Sziasztok, erre tévedő, kedves olvasók!
Tudom, valószínűleg nem sokan jártok erre, hiszen évek óta nem posztoltam semmit... :(
Most azonban hoztam egy meglepetést, hátha valaki mégis bekukkant egy kis szórakozást keresve.
A LOL sorozat FB oldalán részt vettem egy játékban, melynek során, többedmagammal, kitaláltuk a saját LOL-unkat. A két fő- és néhány mellékszereplőt (kik ők, hogy néznek ki, milyen az életük), a történet hátterét, a bonyodalmat és a végkifejletet (happy-e az end). Ezek alapján lehetett jelenetet írni (könyvnyereményért), amit persze nem hagyhattam ki. :D A történet azonban eluralkodott rajtam, a néhány oldalas novella befejeztével sem akart leállni a mozi a fejemben, így megszületett az Amit csak szeretnél, az első YA regényem. Amit aztán elküldtem ajándékba a LOL-nak és rajongóinak. :D
És most megosztom veletek is, hátha valaki nem olvas LOL-t vagy legalábbis nem követi az oldalukat. Mivel az egész elérhető pdf formátumban a LOL-könyvek FB oldalon, ezért ezúttal itt sem fejezetenként közlöm, hanem egyszerűen megadom a linket, ahol elérhetitek.
Jó olvasást, jó szórakozást!
Ui.: Noha nem kell fejezetről-fejezetre visszatérnetek miatta, azért némi visszajelzést szívesen vennék... :) <3
És akkor nincs más hátra, itt a link:
Amit csak szeretnél
2018. november 4., vasárnap
2015. március 17., kedd
És íme...
Későbbre vártam, de már fel is került Bells oldalára a versem, amit Elfeledve című páylázatára írtam, a tőle kapott kép alapján.
Remélem, tetszeni fog...
Nekem sokat jelent, noha eredetileg nem terveztem "papírra vetni".
Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!
Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)
Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.
Remélem, tetszeni fog...
Nekem sokat jelent, noha eredetileg nem terveztem "papírra vetni".
Feledés
Egy kis ház,
melyet benőtt a gaz;
egy tisztás,
mely tán sosem volt igaz.
Befedte az erdő homálya,
nem maradt senki,
ki még odatalálna.
Egy arc,
melybe az idő belemart;
egy mondat,
amit hevesen elhadart.
egy pillanat,
mit a szív nem feledne,
de gátat szab neki az elme.
Egy mosoly,
mi mosolyt fakasztott;
egy kérdés,
ami tán elhangzott.
Emlék mindez,
vagy csupán álom,
s én az ébredést várom?
Egy gondolat,
csak egy foszlány;
egy könnycsepp,
egy száraz orcán.
Még hogy az idő orvos!
Nem...
sokkal inkább emlékgyilkos.
Egy érzés,
ami sebként lüktet;
egy halk sóhaj,
mi bensőmben reszket.
Ennél több kell,
mert a feledés fáj;
emlékezni kell, emlékezni muszáj.
A zsűri véleménye:
Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!
Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)
Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.
Halihó, Tavasz! :-)
Üdv Mindenkinek!
Tudom, hogy még hűvös van, de valami azt súgja, hamarosan igazi tavaszi időjárást kapunk a nyakunkba. :-) Bevallom, én már nagyon várom... el is kezdtem megtervezni a blog tavaszi arculatát. :-)
Valamint, lehet, ezt is a kikelet hozta ki belőlem, újra indultam egy pályázaton, ráadásul nem is akármivel: egy verssel.
Nem is emlkészem, mikor írtam utoljára verset, vagy mikor érztem rá ilyen határoztt késztetést.
Nem kifejezetten verses pályázat volt – bár lehetett azt is írni –, és én, szokásomhoz híven, ezúttal is novellával szándékoztam részt venni, de valahogy mégsem az lett belőle. Sem időm, sem energiám, sem ihletem nem volt egy hosszabb lélegzetű prózai műhöz, valami mégis kikívánkozott belőlem, amit aztán rövid töprengés után be is küldtem.
Huh.
Majd meglátjuk... :-D
Most valahogy úgy érzem magam, mint aki évtizedes kihagyás után újra kerékpárra pattant. :-)
Szóval, hozom, amint felkerül a pályázat oldalára. :-)
Szép napot Mindenkinek!
Tudom, hogy még hűvös van, de valami azt súgja, hamarosan igazi tavaszi időjárást kapunk a nyakunkba. :-) Bevallom, én már nagyon várom... el is kezdtem megtervezni a blog tavaszi arculatát. :-)
Valamint, lehet, ezt is a kikelet hozta ki belőlem, újra indultam egy pályázaton, ráadásul nem is akármivel: egy verssel.
Nem is emlkészem, mikor írtam utoljára verset, vagy mikor érztem rá ilyen határoztt késztetést.
Nem kifejezetten verses pályázat volt – bár lehetett azt is írni –, és én, szokásomhoz híven, ezúttal is novellával szándékoztam részt venni, de valahogy mégsem az lett belőle. Sem időm, sem energiám, sem ihletem nem volt egy hosszabb lélegzetű prózai műhöz, valami mégis kikívánkozott belőlem, amit aztán rövid töprengés után be is küldtem.
Huh.
Majd meglátjuk... :-D
Most valahogy úgy érzem magam, mint aki évtizedes kihagyás után újra kerékpárra pattant. :-)
Szóval, hozom, amint felkerül a pályázat oldalára. :-)
Szép napot Mindenkinek!
2015. február 22., vasárnap
A Szürke, ahogy én látom – Rendhagyó bejegyzés
Üdv Mindenkinek!
Tudom, ez a blog nem kritika blog, és nem is az olvasmányaimról szoktam írni, de ez, az utóbbi idők nagy vitáit (vagy inkább ellenkampányait) olvasva, nagyon kikívánkozott belőlem. A végső lökést egy olyan hozzászóló adta meg, aki nem a könyvet, hanem annak olvasóit, urambocsá, kedvelőit véleményezte, számomra elfogadhatatlan módon...
Íme tehát, a Szürke, ahogy én látom...
Mióta beindult a hatalmas gépezet amely hihetetlen magasságokba
emelte A szürke ötven árnyalatát és folytatásait, elözönlötték
az internetet a pro és kontra vélemények. Bármerre nézek, bármit
keresek, bármilyen fórumon olvasgatok, csupán percek kérdése,
hogy belecsöppenjek egy eszmecserébe, ami a regények (és most már
a film) erényeit, hibáit, bűneit taglalja (főleg az utóbbiakat),
legtöbbször nem éppen barátságos hangnemben.
Ez az egész felettébb emlékeztet a hajdani Twilight-lázra...
Gondolom, nem csak engem.
Már akkor sem értettem ezt az egész mizériát, ahogy ezt a
mostanit sem értem.
Amikor anno a kíváncsiságom, mind az olvasói, mind a „szakmai”,
rávett, hogy beálljak az olvasók hosszú sorába, én egy könyvet
vettem a kezembe. Egy könyvet a sok a közül. Nem a Szent Grált,
nem a Szentírást, de még csak nem is egy útmutatót. Egy regényt.
