Végre előhívhattam az energiamezőt, mely fizikai harcban ugyan használhatatlan, de jelen esetben a megmentőm lehetett. Ujjaim között sárgán vibráló derengés éledt, ami aztán egyre gyarapodva felvette az alakomat. Szemközt a goy-jal ugyanez történt, de mivel nem önszántából vált el testétől, szelleme élénkvörös színt öltött. Asztráltestem egyetlen laza csuklómozdulattal a szakadék fölé rántotta a rózsaszínben derengő szellemalakot, miközben a hatalmas goy továbbra is teljes mozdulatlanságban bámulta a feneketlennek tűnő hasadékot. Amikor kivetülése a mélység fölé ért, a monstrum remegve térdre rogyott. Tudta, ha a kényszerítés ténye miatt tehetetlen asztráltestét levetem a mélybe, ő is vele zuhan. – Gulandi tuua! Gulandi tuua! – üvöltötte szinte könyörögve.
Amint a megadást biztosító eskü elhangzott és fizikai valójától elszakított energiája elvesztette élénk színét, visszaküldtem hozzá az áttetsző alakot. A két test először eggyé vált, majd fokozatosan elhalványulva semmivé foszlott.
Levegőért kapkodva álltam a szakadék szélén, minden diadalérzet híján. Tudtam, hogy ez csupán a kezdet volt. A goy horda nem fogja feladni, míg el nem pusztítják a fánkat, vagy mi őket. És azzal is tisztában voltam, hogy a mostani győzelem nem rajtam múlt. Csupán a szellemeknek köszönhettem, hogy még élek.
Összeolvadva lüktetve fénylő kivetülésemmel lassan a fa felé fordultam, letérdeltem és fejet hajtottam a farkas előtt, hálát adva a szellemek közbelépéséért.
***
Ugyanekkor valahol messze, egy másik világban két kicsiny gyermek játszadozott.
– Mi ez? – kérdezte az alig két éves kisfiú, amikor nagyapjuk félhomályba süppedő szobájában valami újdonságra bukkant és a korosztályára oly jellemző kíváncsiság nővéréhez vezette.
A lány sem tudta, valójában mi az, amit lát, de mint idősebb testvér, fontossága teljes tudatában kimondta, ami először eszébe jutott.
– Egy játék.
A gyerekek izgatottan közelítették meg a halványan derengő csodát.
A tálcányi táblán, melyet négy láncokkal összekötött oszlop határolt, egy miniatűr világ tárult fel előttük. A sárosnak tűnő földből ágas-bogas, csupasz fa emelkedett ki, alatta vörös szőrű, farkas -féle állat szobrozott. A kicsiny domb tövében két különös szerzet állt egymással szemközt. Harcosok voltak, pont mint azokban a mesékben, amitől anyjuk próbálta távol tartani őket. Az egyik nagydarab volt – már ha egy alig négy centis valamiről ez elmondható –, szarvakkal díszített sisakot, mellvértet és nadrágot viselt, kezében rövid pengéjű kardot szorongatott bősz ábrázattal. A másik sokkal kisebb volt, ninja-szerű öltözéke sem mutatta veszélyesebbnek, ahogy a hátán keresztben rögzített gyilkos fegyver sem. A felettük lebegő telihold fénye halvány fényburkot vont köréjük.
A két gyerek csodálattal teli kíváncsisággal vizsgálta az eléjük táruló látványt. A kisfiúnak még a szája is tátva maradt, amikor felfedezték, hogy ez a játék bizony magától mozog. A felhők úgy úsztak a levegőben, mint a valóságban, egy szemvillanással később eltakarva a miniatűr holdat. Abban a pillanatban lendült a sisakos harcos karja, kezében karddal, mire a ninja üvöltve térdre rogyott. Öblös nevetés rázta meg az apró oszlopokat. A két gyerek egymásra nézett, majd csillogó tekintettel újra a játék fölé hajoltak.
A kislány félrehajtott fejjel figyelte az eseményeket. Ujjai hegyével óvatosan megsimította a farkas dús bundáját, mire az állat hátravetett fejjel az újra előbukkanó hold felé fordult és elnyújtott üvöltést hallatott. A lány következő mozdulata teljesen önkéntelen volt. Keze szinte magától mozdult és egyetlen gyors mozdulattal árkot vájt a küzdő felek közé. Sáros ujjait a levegőben tartva leste a hatást és ámulva nézte a kialakuló különös fényjátékot, mikor pedig a sisakos harcos köddé vált, a testvérek gondtalanul, boldogan kacagva indultak újabb játék keresésére.
