ZOE – 8. rész

Színjáték

Másnap kipihenten és vidáman ébredtem. Egy kiadós ebédet követően úgy döntöttem, elkezdem kicsit saját igényeimhez igazítani a lakást. Semmi olyat nem terveztem ugyan, ami szerkezeti átalakítást igényelt vagy kárt tett volna a lakás bármely részében, de gondoltam, legalább Helent megkérdezem.

– Igen, Helen Beauty – szólt bele a telefonba szinte azonnal.

– Jó napot, Helen, Zoe vagyok. Elnézést a zavarásért, csak szerettem volna megkérdezni, van-e valami akadálya, hogy apró módosításokat végezzek a lakásban. Természetesen semmi komoly átalakításra nem gondoltam, csak némi átrendezésre, néhány új berendezési tárgyra – hadartam szinte egy szuszra. Valahogy mindig ideges lettem, ha vele beszéltem.

– Neked is jó napot, Zoe! Biztos vagyok benne, hogy nyugodtan kicsinosíthatod, elvégre az az új otthonod. Amíg nem kezdesz el fúrni-faragni vagy festékes vödrökkel rohangálni, addig biztos semmi akadálya. De ha már beszélünk, én is szeretnék kérni valamit. – Hirtelen bizonytalan lett a hangja, ami, rövid ismeretségünk ellenére is, szokatlannak tűnt tőle. – Megtennéd, hogy kezdés előtt bejössz hozzám? Valamit feltétlenül meg kellene beszélnünk.

– Természetesen.

– Rendben, akkor várni foglak. További szép napot, és addig is jó pihenést.

– Köszönöm, Helen, önnek is.

Csak miután letettem a telefont, jutott eszembe, hogy Kirsten kérésére ma megint az első körben kezdek. Nem voltam biztos benne, hogy Helen tisztában van-e ezzel. Végül úgy döntöttem, nem zavarom megint, ha épp nem ér rá nyolckor, öt percre csak el tudok szabadulni később is.

Elindultam tehát vásárolni. Természetesen Becky elmaradhatatlan társaságában, mert amint meghallotta a vásárlás szót, már pörgött is, akár egy búgócsiga, és persze minden lakberendezési üzletet ismert a környéken. Igaz, a divatáru boltok jobban izgatták, de a kedvemért ezúttal kivételt tett és megígérte, hogy nem fogunk próbafülkéről próbafülkére járni.

Éppen kiléptünk a verőfényes napsütésbe, amikor ismerős hang csendült fel a hátunk mögött.

– Szép napot, lányok! Hová-hová ilyen sietősen?

Kelletlenül fordultam hátra.

– Neked is hasonlókat, Christian! Vásárolni indulunk. És te mi járatban vagy errefelé fényes nappal? – kérdeztem vissza leplezetlen gúnnyal a hangomban.

– Csak éppen erre jártam. Veletek tarthatok?

– Oh, nem hiszem, hogy neked való lenne! Ha egyszer mi ketten belelendülünk… Csak unatkoznál a próbafülkék előtt. – Csupán a visszautasítás élét próbáltam elvenni a füllentéssel, de a várható mellékhatást se bántam túlzottan. Figyelmeztető pillantást vetettem Beckyre, hogy el ne szólja magát és mosolyogva vártam Chris visszakozását. Csalódnom kellett.

– Érdekes, én úgy tudtam, a lakberendezési boltokban nincsen próbafülke – jegyezte meg blazírtan, majd tetőtől talpig végigmustrált. – Ámbár érdekes látványt nyújthatsz, mondjuk egy szexi lámpaernyőben – görbült kaján vigyorra a szája.

– Milyen jók az értesüléseid.

– Na, igen, csak kapcsolatok kérdése. Szóval, mi a válasz, most, hogy lebuktattalak? Az a legkevesebb kárpótlás a hazugságért, hogy élvezhetem megtisztelő társaságotokat.

– Nem tartozom neked semmivel! – gurultam dühbe ekkora arcátlanság láttán. Még ő akar kárpótlást! – Még nagyon élénken él bennem, mit műveltél velem tegnap!

– Akkor nem úgy tűnt, hogy ellenedre lett volna. Legalábbis az elején – vágott vissza gunyorosan, és a szeméből azt is kiolvashattam, hogy megfogalmazásom kétértelműsége sem kerülte el a figyelmét.