Tény, hogy az irodalmi értéke a nulla felé közelít, de az a
sanda gyanúm, a szerző nem is szépirodalmi műnek szánta. Igen,
azt is be kell vallanom, zavart a gyakran infantilis megfogalmazás,
a gyenge mondatok sokasága, az állandó ismételgetés, mégis
képes volt arra, amire sok mai regény nem – beszippantott a
története.
Igen, a története! Az a történet, amit sokan észre sem vesznek.
Mert igenis van neki.
Nem a szex fogott meg, nem a számomra teljesen újdonságként ható
BDSM – akár ilyen a valóságban, akár nem –, hanem az emberi
sors, ami köré a regényt fűzték. Képes voltam meglátni benne a
DRÁMÁT. Ez volt az, ami magával ragadott, ami rávett arra, hogy
elolvassam az összes részt.
Miután immunissá váltam nyelvi silányságára, megláttam benne a
mélységet, vagy netán éppen fordítva, az, hogy a történet
beszippantott, elfeledtette velem a gyatra kivitelezést – igazából
a mai napig nem tudom, mi volt a sorrend.
A lényeg, hogy megtörtént.
Persze, mint minden történetbe, ebbe is mindenki mást lát bele.
Amit én megláttam benne, nekem elég volt ahhoz, hogy
végigolvassam, sőt, megszeressem. Nem mondom, hogy rajongó vagyok.
Szerintem életemben nem rajongtam még... Nem vagyok az a típus.
Vannak dolgok, amik megtetszenek, megérintenek, és vannak, amik
nem, ennyi.
Most sem azért ragadtam klaviatúrát, hogy megvédjem rajongásom
tárgyát, ahogy sokan gondolnák – és valószínűleg rám is
sütik ezt a „bélyeget”. Egyszerűen csak túl sok volt már,
hogy mindenhol ócsároló cikkekbe botlottam, alatta pedig a még
rosszabb eszmecserékbe, ahol hovatovább őrültnek, retardáltnak,
könnyű nőcskének bélyegeztek mindenkit, aki valamilyen szinten
kedveli a trilógiát. Ez verte ki nálam a biztosítékot és
késztetett arra, hogy elmondjam, mi az, ami miatt én magam az ily
módon lealacsonyított és leírt emberek táborát gyarapítom.
Mint írtam, nem a szexualitás vonzott benne, nem az erotikus
leírások, mert számomra ez a könyv nem arról szólt.
Nálam az érzelmi háttér került a fókuszba, ami sokak szerint
nincs is benne. Talán azért, mert én magam is olyan regényeket
írok, amik érzelmileg, lelkileg sérült emberekről szólnak,
arról, hogyan néznek szembe és küzdenek meg a problémáikkal, és
igen, arról is, hogyan segít a gyógyulásban a szerelem, de ezzel
kapcsolatban az egyetlen „vád”, ami érhet, és amit jogosnak
tartok, hogy nem férfi olvasók kezébe szánom a műveimet. (Mily
meglepő, ha jól tudom, a szürke sem nekik íródott.)
Tudom, a reklámok nem erre fektették a hangsúlyt, hanem az
erotikára, de ez már legyen az ő bajuk (vagy nem, ha azt nézzük,
milyen sikereket ért el a mű).
De térjünk vissza a tartalomra, az általam felfedezett
tartalomra...
SPOILER!!!
Amit én olvastam, az egy drámai szerelem története, amelyben
mindkét fél áldozatokat hozott a szeretett személyért.
Mindketten változtak, kompromisszumokat kötöttek. Erről szól egy
kapcsolat, nem?
És akkor jöjjön néhány felhánytorgatott dolog, ahogy én
látom...
Igen, Christian sérült személyiség, ezt ő maga tudja a
legjobban, ő az, aki ki is mondja: „elcseszett, mind az ötven
árnyalatban”.
Igen, Ana kezdő, minden téren, és bizonyos szinten tudatlan is.
Ezzel ő maga is tisztában van.
Mindketten felnőttek. Mindkettőjüknek van szája és meg van a
„magukhoz való eszük”. Ennek megfelelően kommunikálnak is,
hol kevesebb, hol több sikerrel. Ergo, Ana már nem teljesen
tudatlanul megy bele a sokak által kifogásolt kapcsolatba.
Több helyen felmerült, hogy az igazi BDSM csak a hálószoba falain
belül kaphat szerepet, azon kívül a felek közötti egyenlő
kapcsolat az egészséges. Igen, valóban így lenne az egészséges,
de azt már leszögeztük, hogy Christian lelkileg nem az, tehát
nincs jogunk elvárni tőle egy egészséges párkapcsolatot.
Legalábbis nem varázsütésre. A „játszószobán” kívüli
viselkedése elnyomó, hatalmaskodó, uralkodó. Valóban. De aki
egyszer is végigolvasta figyelmesen a könyvet, annak fel kellett,
hogy tűnjön a változás, amin keresztülmegy, hogy mennyi mindent
hajlandó feladni Anáért, mennyi mindenről lemond, ugyanakkor sok
mindent ad Anának, amit másnak addig soha. Csak néhány példa:
szeretkeznek (itt most a vaníliára gondolok, és arra a tényre,
hogy a vörös szobán kívül is aktívak), egy ágyban alszanak,
megjelenik vele a nyilvánosság előtt, bemutatja a családjának,
elviszi repülni, ajándékokkal halmozza el, köztük néhány
elhibázottal (mint pl. az „alávetett special”), és néhány
igazán személyre szabottal (mint pl. a regény). És, mivel vannak,
akik jutalomként értelmezték, itt hozom szóba a randizást is.
Egyesek azt vetették „főhősünk” szemére, hogy mintegy
jutalomként ajánlja fel Anának a hétköznapi randevúk
lehetőségét. Igen, a filmben. A regényben erről szó sincs.
Christian minden hátsó szándék nélkül hozza fel, ő maga
szeretné megpróbálni a „normális” kapcsolatot, amiben eddig
nem volt része, és amit Ana előtt lehetetlennek tartott.
Mindhárom részt végigolvasva, véleményem szerint Christian az,
aki többet változik, ha úgy tetszik, nagyobb áldozatot hoz a
kapcsolatukért. (Önként – még mielőtt most meg az lesz a baj,
hogy Ana meg akarta változtatni, miért nem úgy szerette, ahogy
van.) Ana mindössze felfedezi a saját szexualitását, feszegeti a
határait, de valójában semmi olyat nem tesz, amit nem élvez. Az
első elfenekelés, ami a filmben igen ukmukfukk le lett tudva, a
könyvben egy fontos momentum – egyrészt szeretkezéssel végződik
(ezt csak azért, mert volt, aki azt kifogásolta, hogy hol volt ott
a szexualitás, mert ugye csak akkor „verhetné” a nőt),
másrészt Christian az éjszaka közepén visszamegy utána Anához,
mert az azt írja neki, haragszik, mert nem maradt vele, és amikor
sírógörcsök közepette találja a lányt, egész éjjel vele
marad és a karjában tartja, megint (pedig ugye, ő nem alszik
senkivel). És miért is sírt Ana? Mert ez sem elhanyagolható...
Nem azért, mert megverték, mert fájt neki, hanem azért mert
élvezte, és ez összezavarta, szégyellte magát a reakciója
miatt!!! Ez bennem inkább azt erősíti, hogy a közvélemény
nyomása, a prűd hozzáállás, mások elítélése sokkal károsabb,
mint egy ilyen regény.
