bőrében, ahol hozzáért.
– Anyádnak is joga van hozzá, hogy megismerje az unokáját. Minden rendben lesz! Ne idegeskedj… – Hangja nyugtató balzsamként hatott túlfeszült idegeire.
– Remélem – nyögte ki nagy nehezen a férfi. Általában nyugodt, meleg-barna szemeiben jelenleg a kétség lángjai lobogtak. Aztán mégis egyesbe tette az autót és csendben megindultak a már nem is olyan messze lévő úti céljuk felé.
Az a pár mérföld, ami még hátra volt, fényéveknek tűnt a számára. Az oly ismerős és elfeledettnek hitt táj látványától a torkában lévő gombóc még nagyobbra duzzadt, már-már fulladással fenyegetett. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak a bensőjében, ahogy keresztülhajtottak a kihalt kisváros főutcáján. Szeretet és utálat, büszkeség és szégyenkezés…
Aztán meglátta az aprócska házat az út végén. Még mindig olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Világítóan fehér falak, barátságos, virágokkal sűrűn teleültetett előkert, meleg, sárga fény az ablakban. Semmi eget rengetően kirívó.
Viszont, ami mögöttük volt… Cserepes és szárított gyógyfüvek, befogadott apró állatkák garmadája, kirakodásokról összeválogatott, rendszer nélkül elhelyezett, ütött-kopott bútorok, valamint mindenféle tárolóedény – ismeretlen tartalommal – a legváltozatosabb formában és méretben. Kész káosz. Nem is csoda, hogy a városka konzervatív lakói annak idején már elsőre furcsának tartották és kiközösítették őket…
Egy pillanatra elfogta a menekülés sürgető érzése. Még visszafordulhatnak, senki nem venné észre…
Theresa meleg szorítása az alkarján határozottan jelezte, tisztában van vele, mi zajlik most benne. Aztán ez is elmúlt és már csak arra eszmélt, hogy zavartan álldogál a keskeny utacska végén, ami az ajtóhoz vezet, az asszonya pedig finoman taszigálja hátulról.
– Csak még egy lépés, drágám… – duruzsolta a háta mögül.
Végül nem volt szükség több lépésre, mert az ajtó kicsapódott és egy aprócska, törékeny, szőke hajú tünemény tarka, lenvászon ruhában, mint a szélvész röpült felé. Mikor pedig odaért hozzá megtorpant, felemelte egyik karját – amin számtalan különböző, csilingelő karkötő díszelgett – és végigsimított az arcán. Szemeiben könnyek csillogtak, szavaiból sütött a szeretet.
– Kisfiam! Hát hazatértél? – Aztán elfúlt a hangja és szoros ölelésbe zárta a megszeppent férfit.
Hal nem volt képes pár másodpercnél tovább fenntartani a keménység látszatát, és anyja keskeny dereka köré fonva karjait erősen magához szorította.
– Anyám…
Annyi áhítattal ejtette ki ezt a rövidke szavat, mintha valami olyanra lelt volna, amit már rég elveszített. És tulajdonképpen így is volt. A viszontlátástól boldogság áradt szét minden egyes porcikájában.
Önfeledt ölelkezésüket Theresa meglepett sikkantása szakította félbe. Miután szétrebbentek, mindketten csodálkozva néztek a tátott szájjal hápogó nőre.
– Hal?! Ő az… Ő az… Édesanyád? – makogta tágra nyílt szemekkel, aztán összeszedte magát és megrovón, összehúzott szemöldökkel fordult hites férje felé. – Én arra számítottam, hogy egy idősebb, kissé hóbortos asszonysággal fogok találkozni, erre…– Itt egy pillanatra elpirult, mikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen Hal anyja is jelen van és mindent hall. – Sose említetted, hogy Moirana, a boszorkányok egyik legősibbje és Malagor főpapnője az édesanyád!
A férfi laza vállrándítással fogadta a számonkérést.
– Nem kérdezted… – majd egy félmosoly kíséretében és teljes mértékben elégedetten magával – mert végre sikerül igazán jól meglepnie Theresát –, belekarolt a számára legfontosabb két nőbe és a bejárati ajtó felé kormányozta őket. Felesége szabad karján a babahordozóban, a kisfiuk pedig mindvégig békésen szuszogott.
Végül annyi távol töltött év után visszatérve a lelke újra megnyugodhatott. Az élet így lett teljes…