Ez már végképp betette nálam a kaput. Ez a fajankó még képes, és dicséretnek veszi!

– Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz! Mi mindenesetre vásárolni megyünk.

Becky, aki eddig csak kapkodta a fejét kettőnk között, akár egy teniszmérkőzésen, alig tudott lépést tartani velem. Legnagyobb sajnálatomra Chris sem maradt le mögöttünk. Becky kérdő tekintettel oldalba bökött, amikor a kocsi felé menet minden átmenet nélkül halkan felnevettem, de egyelőre nem árultam el az okát – nem akartam, hogy kicsinyes és gyerekes bosszúm célpontja tudomást szerezzen a tervemről.

Chris minden ellenkezés nélkül hajtogatta be magát a kocsim hátsó ülésre.

– Jut eszembe, kérdezhetek valamit? – hajolt oda hozzám a két első ülés között, majd hallgatásomat beleegyezésnek véve folytatta. – Ugye a drogdílerrel csak vicceltél?

– Ilyesmivel nem szoktam viccelni.

A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy megsimogatta a tegnap esti pofonom helyét és elgondolkozva hátradőlt. Hitetlenkedő pillantása egész úton rajtam pihent. Akaratlanul is mosolyognom kellett.

Először sorban végigjártuk a közelben lévő üzleteket, amik felkeltették az érdeklődésemet. Mindent aprólékosan végignéztem, színmintákat lapozgattam, dekorációs anyagokat válogattam, holott eszem ágában sem volt ilyesmit vásárolni. Persze azért az eredeti célomról sem feledkeztem meg, megvettem a megálmodott paravánt és néhány díszpárnát. A térelválasztó sajnos túl nagy volt, azt kénytelen voltam kiszállíttatni, de a párnákat egyszerűen Chris kezébe nyomtam – haszna is legyen, ha már utánunk koslat.

Amikor kifogytam az ötletekből, rábíztam magam Beckyre. Magyarázat nélkül is hamar átlátta a tervemet és egy cinkos mosolyt követően elkezdett könyörögni, hogy mégis nézzünk be a Lady’s Night-ba, mert neki feltétlenül kell pár új fellépő ruha. Persze akkor már nem álltunk meg egy üzletnél. Beckyre lehetett számítani, minden boltban legalább fél órát töltött válogatással, majd ugyanennyit próbálgatással, melynek eredményeként a Chris kezében lévő szatyrok száma vészesen emelkedett.

Kéretlen kísérőnk azonban egy szemernyit sem zavartatta magát, még véleményezte is az egyes darabokat. Ekkor villant be előző napi felismerésem, és legszívesebben bokán rúgtam volna magam a hülyeségemért. Egy meleg hapsit vásárlással kínozni?! Valószínűleg még a málhás szamár pozíció ellenére is jobban élvezte, mint Becky és én együttvéve. Erre ráeszmélve, csalódottan indítványoztam, hogy mára függesszük fel a túrát. Bezsúfoltuk az új szerzeményeket a csomagtartóba, és hazahajtottunk.

Itt jött a második hideg zuhany, ugyanis, miután Chris kisfiús, kissé kárörvendő mosollyal elbúcsúzott tőlünk, rájöttünk, hogy nekünk kell felhordanunk azt a töménytelen csomagot, amit eddig ő cipelt. Éppen annyi időm maradt, hogy gyorsan be tudtam még kapni pár falatot, és már kezdhettem is készülődni.

A már megszokott, ideges remegéssel a gyomromban indultam Helen irodájába, de a bentről kiszűrődő feszült beszélgetés hangjai megtorpanásra késztettek az ajtó előtt. Már éppen kopogni akartam, amikor meghallottam a nevem.

– Muszáj folytatnunk a színjátékot, ha nem akarom, hogy gyanút fogjanak, vagy egyszerűen csak gyengének tartsanak. Szükségem van Zoe segítségére! Még így sem fogadtak be teljesen, nem hiányzik, hogy egy ilyen pitiáner ügy aláássa az eddigi eredményeimet – érvelt kissé idegesen Chris.

– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Zoe teljesen új itt, azt sem tudjuk, bízhatunk-e benne. – Helen hangja visszafogottan csengett, hegyeznem kellett a fülemet, hogy megértsem, mit mond. Ezek után váratlanul ért Chris türelmetlen felcsattanása.

– Én sem örülök, elhiheted, de most már nem tehetünk mást! Ha visszakozok vele kapcsolatban, akkor egy gyáva, állhatatlan alak leszek a szemükben és semmit nem fognak rám bízni.

– Talán, ha nem állítottatok volna be figyelmeztetés nélkül, akkor…

– Igen, tudom, de ezen már nem változtathatok.

– Akkor most mi lesz?! – kérdezte főnöknőm nem kevés éllel a hangjában. – Beavatod a kis titkodba?

– Szó sem lehet róla, nem tudhatja meg! Túl veszélyes, elszólhatja magát.

Itt untam meg a hallgatózást és azt, hogy a hátam mögött rólam akarnak dönteni. Beléptem az ajtón, és határozottan becsuktam magam mögött.

– Már tudom.

Két szempár meredt rám hirtelen riadtan. Chris lett úrrá hamarabb a vonásain, de a gyanakvás nem tűnt el a tekintetéből.

– Mit tudsz?

– Hogy miért volt a tegnapi színjáték – válaszoltam teljes nyugalommal. – Hogy…, hogy is mondjam finoman, szóval, hogy nem a lányok érdekelnek. Azért játszottad meg a nagy macsó nőcsábászt, hogy ne derüljön ki, hogy meleg vagy – mondtam ki végül leplezetlenül.

Helen felől halk horkantást hallottam, Chris arcán pedig a legkülönbözőbb érzelmek váltották egymást. Meglepettség, sértettség, majd megrándult a szája széle – de ez éppúgy lehetett egy ingerült fintor, mint egy nevetés elfojtása –, végül megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.

– Azt hiszem, jobb is, hogy rájöttél. A titkolózás soha nem vezet jóra. Hajlandó vagy segíteni nekem a látszat fenntartásában?

– Miért tenném? – kérdeztem élesen, majd kissé lágyabban, gyorsan hozzáfűztem – De azt megígérhetem, hogy senkinek nem beszélek róla.

– Az nekem nem elég. Megértem, hogy dühös vagy rám a tegnap esti lerohanás miatt, de nem nagyon volt más választásom. És akár hiszed, akár nem, azt nem magam miatt tettem.

– Ezt hogy érted?

– Kénytelen voltam valahogy elérni, hogy Luis elveszítse az érdeklődését. És mivel ő nem igazán szereti, ha túl sokáig kell bíbelődnie, amíg megkapja, amit akar, így az volt a kézenfekvő megoldás, ha megmutatom neki, hogy milyen problémás eset vagy. – A szemtelen vigyor, ami az utolsó szavaknál kiült az arcára, azonnal ki is oltotta ébredező hálámat.

– Igazán?! Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem szorulok a segítségedre! Egyedül is elbírok a kéretlen hódolókkal!

– Ja, igen, a drogüzér – jegyezte meg gúnyosan. Láthatóan nem hitt nekem. – De eddig nem találkoztál Luisszal – folytatta magabiztosan. – Nem szállt volna le rólad!

– Nem épp az imént mondtad, hogy nem szereti a macerás lányokat?! – kérdeztem diadalittas hangon, utalva a nyilvánvaló ellentmondásra.

– De. Csakhogy, ha egyszer már kiszemelt valakit, és erről mások is tudnak, akkor mindenáron eléri a célját, nem riad vissza a mocskos módszerektől sem. Tudod, a hozzá hasonló alakok nem szeretik, ha sérül az egójuk. Így viszont…

– Ahogy te sem, igaz? – szúrtam közbe gúnyosan.

– …elég kényelmes alibit biztosítottam neki a visszavonulásra anélkül, hogy folt esett volna a hírnevén – fejezte be a mondandóját, cseppet sem zavartatva magát.

– Ezek szerint a lekötelezetted vagyok? – Milyen jó, hogy engem mindig megment valaki!

– Így is fogalmazhatunk. – Felcsillant a szeme, amikor rájött, hogy megnyerte a csatát. – Szóval, akkor segítesz?

– Mit kell tennem? – kérdeztem továbbra is gyanakvóan.