Az egyetlen, amit végül nem élvezett, az első rész (és film)
végét jelentő verés, de az nem is azért történt, hogy élvezze,
hanem mert ő kérte, hogy Christian mutassa meg neki a
legrosszabbat. De ezt követően szakított is, ha tehát itt véget
érne a történet, azt mondhatnánk, Ana kipróbált valamit, nem
jött be neki, és mint önálló akarattal rendelkező egyén, nemet
mondott a kapcsolatra.
Más kérdés, hogy a történet nem ér véget... Megint más, hogy
Ana nem használta a biztonsági szavakat... Aki olvasta a második
részt, tudhatja, miért írom ezt.
Christian valóban uralkodni próbál Anán a szexen túl is, de
szerintem ez nem sikerül neki túl jól, és az én szememben Ana
nem egy megalkuvó, behódoló szereplő a történetbe. Éppen az
állandó dacolása az, ami változásra készteti Christiant.
Folyton harcol a basáskodása ellen, visszavág, és legtöbbször
jól választja meg a csatáit. Vegyük például a sok ruhát, újabb
ajándék, igen, de ugyan minek harcolna ilyen csekélység miatt...
És ezzel el is érkeztünk egy másik nagyon kifogásolt tényezőhöz,
tudniillik, hogy Ana elfogadja a drága ajándékokat, sőt ezek
miatt marad Christiannel. Őszintén, melyik nő ne szeretné, ha
ajándékot kap? Én magam ugyan mindig azt mondom a férjemnek,
egyetlen szál virágnak jobban örülök, mint egy nagy, díszes
csokornak, és egy reggeli puszi jobban feldob, mint egy ajándékdoboz
a párnámon, de azért na... Ha már gazdag a pasi, amiről Ana
igazán nem tehet, miért ne vehetne drága ajándékokat? Egyébként
ez Gray érve is, azt mondja, „mert megtehetem”. Ana pedig
elfogadja? Nos, nem igazán. Aki ismeri a regényt, és nem csak a
film alapján ítél, az tudja, hogy ez nem egészen így van. A
regényben a laptop és telefon a kommunikációt szolgálja és Ana
információszerzését (hoppá, két ellenérv máris összeütközik:
szegény Ana tudatlan, befolyásolt szűz leányzó, ugyanakkor
könnyű nőcske, aki elfogad egy laptopot, hogy tájékozódni
tudjon, mibe is ugrik bele... hmm). Nem mellesleg, nem fogadja el
ajándékként, csupán kölcsönbe, és ennek megfelelően vissza is
adja, amikor szakít Christiannel. Az autó, mint diplomaajándék –
Ana ezt is csak kölcsönbe hajlandó elfogadni, és nem is olyan
egyszerűen, mint a filmben, és Christian sem Ana tudta nélkül
adja el a régi kocsit (megegyeznek, hogy Taylor eladja, aminek az
árát Ana végül jótékonysági célokra adományozza, mert
Christian nem hajlandó megtartani). A könyvet is vissza akarja adni
– nagyon stílszerűen, ha már itt tartunk –, de Christian
elmondja neki, hogy ajándéknak szánta, amiről úgy gondolta,
sokat jelent majd a lánynak – ez az egyetlen igazi ajándék, és
ez az egyetlen, amit végül Ana valóban elfogad (az első részben).
Ha jól sejtem, az a néhány ellendrukker, aki hajlandó volt eddig
elolvasni ezt a fejtegetést, most felhördül: ugyan már, ezzel a
regénnyel nem ez a legnagyobb gond, ezek csak apróságok.
Akkor nézzük a leggyakoribb és legsúlyosabb vádat, vagyis, hogy
a regény a betegesen egyenlőtlen kapcsolatot népszerűsíti,
elhiteti az olvasóval, hogy ez így természetes, elfogadható, sőt
ideális.
Erre csak azt tudom mondani: hol olvasott bárki ilyet?!
Nagyon sok más regény szól gazdag férfi és szegény nő
kapcsolatáról, rossz fiú – jó kislány szerelemről, a tudatlan
szüzike és a szoknyapecér gigoló románcáról... Akkor most mind
betiltandó szemét, ami az egyenlőtlenséget, a nők
alárendeltségét reklámozza?! Ja, és ráadásul azt is elhiteti a
szegény tapasztalatlan, szerelemre áhítozó csitrikkel, hogy a
szerelem ereje megváltoztatja a rossz fiúkat. Juj! Soha többet
semmilyen romantikus könyvet, filmet a kezembe nem veszek, hisz a
nagy többség erről szól. Hogy ez nem valóságos?! Na, ne mondd,
pedig én azt hittem, a történelem tankönyv egyik fejezetét
olvastam! Naná, hogy nem valóságos, hisz csak egy mese!!! Egy
felnőtteknek szánt mese.
Maradjunk is ennél... Felnőtteknek szól, tehát az, hogy megrontja
szegény tudatlan lánykákat, csak akkor igaz, ha olyan olvassa,
akinek még nem kellene, de erről nem a szerző tehet. De ne
feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy a mai fiatalok gyakran
tapasztaltabbak, mint az idősebb korosztály, nem nagyon hiszem,
hogy van olyan tizenhat-tizennyolc éves, aki ne tudná, mi az a
szadomazo, és legtöbbjük már túl van legalább egy romantikus
kapcsolaton (nagy százalékban már az első szexuális élményen
is). Másrészt, ha egy szülő tudja, hogy a lánya (fia) elolvasta
a regényt, le lehet ülni és megbeszélni, mint minden más
olvasmányélményt. (Kíváncsi lennék, vajon hány szülő teszi
ezt meg...)
A legtöbb vitából, főleg az ellenzők hozzászólásaiból nekem
az jött le, hogy a „szürke” valami hihetetlen befolyásoló
tényező, ami, akár egy pestis, végigpusztít a világon és
megfertőz mindenkit.
Érdekes, a trilógia haragosai önmagukról megfeledkeznek... Hiszen
őket nem húzta be a métely, nem váltak rajongóvá, nem
cseppfolyósodtak el Graytől. Márpedig, ha ők képesek voltak
„tiszták” maradni, miből gondolják, hogy más nem képes rá?
Netán azt képzelik, ők felette állnak mindennek, de bárki más,
aki elolvassa, megnézi, az kivédhetetlenül a hatása alá kerül
és romlottá válik?! Huh, nem tudom, mi van rám rosszabb hatással,
a sokat emlegetett történet, vagy az a tény, hogy ilyen gyengének
tartanak.
Miért nem lehet annak látni a „szürkét”, ami?
Ez „csak” egy regény, se több, se kevesebb.
2015. január 22., csütörtök
Sorsforduló – 22. (befejező) rész
– Viktor –
Hosszú hónapokig
nyugalom és béke honolt a családunkban.
Petra elfelejtette a
nyilvános lánykérés okozta bosszússágát, amint az első
falubeli odament hozzá gratulálni, és biztosította afelől, hogy
az esküvőn egy percet sem fog pihenni. Megértette, hogy mindezt
nem azért tettem, hogy ne mondhasson nemet, hanem azért, hogy
megmutassam neki, most már ide tartozik, és nem csak egy kis
családot kapott általunk, hanem egy nagyobbat is, akikre bármikor
számíthat, és akik mind elfogadták őt, olyannak, amilyen.