A szerző blogja: sylviebarthus.blogspot.com

A zsűri véleménye:

Rose Woods
Azzal kezdeném, hogy hangsúlyozzam, milyen nehéz is ez a feladat, amire vállalkoztam. Nagyon nehéz más munkájáról véleményt mondani, miközben egyáltalán nem érzem jogosnak, hogy megtegyem. Elvégre, ki vagyok én, hogy kritizáljak. De elvállaltam ezt a borzalmasan nehéz, ugyanakkor végtelenül megtisztelő és élvezetes tevékenységet, úgyhogy lehetőségeimnek és legjobb tudásomnak megfelelően el is végzem. Időnként ugyancsak gondban vagyok, de igyekszem elfogulatlan és igazságos lenni. Valószínűleg csak az egyéni ízlés miatt lehetséges egyáltalán különbséget tenni a jobbnál jobb írások között.
Ennek a novellának az esetében rögtön egy negatívumot emelnék ki: a címe egyáltalán nem tetszett. Nem keltette fel a figyelmem, nem éreztem, hogy nekem ezt az írást mindenképp el kell olvasnom, olyan átlagosra sikeredett.
Viszont a történet stílusa lenyűgöző, a történetvezetés magával ragadó. A megfogalmazás választékos, a szöveg gördülékeny, olvastatja magát, hipp-hopp, máris a végére értem. Kicsit talán lehetett volna izgalmasabb, ebből a szempontból hiányérzet maradt bennem. Számítottam volna valami csattanóra, egy fordulatra, magam sem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mire. Minden esetre, a baljós előjelek, a főhős belső vívódása, végig sejtetett valamiféle bonyodalmat – kicsit csalódott vagyok, amiért ez elmaradt.
A főszereplő karaktere jól kidolgozott, külső és belső tulajdonságai egyaránt ábrázolva lettek, Theresa képe szintén megjelent előttem, és ami még inkább tetszett, olvashattunk egy kis tájleírást is. No, nem sokat, csak épp annyit, amennyi meglátásom szerint elengedhetetlen.
Helyesírási hibát nem találtam és a külalak is szép, harmonikus, minden rendben. Néhány apró szépséghibát fedeztem fel mindössze. Például: „rakoncátlankodó” (Inkább rakoncátlan.) „Mindez mellett…” (Mindezek mellett.) „szavat” (szót) Ezektől eltekintve, egy nagyon jó novellát volt szerencsém véleményezni, és ezt köszönöm!

Agnese Mondo
Kerek egész, ez az ami először eszembe jutott a végén. Egy komplett kis történet, minden benne van, nem hagy kérdőjeleket az olvasóban a történetet tekintve. Tetszett, hogy egy kis humort is csempésztél bele.
A mű rövidségétől függetlenül bemutattál minden szereplőt, megtalálva a leírások mennyiségében az arany középutat.
A történetvezetés érthető és folyamatos volt, a karakterek pedig kifejezetten szerethetők.
Köszönöm, hogy olvashattam, igazán élvezetes volt.

Diara Fancy
Szavam sem lehet(ne), a cím, bár nem túl ötletes, de találó, a tartalom teljesen megfelel a kiírásnak, a téma érdekes, a stílus gördülékeny, olvastatja magát, a történet szempontjából sikerült a teljesség érzését keltened, nem maradtak feloldatlan konfliktusok. 
A karakterek, noha így elsőre nem tűnnek túl összetettnek, de élők és hitelesek, a helyesírás, néhány elütéstől eltekintve jó, a külalak tökéletes. Csupán egy dolog bántotta nagyon a szememet és a fülemet, hogy a „szót” helyett „szavat” írtál.
Mindezek ellenére valami hiányzott, hogy teljesen magával tudjon ragadni. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, talán a hangulat. Soraidat olvasva, nem tudtam eldönteni, hogy drámát vagy komédiát olvasok-e. A tolmácsolt érzések, a visszaemlékezések az előbbit sejtették, a történések, a jelen eseményei azonban az utóbbi felé lökdöstek, de egyiket se tudtam maradéktalanul kiélvezni.
Lehet, hogy a saját írásaimat is át kellene gondolnom?! Ugyanis a stílus nagyban emlékeztet a sajátomra.
Örülök, hogy olvashattam, felüdülés volt munka után.