– Tulajdonképpen semmit, csak add magadat. Szépen eljátsszuk, hogy érdeklődök irántad, majd miután „beadtad a derekad”, faképnél hagylak. – Arcszínem cseppet sem hagyhatott kétséget afelől, hogy mi a véleményem a terv utolsó szakaszáról, mert inkább gyorsan átgondolta. – Vagy, ha úgy jobban tetszik, egy idő után rendezünk egy jó kis szakítós csetepatét.

Ebben maradtunk.

Az igazat megvallva nem fűlött a fogam egy ilyen színjátékhoz, már csak Keith miatt sem – ráadásul a csókunkra visszagondolva, nem igazán bíztam saját magamban –, de ha jobban belegondoltam, ezzel én is csak nyerhettem. Ha mindenki úgy tudja, hogy a nagy „Diamond család” egyik tagjának a barátnője vagyok, akkor arra az időre legalább megúszom az „udvarlókat” és nem kell több hasonló jelenettől tartanom.

Azt sem felejthettem el, hogy miért vagyok itt. Ahhoz, hogy hivatalosan is magamhoz vehessem Cathyt, meg kell győznöm a gyámügyet, hogy alkalmas vagyok rá. Ehhez pedig fix állás, állandó kereset és lakás kell. Helen láthatóan jó kapcsolatban volt Christiannel, így nem utasíthattam vissza anélkül, hogy ne veszélyeztettem volna mindezt.

Keithnek pedig semmi oka nem lehet a féltékenységre, hiszen egy homoszexuális férfi barátnőjét kell alakítanom – és még ennél is kevesebb, ha nem mondom el neki. Ami pedig engem illet, az a múltkori elgyengülés csak pillanatnyi elmezavar következménye lehetett.

Magabiztosan léptem be a hangulatos terembe és egyenesen a bárpulthoz sétáltam, ahol már csőre töltött kérdésekkel vártak. Becky jobban aggódhatott, mint hittem, ha képes volt miattam elszakadni a szívszerelmétől és munkaidőn kívül bejönni.

– Minden rendben?

– Persze, miért ne lenne?

– Helen nem szokott csak úgy magához hívatni minket – magyarázta Josh. – Azt hittük a tegnapi dologgal kapcsolatban akar veled beszélni.

– Tulajdonképpen így volt. Elnézést kért, amiért nem tudott közbelépni. De megnyugtattam, hogy nem történt semmi különös, és hogy ez a Chris, talán nem is olyan rossz arc. Ma is teljesen tűrhetően, sőt segítőkészen viselkedett, és még a kis bosszúhadjáratom sem tántorította el. – Büszke voltam magamra, hogy a rögtönzött magyarázattal egyben elhintettem az első áruló célzást is. Elvégre Becky úgy tudta, ki nem állhatom a pasast, nem lett volna túl jó, ha faggatni kezd, hogy miért változott meg a véleményem.

– Milyen bosszúról csevegtek ti itt? – jelent meg Tamara is, lecsapva az elcsípett szavakra.

– Oh, csak Christ leckéztettük meg kicsit délután – válaszolta Becky kuncogva. – Mindenáron velünk akart tartani vásárolni, mi pedig megadtuk neki, amire vágyott.

– Vásárlás?! – Horkant fel Josh szörnyülködő ábrázattal. – Veled és Zoéval?! Igyekszem nem ujjat húzni veletek, lányok, ha ilyen bosszútól kell tartanom. – Megrázkódott a gondolatra, majd gyorsan magunkra is hagyott minket, amikor mindhárman hangos kacagásban törtünk ki.

Szükségem volt némi időre, hogy hozzászokjak a gondolathoz, miszerint Christian Wolf, ha csak színleg is, heves rohamot indít a meghódításomra, nekem pedig, szintén látszólag, el kell fogadnom azt. Nem, ez így nem igaz – helyesbítettem magam –, hiszen pont, hogy ellenkeznem kell, legalábbis egy ideig.

Még hogy adjam önmagam! Addig dohogtam, míg teljesen belelovaltam magam, és végképp dilihoppos lettem, amikor megpillantottam Luist az ajtóban. Azt sem tudtam, kire legyek dühösebb, Chrisre, a hülye ötlete miatt vagy Luisra, elvégre, ha ő nincs, ez az egész színjáték szükségtelen lenne.