Viki, bár látszott
rajta, hogy igyekszik, továbbra sem tudott mindenkivel szóba állni,
csak a közvetlen családtagokkal és néhány kiválasztott
személlyel társalgott gond nélkül. Néha-néha kisebb akadályokat
gördítettünk elé, például neki kellett fagyit kérnie, vagy
megmondania a fodrásznál, milyen frizurát szeretne, ezeket
általában, ha halkan is, de megtette, ugyanakkor minden más
esetben azt a köztes megoldást választotta, hogy velünk mondatta
ki a dolgokat. Nem erőltettem, elfogadtam, ahogy eddig, hiszen már
ez is óriási előrelépésnek számított, ráadásul ott volt
előttem a pozitív példa.
Azért persze
gyakran szóba került a jövője, és én mindig Petrától vártam
a biztos választ.
– Ha szerinted
Viki a kiabálástól félt és attól, hogy elhagyom, akkor miért
nem jött még teljesen helyre?
– Az egyik
kulcsszó a szerintem.
Kézenfekvő volt, ő maga mondta el, mitől fél, de ez nem jelenti
azt, hogy valóban ez a fő gát. De ha mégis, akkor sem várhatjuk
el tőle, hogy egyik napról a másikra elfelejtse. Idő kell, míg
alkalmazkodik, amíg valóban elhiszi, hogy nincs mitől félnie.
Különben is nehéz egy ilyen mértékű berögződéstől
megszabadulni. Talán ha új környezetbe kerül, ő is változik
majd, mint én.
– És ha mégsem?
Mi vár rá?
– Őszintén?
Fogalmam sincs. De nem lepődnék meg, ha szakács vagy cukrász
válna belőle. Persze, csak ha nem veszik el tőle a kedvét. A
jövőben, ha valamelyik fiúja kinevetné a főztjét, azt lődd le.
– Bárki bármijét
kineveti, azt lelövöm.
– Rendben, mi meg
majd viszünk neked cipóban sült reszelőt.
Az ehhez hasonló
beszélgetések hetekig elűzték az aggodalmaimat.
Viki nem kérdezte,
Józsi pedig nem erőltette az apaság tisztázásának kérdését.
Józsi valóban jó
barátnak bizonyult, noha elég gyakran összetűztünk. Ezeket a
nézeteltéréseket azonban már inkább dartsban tisztáztuk, mint
ökölharcban.
Zsuzsa gyönyörű
menyasszony volt, Viki pedig csodálatos koszorúslány. Nem mertük
megemlíteni előtte, de úgy nézett ki a földig érő, könnyű,
rózsaszín ruhácskában, akár egy tündér.
Viki szeptemberben
elkezdte végre az óvodát. Féltettem, hogy boldogul majd, de az
óvónők szerint minden helyzetben helytállt, és a kommunikációt
is megoldotta, Tomit használva szócsőként, aki felettébb élvezte
ezt a fontos szerepkört.
Petra újra
iskolapadba ült. Sokat utazott és rengeteg időt töltött
Debrecenben, volt, hogy napokat. Kicsit aggódtam, hogy
visszacsábítja a nagyvárosi élet, de mindig örömmel jött haza
hozzánk.
Az esküvőnket
március közepén tartottuk, az első igazi tavaszi hétvégén, és
valóban szinte a falu teljes lakossága jelen volt. A városháza
vendégházaként működő kastélyban került megrendezésre, ami
Vikit arra késztette, hogy állandóan királyfiként és
királylányként beszéljen rólunk. Egészen addig, amíg el nem
árultam neki, a királyfi lánya bizony hercegnő. Ekkor hirtelen
megszűnt a mesebeli hasonlatok felvonultatása. Ez nem változott,
még Petra sem tudott rájönni, miből gyökerezhetett ez az
ellenérzés, amikor pedig magukat a meséket imádta.
Annyira nem hagyott
nyugodni a dolog, hogy végül rákérdeztem.
Felkértem táncolni,
és míg az ölemben forgattam a parketten, nekiszegeztem a kérdést.
– Kicsim,
elárulnád nekem, miért nem szereted, ha hercegnőnek vagy
tündérnek nevezlek? Hiszen ők szép és kedves meseszereplők.
Egy darabig
hallgatott, mintha azt mérlegelné, beavasson-e. Talán jobban
jártam volna, ha meg sem kérdezem.
– Én nem akarok
szép lenni, sem kedves. Anya nem szerette, hogy szép vagyok és
aranyos, és tündéri. Amikor ilyeneket mondtál, mindig mérges és
szomorú lett.
Megtorpantam a
táncparkett közepén és úgy meredtem az arcába, mintha először
látnám, majd kétségbeesetten keresni kezdtem Petra alakját a
teremben. Amint összeakadt a pillantásunk, tudta, hogy baj van és
felénk indult, de minduntalan megállították. Kénytelen voltam
magam boldogulni.
– Kire lett mérges
anya?
Féltem a választól,
bár sejtettem, mit fogok hallani.
– Rám.
Olyan halkan mondta
ki, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
Elmormoltam egy
gyors fohászt. Tisztában voltam Melinda érzéseivel, a
féltékenysége sem volt újdonság, de arról nem tudtam, hogy
bántotta volna emiatt, most mégis egyre az a rettenetes kép
zakatolt a fejemben, amikor megláttam, ahogy a folyosón rángatja.
Vajon máskor is megtette?
– Honnan tudod,
hogy olyankor mérges lett rád?
– Csúnyán nézett
rám, és utána mindig elzavart és hallottam, hogy sírt.
Fellélegeztem, bár
nem voltam benne biztos, hogy ezzel a válasszal jobban jártam. Egy
pofon gyakran kevésbé fáj, mint az elutasítás vagy a szavak.
Szorosan magamhoz
öleltem és újra forogni kezdtem vele a zene ütemére. Nem igazán
tudtam, mit mondhatnék. Akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi
minden lehet még, amiről nem tudok, vajon rejtőzhet-e más sérülés
is kis lelkének mélyén, amit eddig egyedül próbált feldolgozni…
– Kicsim, anya
csak a betegsége miatt volt mérges és szomorú. – Kínomban úgy
döntöttem, nem kertelek. – Azt hiszem, nem tudta, hogyan kell
szeretni. Azt akarta, hogy csak őt szeressem, őt találjam szépnek
és kedvesnek, ne téged.
Nem vettem észre,
hogy Petra mellénk ért, de bizonyára hallotta az utolsó
mondataimat, mert amikor tanácstalanul elhallgattam, csatlakozott
hozzánk és ő is átölelte Vikit.
– Tudod, ha igazán
szeretsz valakit és ő ugyanúgy szeret téged, akkor a szívetek
egyre erősebb lesz és egyre több szeretet lesz benne, ezért még
több embert tudtok szeretni.
– Ahogy én
szeretem apát?
– És ő téged.
Pontosan. Azért tudtok szeretni engem, mert a kettőtök
szeretetéből nekem is jut, és hármunk szeretetéből még több
embernek jut majd, és aztán még többnek.
Rövid ideig
egyikünk sem szólt. Viki kis karjával mindkettőnket átölelt,
megfogtuk egymás szabad kezét és immár hárman keringtünk
tovább.
A hála és a
szeretet gyenge szavak, nem tudják visszaadni azt, amit ott és
akkor Petra iránt éreztem.
Amikor vége lett a
keringőnek, Viki komoly ábrázattal bólintott.
– Már tudom, mit
kérek karácsonyra.
Felnevettem a
képtelen időzítésen.
– És mi lenne az?
– Egy Mátét
szeretnék vagy egy Zsuzsikát, hogy
még többen legyünk.
Petrával
összemosolyogtunk, és le merem fogadni, ugyanaz járt a fejébe,
ami nekem: Józsi jóslata.
A lagzi minden
szempontból felülmúlta a várakozásainkat. Az étel és a zene
fantasztikus volt, a díszítés mesés, a hangulat felfokozott és
Petrának valóban nem volt alkalma túl sokat ücsörögni. De
mindez mit sem ért volna, ha nincsenek ott a számunkra fontos
emberek.
Marika és Barna,
anyámmal tökéletes összhangban és egyetértésben ajnározták
Vikit, aki a nap hátralévő részében egyetlen hercegnős bóknál
sem kezdett toporzékolni, sőt kinevezte a nagyszüleit királynak
és királynőknek.
A többi
jelenlévőnek azzal szolgáltatott izgalmas beszédtémát, hogy
állandóan Zsuzsika és Máté közelében tartózkodott és büszkén
hangoztatta, hogy gyakorolnia kell.
Amikor először
elcsíptem egy ilyen jelenetet, a szemem is könnybe lábadt a
nevetéstől. Akkor is könnyeztem, amikor elmeséltem Petrának,
csak akkor a fájdalomtól, úgy belevágta a könyökét az
oldalamba. Szerinte ez egyáltalán nem volt vicces.
Másnap, amikor a
kisboltban megkérdezte az eladó, mikorra várjuk a kistestvért, be
kellett látnom, hogy igaza volt. Egy megfelelő helyen elejtett
mondattal néhány óra alatt elterjedt a cáfolat, de az emberek
meggyőzéséhez ez kevés volt. Mire kezdtek volna hinni nekem, az
élet közbeszólt.
Józsinak nem lett
igaza, de nem is tévedett sokat. Májusban, találkozásunk első
évfordulóján tudtam meg, hogy hamarosan gyarapszik a család,
ráadásul nem is egy, de rögtön két fővel, így augusztusban már
elég szépen gömbölyödött Petra hasa, ami újabb löketet adott
a pletykáknak. Ekkor azonban már egyáltalán nem foglalkoztunk
vele.
Viki nem győzött
beszélni Petra egyre csak növekvő pocakjának, és velem is
madarat lehetett volna fogatni, úgy a nyolcadik hónapig. A szülés
közeledtével egyre nyugtalanabb lettem, de az okára csak a kicsik
megérkezését követően döbbentem rá.
A kórház felé
száguldva nyugodtnak kellett volna maradnom, de tekintve, hogy
ikerszülésre készültünk, erőt vett rajtam a harctéri
idegesség. Petra ellenben teljesen ura volt a helyzetnek. Vikivel
hátul ültek és együtt lélegeztek. Más körülmények között
nevettem volna azon, ahogy az öt és fél éves lányom lihegett, de
adott pillanatban nem voltam képes viccesen felfogni a helyzetet.
A kórházban, a
felvételen ért utol minket anya, Zsuzsa, és Marika.
Apósomat otthon hagyták, bár állítólag erősen ágált ez
ellen. Nem lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelent volna a
folyosón. Vikit kint hagytam velük, én pedig beöltöztem műtős
ruhába.
A szülés rendben
zajlott, két imádnivaló kiskrapek bújt elő, mindketten a
helyzetnek megfelelő súllyal és állapotban. Petra is jól
viselte, noha a végletekig kimerült, boldog mosollyal az arcán
aludt el.
Mindenki örült és
lelkendezett, Viki pedig egyenesen imádta a karácsonyi
ajándékait.
Épphogy hazajöttek a kórházból, máris azzal nyúzott minket,
mutassuk meg, hogy kell pelenkázni és etetni. Szerencsére hamar
megértette, hogy ezeket egyelőre inkább mi csinálnánk, de amikor
csak tehette, lelkesen asszisztált a feladathoz.
Amikor
épp nem volt oviban és Tomi sem vonta el a figyelmét, új kedvenc
időtöltésének hódolt: nézte, ahogy Norbi és Andris
alszik. Gyakran hallottam, ahogy halkan altatót énekelt nekik.
Egyedül én nem
tudtam felhőtlenül örülni vagy akár megnyugodni. Szabályosan
rettegtem minden új naptól. Az okára is rájöttem, amikor először
kaptam magam azon, hogy a depresszió tüneteit keresem Petra
viselkedésében.
Állandóan
figyeltem, hogyan bánik a kicsikkel, miként viszonyul Vikihez, és
általában, milyen a hangulata. Ha kicsit is elkenődött, azonnal
kihoztam tőle a fiúkat. Minden második éjjel én keltem hozzájuk,
és az előre lefejt tejjel etettem őket, és kitiltottam a
látogatókat, hogy Petra pihenhessen, de így is egyre fáradtabbnak
és elkeseredettebbnek tűnt. Én pedig egyre gyakrabban vettem
igénybe a karácsonyra kapott bokszzsákot.
Norbi és András
már majdnem három hónaposak voltak, amikor, két nappal a
házassági évfordulónk előtt, Petra kifakadt.
– Viktor,
beszélnünk kell!
Félve ültem le az
ágy szélére.
– Miről?
– Rólad, rólunk,
az ikrekről. Melindáról.
Ledöbbentem.
– Hogy jön ide
Melinda?!
– Pont ezt akartam
én is megtudni. Ugyanis itt van, mert te itt tartod. Miért? Én nem
ő vagyok…
– Persze, hogy
nem. Hogy jut ilyesmi eszedbe? Soha nem hasonlítottalak hozzá.
– Egészen addig,
míg meg nem születtek a fiúk. Eddig megálltam, vártam, hogy
megnyugodj, de most már nem bírom tovább. Nagyon hálás vagyok a
sok segítségért, tényleg, de hidd el, nem fogok összeroppanni.
Nem vagyok depressziós. Ellátom a fiúkat, szeretem őket, ahogy
Vikit és téged is. Abból viszont elegem van, hogy úgy kezelj,
mint egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat! Ki akarok
mozdulni, élvezni akarom a tavaszt, sétálni akarok a faluban,
játszani a gyerekekkel, beszélgetni a barátnőimmel és
anyámékkal, és szexelni a férjemmel. Nem vagyok beteg, és nem
zárhatsz be. Ebben már volt részem, köszönöm, elég volt.
Hirtelen
köpni-nyelni nem tudtam. Aggódtam, igen, de az ő szájából ez
úgy hangzott, mintha egy szigorított börtön fegyőre lennék, ő
meg a rab. Így összefoglalva inkább én tűntem mániákusnak.
– De én… én
nem…
– De, pontosan ezt
tetted. Tisztában vagyok az okával, aggódsz értem, attól félsz,
ugyanaz történhet velem, mint Melindával. Igen, megtörténhetett
volna, de szerencsére nem így lett. Jól vagyok, még fáradtan is
táncra perdülnék a boldogságtól. Kérlek, ne rontsd el!