A felém vetett sokatmondó pillantások, sötét vigyorok és a leplezni sem próbált, hangos kacagások éppenséggel nem sokat segítettek a lecsillapodásban. Ez lehetett az oka, hogy amikor az asztalukhoz értem, nem éppen a vendégeknek kijáró udvariassággal reagáltam le Chris bókját. Még David is felkapta a fejét.

– Nocsak, a hölgy nem örül túlzottan a figyelmességednek, Wolf. Mit lépsz erre?

Meg sem szólaltam, mert tudtam, hogy valami gorombaság csúszna ki a számon, de feszülten vártam a választ. Kíváncsi voltam, Chris hogyan vágja ki magát, és ebben a kíváncsiságban ismét volt némi személyes érdeklődés is, ami csak fokozta az elkeseredésemet.

– Nos, azt hiszem, be kell neki bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a figyelmére. – Hangja éppen annyira volt hamiskás, hogy elérje, rápillantsak.

Teli szájjal vigyorgott, majd rám kacsintott, amitől újfent elöntött a pulykaméreg. Hogy a fenébe lehet valaki ennyire öntelt?!

A következő két órában keresztülnéztem rajta, bár sajnos azt nem tehettem meg, hogy kerülöm az asztalukat. Folyton azon járt az eszem, mit tervezhet Chris, mert abban biztos voltam, hogy látványos lesz, sőt, egyenesen feltűnő.

A műszak vége felé kitűnő alkalma nyílt arra, hogy mindenki előtt kinyilvánítsa irántam tanúsított érdeklődését. Az egyik tolakodóbb vendég nem igazán vette tudomásul finoman megfogalmazott elutasításomat, amikor pedig tovább akartam menni a következő vendéghez, zajos méltatlankodás közepette felpattant és utánam kapott. Kis híja volt, hogy le nem szakította rólam a felsőt, néhány gomb így is megadta magát, amitől az ingem sztrájkba lépett és nem takarta tovább, amit bizony takarni illett volna.

Ekkor lépett közbe Chris. Éppen azon igyekeztem, hogy amennyire lehet, összefogjam magam előtt a makacskodó ruhadarabot, amikor mellettem termett és rám borította a zakóját. Sajnos nem érte be ennyivel.

– Uram, kérjen bocsánatot a hölgytől!

– Milyen hölgyről beszélsz, ember?! Ez csak egy nőcske. Én csak szívességet tettem a teremben lévő uraknak. – Szavait hangos helyeslés kísérte, főként az asztaltársaságától, de más vendégek is csatlakoztak.

Chris szeme összeszűkült, de fegyelmezte magát.

– Kérjen bocsánatot a hölgytől!

– Á, értem már, kúrogatod a kis cafkát, így már rögtön más a hölgyike fekvése.

 

Hangos hahotázásba kezdett saját gyenge szójátékán, így igencsak váratlanul érte, ami történt. Chris a hangoskodó férfi elé lépett és minden figyelmeztetés nélkül állon vágta. Nekem fájt, ahogy az ipse fogsora összecsattant. Alaposan meglepődtem, amikor véres nyál kíséretében egy fog koppant a padlón. Én a nyelve egy részére is számítottam.

– Maga nem normális – hörögte a bántalmazott. – Ezért simán feljelenthetném!

– De nem fog, és ezt mindketten tudjuk. Most pedig, kérjen bocsánatot a hölgytől.

Nem mozdult elég gyorsan, ezért Chris megragadta az öltönyét a tarkójánál és elém rángatta, majd súgott valamit a fülébe, amivel egy szempillantás alatt elérte a kívánt a hatást. Mit mondjak, nem voltam kíváncsi az eszközeire, de immár a bocsánatkérésre sem. Minden eddiginél erősebben tudatosult bennem, hogy ki is az a férfi, aki előttem áll.

Ott akartam hagyni őket, de Helen közeledő alakja és méregtől szikrázó tekintete láttán mozdulni sem tudtam. A fülemben egyre hangosodó dobolástól alig hallottam meg a halkan, kelletlenül kinyögött szavakat.

– Elnézést,… hölgyem!