A szeme győzött
meg végleg, hogy változtatnom kell. Szinte könyörgött, ahogy rám
nézett és mindaz, amit elmondott, ott vibrált a tekintetében:
riadt keserűség eltökéltséggel, elégedettséggel és
szeretettel vegyítve.
A rendelő csengője
hallgatott, a fiúk éppen aludtak, Viki pedig óvodában volt –
soha jobbkor nem téríthetett volna észhez.
– Igazad van,
elnézést kérek.
Mellé bújtam,
átöleltem és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze, mi jár a
fejemben Az elmúlt majd' három hónapban egyszer sem közeledtem
hozzá, jócskán túllépve az orvos által ajánlott türelmi időt.
Nem akartam ráerőltetni magam, úgy gondoltam, majd jelzi, ha
készen áll rá. Érzelmi kitörését elég egyértelmű jelzésnek
találtam.
Amikor megérezte a
testének feszülő merevedésemet, felcsillant a szeme, de a vágy
mellett huncutság is volt benne bőven, ahogy felcsendülő
hangjában is.
– Á, szóval
azért még nőnek tekintesz. Ez hízelgő.
– Egyfolytában,
szinte minden percben. Éjjelente rólad álmodom, nappal ábrándozom
és terveket szövök, mit csinálhatnánk, ha a gyerekek elalszanak.
– És mindezt
megtartottad magadnak. Nem vagy te egy kicsit önző?
– Nem, egy cseppet
sem, különben már eltiltottam volna tőled a srácokat.
Megsimogattam a
mellét és belecsókoltam a nyakába, mire a világ legédesebb
hangja hagyta el az ajkát. Éreztem, hogy egyre szaporább a
pulzusa.
– Na, ahhoz nekik
is lenne néhány szavuk. De most csak a tiéd vagyok. – Az órára
nézett és nevetve felrántotta a pólómat. – Még úgy fél
óráig, úgyhogy használjuk ki.
Nem kellett kétszer
mondania. Úgy csókoltam végig a testét, olyan áhítattal, hogy
kétsége se legyen az érzéseim, vágyaim felől. Alig bírtam
visszafogni magam, minden erőmre szükségem volt, hogy lassan
haladjak. Az sem segített, hogy tudtam, a fiúk bármelyik
pillanatban félbeszakíthatják a játszadozásunkat.
– Viktor, valami
baj van?
Kérdése váratlanul
ért, nem tudtam hova tenni, az agyam már nem volt képes
visszakapcsolni társalgási üzemmódba; azt mondtam, ami éppen
kijött a számon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba bőrének
becézgetését.
– Már miért
lenne? Mmm, isteni finom vagy, már nagyon hiányoztál. Olyan a
bőröd, mint a bársony, és imádom, hogy végre felszedtél néhány
kilót. Ha vissza mersz fogyni, megbízom Vikit, hogy minden nap
sütivel etessen.
– Óh, igen,
minden nő arra vágyik, hogy szülés utána a súlyát emlegessék.
Pláne szeretkezés közben.
– Márpedig
emlegetni fogom. Valahogy meg kell győzzelek, hogy ne akarj újra
csontsovány lenni.
Közben a kezem és
a szám tovább kalandozott a testén és nem csak a társalgás
fonalát, de lassan a fejemet is kezdtem elveszíteni torokhangú
nyögéseit hallva. Amikor végigkarmolta az oldalamat és lábával
átkulcsolta a derekamat, a mámoros köd végképp magába
szippantott. Már éppen azon voltam, feladom a józanságomért
folytatott küzdelmet és leteperem, amikor a bébicsősz sisteregni
kezdett és felharsant az előbb egy, majd kétszólamú üvöltés.
Azonnal elhúzódott
és igazgatni kezdte a ruháját.
– Na tessék, ez
is miattad van – sóhajtotta.
– Nem is voltam
hangos – ellenkeztem még mindig kábán.
– Nem, csak kicsit
lassú, de majd legközelebb az én kezemben lesz a gyeplő.
Egy pillanat alatt
kijózanodtam. Nem tudtam eldönteni, sértőnek vagy inkább
izgatónak ítéljem-e ezt a kijelentést.
– Lassú?! Én
csak követtem az orvosi utasításokat.
Megtorpant az ajtó
felé félúton és visszafordult.
– Miféle
utasításokat?
Bár az imént éppen
intim közelségből csodáltam a teste legrejtettebb zugait, erre az
egyszerű kérdésre mégis zavarba jöttem. Az arckifejezéséből
ítélve, sajnos, sem a torokköszörülést, sem a köhécselést
nem tartotta volna elégséges válasznak.
– A kedves
nőgyógyászod azzal búcsúzott tőlem a szülés után, hogy hat
hétig fogjam vissza magam, és első alkalommal tekintselek szűznek.
Szó szerint
kirobbant belőle a röhögés.
– Hú, de szívesen
lettem volna légy a falon, amikor ez a párbeszéd elhangzott.
Látod, mindig is mondtam, hogy az orvosi utasításokat
fenntartással kell kezelni.
– Nem is tudom, én
szeretem betartani őket. Majd este lemeccseljük, melyikünknek van
igaza.
Búgón felkacagott
és sokat ígérő pillantást küldött felém.
– Alig várom. De
addig is, két másik úriember tart igényt rám.
Imádtam, hogy
visszakaptam a vidám, kirobbanó Petrát. Ennek örömére gyorsan
magamhoz húztam még egy forró csókra, mielőtt átengedtem volna
az egyre hangosabban zajongó konkurenciának.
VÉGE!
2015. január 15., csütörtök
Sorsforduló – 21. rész
– Petra –
Három héttel
később Zsuzsát járőrautó vitte kórházba. Józsi engem hívott
idegességében, így aztán ismét mind a négyen a kórházban
várakoztunk. De ezúttal legalább örömteli okból.
– Ne járkálj már
fel alá, elszédül tőled az ember – förmedt rá Viktor Józsira,
mikor az már vagy huszadszor sétált el előtte.
– Majd meglátjuk,
te hogyan viseled. Nem adok nektek többet egy évnél, és te fogsz
itt ösvényt taposni a padlóba.
– Tévedsz, én
bent leszek majd és fogom a feleségem kezét.
– Milyen
feleségről beszélsz? Még arra sem tudod rávenni, hogy igent
mondjon.
Úgy álltak
egymással szemben, mint két acsargó vadállat. Deja vu érzésem
támadt. Kezdtem megijedni, hogy egymás torkának ugranak, amikor
megjelent a csecsemős nővér.
– Melyikük
a Soltész apuka?
– Én, én vagyok!
– A kislány és
az anyuka jól vannak. Most öltözzön be, bejöhet hozzájuk.
Józsi boldog
izgatottsággal indult meg a nővér által mutatott helyiség felé,
kezében a műtősruhához hasonló öltözetet tartalmazó
csomaggal.
– Ebéd után
feltétlenül gyertek vissza, akkor lesz látogatás.
Viki nyughatatlan
volt, így már a látogatási idő kezdete előtt negyed órával
ott toporogtunk a bejáratnál. Amikor beléptünk a kórterembe,
Zsuzsa aludt, Józsi pedig a karjában tartott kislánynak gügyögött.
– Ó, de gyönyörű
vagy! Te vagy a legszebb pöttöm kislány a világon.
Az első, akinek
megmutatta, Viki volt. Leguggolt hozzá a picivel, hogy láthassa.
Viki óvatosan
megsimogatta a baba karját, aztán mindannyiunk döbbenetére halkan
rákezdett a Cini cini muzsika kezdetű gyerekdalra, amit idefelé a
kocsiban énekeltem el neki. Nem gondoltam volna, hogy éppen a
félelmet keltő rendőr bácsi lesz az első „idegen”, aki előtt
hangosan beszélni kezd. Azon töprengtem, van-e ennek valami
különösebb jelentősége. Vajon Viki sejt valamit, vagy csak a
felnőttek megváltozott kapcsolatát érzékeli?
Józsi
felegyenesedett és rám meredt.
– Tudod, az
olyanokat, mint te, régen máglyára vetették.
Megsértődhettem
volna, de olyan áhítattal a hangjában mondta, hogy képtelen
voltam sértésként felfogni. Viktor nem volt ilyen elnéző.
– Legközelebb
ezért beverem a képed. Szerencséd, hogy itt van a kicsi és Viki.
– A fenyegetésre Józsi bárgyú vigyorral felelt, mire Viktor is
megenyhült. – Inkább megyünk, mielőtt meggondolom magam. Amúgy
sem hiányzunk most ide.
– Csak még egy
kérdés – nézett rám hirtelen Józsi. – Lennétek a
keresztszülei?
Szóhoz sem
jutottunk.
– Minden gyereknek
kell egy tündér keresztanya.
Viki halk
kijelentése végszónak is megfelelt.
Hazafelé az autóban
be sem állt a szája. Ez volt az első eset, hogy a közvetlen
környezetében kisbaba született és ő odáig volt a gyönyörtől.
Alig tudtuk ágyba dugni, olyan izgatott volt.
Este, filmnézésnek
álcázott mélázásom közepette Viktor mellém telepedett.
– Hallottad, egy
év, és nekünk is lesz egy ilyen pici csomagunk. A rendőrségnek
nem mondhatunk ellent.
– Azt is mondta,
nem tudsz rávenni, hogy hozzád menjek.
Ezen elgondolkodott.
– Oké, mégis
ellentmondunk. A feleségem leszel.
– Ilyen biztos
vagy magadban?
– Bennünk vagyok
biztos. Petra…
– Korai.
– Miért?
– Mert alig három
hónapja ismerjük egymást.
– Mi az elég?
– Nem tudom.
Felnyögött.
– Ne feszítsd túl
a húrt, te nőszemély!
– Mert, mi lesz?
– Majd csak
kitalálok valamit.
A következő fél
órában inkább arról próbált meggyőzni, hogy hagyjam a fenébe
a mozizást. Egy perc alatt sikerült neki, de nem akartam, hogy
elbízza magát.
Két hétig
vigyorogva járt-kelt, még Vikinek is feltűnt, Józsi meg egyenesen
sportot űzött a cukkolásából. Még az sem tudta elvenni a fene
nagy jókedvét, amikor épp üvöltöztem vele.
Kaptam tőle ugyanis
egy mobilt. Ez még nem lett volna baj, sőt, értékeltem a
gesztust, főleg, miután megláttam, hogy Márta barátnőm száma
már bele is van mentve, Annáé, Barbié, Zsuzsáé és a sajátja
mellé. Csakhogy volt ott még egy szám, amit nagyon is jól
ismertem, Viktor viszont nem, legalábbis úgy tudtam: anyámék
száma.
– Te beszéltél
velük?!
– Igen. Nagyon
kedvesek voltak, örültek, hogy jól vagy. Azt mondták…
– Nem érdekel,
mit mondtak!
– Azt hittem, meg
akarod látogatni őket.
– Igen, amikor
felkészültem rá, nem akkor, amikor te úgy akarod. Nem volt jo…
Elhallgattam, mikor
rájöttem, mit akartam mondani.
– Nem volt jogom a
tudtod nélkül megkeresni őket. Ezt akartad mondani? Igaz, valóban
nem volt, de akár hiszed, akár nem, éppúgy törődöm veled, mint
te velem és Vikivel. Szeretlek, de van egy nagy hibád. Nagyon
tisztán látsz mindent, ha másokról van szó, de a saját
dolgaidban vak vagy, akár egy denevér. – Sápítoztam a
felháborodástól, de kíméletlenül folytatta. – A szüleid
szeretnek téged és aggódtak. Csak azért nem kerestek, mert azt
hitték, mindent elrontottak, és nem akartak újra fájdalmat okozni
neked. Abban reménykedtek, te magad fogod megkeresni őket, hogy
megbocsátod az újabb tévedésüket. Csakhogy te nem vagy képes
megbocsátani nekik, mert ezúttal nem tévedtek.
– Elég, hagyd
abba! Hagyd már abba! Nem értesz semmit!
Nem tudtam elfojtani
az érzéseimet. Nem akartam sírni, de kitört belőlem a zokogás.
Igaza volt, ahogy Annának is, de ettől még nem tudtam legyőzni a
félelmeimet.
– Igen, a fene
egye meg, haragszom. Haragszom, mert nem tudtam olyan lányuk lenni,
akire büszkék lehettek, akit szeretni tudtak volna. Nem akarom
megint látni a szemükben, hogy csalódtak bennem. Nem hallgattam
rájuk, nem tettem, amit kértek és igazuk lett. Csalódást
okoztam. Megint. Mit gondolsz, miért nem hozzájuk menekültem?!
Mert nem akartam, hogy tudják, újabb dologban mondtam csődöt!
– Istenem, Petra,
butaságokat beszélsz. – Átölelt és az ölébe húzott a
kanapéra. – Nem mondtál csődöt. Én személy szerint nagyon
büszke vagyok rád. Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek.
Teljesen egyedül leküzdöttél egy betegséget, amin az orvosok sem
mindig tudnak segíteni; elvégezted az iskolát, úgy, hogy senki
nem hitt benned; megvalósítottad az álmod és gyógypedagógus
lettél, és megszöktél egy kapcsolatból, ami sokakat megölt
volna.
– De nem… én
nem… nem tudom, tudnék-e beszélni velük.
Nehezemre esett ezt
kimondani, de ez volt az igazság. Már a gondolatra is, hogy előttük
állok, összeszorult a torkom.
– Én tudom, hogy
képes vagy rá. Ott leszek melletted és fogom a kezed, ha az kell.
Tényleg ott volt,
és a kezemet is fogta.
Anyám első szava
az volt, sajnálom,
apámé az, kislányom.
Én nem tudtam
megszólalni, de csak azért, mert már itt elbőgtem magam.
Nem indult
kellemesen a beszélgetés, sem nekem, sem anyáméknak, de felettébb
hasznosnak bizonyult. Kiderült, mindannyian önmagunkat hibáztattuk,
szinte bujkáltunk egymás elől, holott csak le kellett volna ülnünk
beszélgetni.
Hallgattam a
mentegetőzésüket, hogy nem voltak jó szüleim, nem értették,
mire van szükségem, nem támogattak, és rájöttem, csupán
egyetlen hibát követtünk el, de azt közösen: nem osztottuk meg
egymással a gondolatainkat. Vikivel máris többet beszéltem, mint
a szüleimmel valaha, ami sokat elárult a kapcsolatunkról.