Chris, mint aki jól végezte dolgát, az asztalhoz penderítette foglyát, leültette a székére, majd elégedetten leporolta a tenyerét. Az öklét tanulmányozva fordult felém.

– A francba, most mehetek beoltatni magam. Lehet, hogy veszett az ürge.

Lepillantottam a kézfejére és némi elégtétellel vegyes sajnálkozással vettem tudomásul a bütykén éktelenkedő sebet.

– Így jár, aki pórul jár.

– Én sem mondhattam volna találóbbat. – Helen megtorpant mellettünk, villámló tekintetét Chrisre szegezte és szóra nyitotta a száját, majd a közelünkben állókra pillantva inkább meggondolta magát, a bárpulthoz sétált, és jelzett, hogy kövessük.

– Helen, nagyon sajnálom, ígérem, hogy nem fordul elő többet.

Csendre intett és Chrishez fordult.

– Mi a fene volt ez?! Belementem a kisded játékodba, de arról nem volt szó, hogy pépesre vered a vendégeimet! Kerülnünk kell a botrányt, nem okozni, emlékszel?!

– Persze, Helen, de…

– Nincsen de, Christian! Ne feledkezz meg a valódi célunkról!

Fellélegeztem, amikor feldúltan elviharzott, mintha én ott sem lettem volna.

– Nos, mennem kell dolgozni.

Már indultam volna, de szavaim felrázták Christ révedezéséből.

– Meg sem köszönöd, amit érted tettem? Kiütöttem a zaklatódat, közben megsérültem, és még Helent is magamra haragítottam.

– Nincs mit megköszönnöm, semmi szükség nem volt az akciódra, boldogultam volna.

– Na, igen, még a blúzoddal sem tudtál egyedül elbánni.

– Ez már több a soknál! Szállj le rólam, hallod?! Nem nekem van szükségem rád, hanem fordítva! És megköszönném, ha nem rúgatnál ki, nekem kell ez a munka!

– Szóval, nincs szükséged a segítségemre.

– Így van.

– Nos, akkor kérem vissza a zakómat, és már itt sem vagyok.

Dühösen elkezdtem lerángatni magamról a felöltőt, de azonnal tudatosult bennem, hogy alatta jóformán csak egy félkosaras, csipkés melltartót viselek.

– Ööö, nem maradhatna nálam? Csak addig, amíg hazaszaladok átöltözni.

Persze nem állta meg nevetés nélkül, ráadásul zavaromat és tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva lehúzta rólam a zakót.

– Hé!

– Nyugi, csak egy pillanat.

Míg én a két kezemmel próbáltam takargatni magam, ő szép nyugodtan kibújt az ingéből. Rám adta, majd megkötötte a mellem alatt és komótosan eligazgatta. Csak hápogtam és magamban dúltam-fúltam, de sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy tiltakozzam. Amikor elkészült, az ingem maradékát egyszerűen a pultra ejtette, kritikusan végigmért, majd csettintett.

– Tökéletes.

Lazán fehér trikója fölé kanyarította a fekete zakót, és várakozón tekintett rám.

– Köszönöm.

Megmosolyogta durcás hangomat, megfricskázta az államat és vigyorogva elvonult.

Annyira, de annyira utáltam.

Folytatása következik!

ZOE – 7. rész

Chris

Október vége felé járt az idő – izgatottan készültünk a Halloween napi partira. Beckyvel napokig az üzleteket jártuk, hogy megtaláljuk az alkalomhoz illő „fellépő ruháinkat”. Elvállaltuk a bár feldíszítését is, így nem nagyon volt időm Tinán, Keithen és a történteken törni a fejem.

Halloween estéjén különös gonddal készülődtem. A ruha, amit külön erre az alkalomra vettem, nincs rá jobb szó, egyszerűen lenyűgözött. Keveredett benne a régi idők sikkje és napjaink stílusa, egy kis extravaganciával megspékelve. Egy sötétlila, pántos, elől fűzős felsőből és egy ugyanolyan anyagú, A-vonalú miniszoknyából állt. Ami igazán különlegesé tette, az a vajszínű csipke rátét volt, ami a felső pántjait, hátát és oldalát díszítette – ezt húzta össze elől fűzőszerűen a színben passzoló selyemszalag. Ugyanez a csipkedíszítés folytatódott a szoknyán a csípőmig, szintén fűzős jelleggel, valamint a ruhához tartozó, különálló hosszú tölcsér ujjak mandzsettáján és a térdig érő szövetcsizma szárán is. Még a nyakamba is jutott belőle kevés, egy érdekes csipke-nyakék formájában. A sminkemet, az öltözékemhez illően, a lila szín uralta, és kissé erősebb lett a megszokottnál. Hajamat hagytam, hogy lágyan keretezze az arcomat. Tökéletesen elégedett voltam a végeredménnyel.