Amint erre
rádöbbentem, ömleni kezdett belőlem a szó. Mindent elmeséltem,
beszéltem a gyerekkori bizonytalanságomról és
kétségbeesettségemről, a Zolival töltött hónapokról,
Viktorról, Vikiről és a terveimről. Teljesen elképedtek, soha
nem hallottak még ennyit beszélni.
Amikor ahhoz a
részhez értem, Zoli hogyan lőtte meg Vikit, apám felugrott és
járkálni kezdett.
– Az a mocsok
szemétláda! Bántani merészelte a kislányomat és az unokámat!
Örülhet, hogy lecsukták, mert különben…
– Milyen unokáról
beszélsz, te bolondos vénember?
– Hogyhogy
milyenről, hát a kislányról, a Vikiről.
– De hát ő nem
az unokánk!
– Még
nem. De össze fognak házasodni, nem igaz, kislányom? Úgyhogy
nyugodj bele, Marcsi, most már nagymama vagy.
Felkacagtam ezen a
képtelen párbeszéden.
– Viktor elmondta?
– Nem, angyalom,
semmit nem mondott, csak annyit, hogy egy barátod, és hogy jól
vagy.
– Akkor honnan
tudod?
– A vak is
láthatja, kislányom, a homlokotokra is tetoválhatnátok, akkor sem
lenne nyilvánvalóbb, hogy szeretitek egymást. Mi is így voltunk
anyáddal, körülöttünk már mindenki tudta, amikor mi még csak
sejtettük. Négy hónap, ennyi kellett, hogy megkérjem anyád kezét
és újabb kettő, hogy igent mondjon.
– Akkor én
leköröztem, először alig hat hét után jelentettem ki, hogy
feleségül akarom venni a lányát. Igaz, a válasz még nem biztos,
mert Petra makacskodik.
– De hát mire
vársz, édes lányom?
– Én, konkrétan
rá – böktem Viktorra, mire belőle kirobbant a nevetés, apám
pedig értetlenül megállt előttünk.
– Akkor most
megkért vagy sem?
– Mint a mesében,
igen is meg nem is.
– Jaj, hagyd már
őket, Barna, ez az ő dolguk.
– Dehogy hagyom!
Látni akarom az unokámat, az összeset, nem csak a készen
kapottat, úgyhogy nem árt, ha csipkedik magukat.
– Ünnepélyesen
megígérem, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – jelentette
ki Viktor, mire kapott egy emberes hátba veregetést, hogy majd'
kiköpte a tüdejét.
Erre inni kellett,
méghozzá igazi hazait. A nagy örömködésnek és fogadkozásnak
az lett a vége, hogy nekem kellett hazavezetnem, másnap pedig még
azelőtt kiosontam a szobából, mielőtt Viki ránk ronthatott
volna, nehogy meglássa, hogy ivott az apja.
A reggeli kávém
mellett végigvettem a látogatás minden mozzanatát. Feltűnt, hogy
anyám visszafogott volt és kissé merev, apám pedig duplán
közvetlen. Nem emlékeztem, ez régen is így volt-e. Rájöttem,
egyáltalán nem ismerem a szüleimet, de arra is, hogy ezt
mindenképp orvosolni akarom.
Meghívtuk őket az
augusztusi utcabálra, amin mindenki ott volt, aki élt és mozgott a
faluban és környékén. Hatalmas ramazuri volt, nappal vurstlival,
este pedig élőzenés, táncos mulatsággal.
Még javában
zajlott a vásár, a körhinták szünet nélkül forogtak, amikor
Viktor váratlanul felszívódott mellőlem.
– Nem tudjátok,
hova tűnt?
Józsi fütyörészni
kezdett, Zsuzsa, kezében a kicsivel, hirtelen rájött, hogy a fű
növése a legérdekesebb látnivaló, Anna és Barbi egyszerre
szaladtak Viki és Tomi után, anyámék pedig csak összemosolyogtak.
– Titkosügynöknek
vagy pókerjátékosnak ne menjetek, mert felkopik az állatok. Mit
tervez?
A választ nem tőlük
kaptam, hanem magától Viktortól, aki a kis színpadon állt,
kezében mikrofonnal és rám kacsintott.
Rosszat sejtettem.
Nem akartam feltűnést, akármit is szeretett volna elmondani, az
kizárólag kettőnkre tartozott, nem erre a pletykás népségre.
A következő
pillanatban felcsendült egy számomra ismeretlen dallam. Azt hittem,
rázendít és énekelni kezd, de ennél sokkal meglepőbbet tett. A
mikrofont a zsebébe szúrta és amikor megszólalt az énekes, ő
tolmácsolni kezdte a dalt, méghozzá jelbeszéddel. Alig tudtam
figyelni a szavak jelentésére, a szemem szinte azonnal könnybe
lábadt.
Mikor tanulta ezt
meg, hogyan és miért? A végére megnyugodtam annyira, hogy
értelmezni tudtam az utolsó sorokat:
„Fel
kell állj, veled vagyok
vár még ránk százezer év,
ne hátra nézz.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Jöhet a tűz vagy jöhet a jég, hisz valaki megvéd már,
csak ne menekülj, ne félj, szemünkben a vágy, a szív az mindent lát.
A szív az mindent lát.”
vár még ránk százezer év,
ne hátra nézz.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Jöhet a tűz vagy jöhet a jég, hisz valaki megvéd már,
csak ne menekülj, ne félj, szemünkben a vágy, a szív az mindent lát.
A szív az mindent lát.”
Még fel sem
ocsúdtam, amikor kezében a mikrofonnal megállt előttem a színpad
szélén.
– Tudom, ebben sem
volt kérdés, csak kérés, de ezúttal az sem marad el. Petra,
eltöltenéd velem azt a százezer évet? Figyelmeztetlek, ha megint
azt mondod, még korai, akkor idehívom Péter atyát és itt helyben
elveszlek feleségül. Van nálam nyugtató, lónyi dózis.
Nevetés harsant, én
pedig lefagytam. Nem, ezt nem tehette, nem kérhette meg ennyi ember
előtt a kezemet.
De megtette, és nem
kegyelmezett, leugrott a fűre és szorosan elém állt, hogy ezúttal
csak én halljam.
– Petra, ne nézz
így rám. Muszáj volt. Így, ha megint nemet mondasz is,
bizonyítottam, hogy a szándékaim tisztességesek. Különben is,
ide tartozol, ezek az emberek már a családod, mind szeretnek és
elfogadnak. Maradj velem, légy a feleségem, légy Viki anyukája.
Kérlek. Tudom, hogy félsz, de hidd el, ennek így kell lennie.
Nagy nehezen
megtaláltam a hangom.
– Egy feltétellel.
– Bármit, amit
csak kérsz.
– Soha, de soha ne
hozz többet ilyen helyzetbe.
Felszabadultan
felkacagott és magához húzott.
– Ezt nem
ígérhetem, a lagziban is mind ott lesznek.
Erre már nekem is
nevetnem kellett.
– Ez igent jelent?
– Igen, ez igent
jelent.
Felkapott és
megforgatott a levegőben, mire minden irányból éljenzés és taps
harsant, majd, azt hiszem Józsi hangján, elhangzott az első
„Csókot!”
felkiáltás, amit tömeges kántálás követett. Mit volt mit
tenni, teljesítettük a kérést.
Befejező rész következik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