Becky és Tamara is kitett magáért. Előbbi tűzpiros, fényes anyagból varrt pörgős, safrangos aljú, mély dekoltázsú ruhában feszített, hozzá illő tűsarkú csizmában, vörös ördögszarvakkal a fején – maga volt a megtestesült kísértés. Tami pánt nélküli, szűk, fekete bőr miniruhát választott, amelyet elől végig vörös fűző díszített, az alján pedig gazdagon fodrozott vörös – fekete tüll futott körbe. Karjait fekete, pókhálómintás csipkekesztyűbe bújtatta, lábait fekete tűsarkú láttatta még hosszabbnak. Mellettük kezdtem apácának érezni magam.

Josh is vette a fáradtságot, hogy alkalomhoz illően jelenjen meg: kalóznak öltözve állt a pult mögött. Pimasz vigyorral figyelt minket, még a bőrkötőt is felemelte a szeméről, hogy jobban lásson, de Tamara hamar fülön csípte bámészkodó kedvesét, így rajtunk volt a sor, hogy vigyorogjunk.

Vidámságunkat az ajtóban megjelenő zajos csapat zavarta meg. Hangoskodásuk ellenére nem figyeltem volna fel rájuk, ha nem látom Josh zsigeri reakcióját – tekintete elborult, és az állkapcsa úgy megfeszült, hogy jobb oldalt rángatózni kezdett egy izom az állán. És ha nem szúrt volna szemet Josh reakciója, valószínűleg azt sem vettem volna észre, amikor megnyomott egy rejtett gombot a pult alatt. Ezek így együtt azonban igencsak kíváncsivá tettek.

– Gyorsan vezesd őket az egyik asztalodhoz! – szólt oda Josh Tamarának, fogai között szűrve a szavakat.

– Már késő! – jött a kétségbeesett válasz. – Leültek Zoe VIP szektorába!

– Mi ez a nagy riadalom? – néztem egyikről a másikra, majd az említett asztal felé fordulva, végigmértem a letelepedő társaságot.

Azon kívül, hogy kissé hangosak voltak, nem láttam rajtuk semmi különöset. Egy nő és négy férfi foglalt helyet az asztal mellett, mindannyian elegánsan voltak öltözve. Elakadt a lélegzetem és boldogsághullámok bizsergették meg a bőrömet, amikor az egyik háttal álló férfiban Keitht véltem felfedezni.

– Majd elmondom, de most menj, mielőtt észreveszik a késlekedést! Csak óvatosan.

Becky szavai kijózanítottak, utolsó mondatával pedig kifejezetten a frászt hozta rám. Mivel az asztal felől is sürgető pillantások érkeztek, nem értem rá visszakérdezni, gyorsan vettem egy mély lélegzetet és odasétáltam a társasághoz.

– Jó estét, hölgyem, uraim! Zoe vagyok, ma este én szolgálok fel Önöknek! – A hangom enyhén megremegett, amikor végignézve az arcokon konstatáltam, hogy Keith sajnos nincsen köztük – pedig már reménykedtem, hogy a tervezettnél hamarabb visszajött. Csalódásomat leplezendő, magamra erőltettem egy vidám mosolyt. – Mit hozhatok, hogy jól kezdődjön az estéjük?

– Nekem bármit, kislány! Ha te hozod, csak jó lehet az estém! – nézett végig rajtam vetkőztető tekintettel egyikük, majd durván felkacagott.

Egyáltalán nem volt szimpatikus. Bár ápolatlannak nem mondtam volna, hisz fekete öltönyében kifogástalan látványt nyújtott, mégis olyan benyomást keltett bennem, mintha nem igazán ebbe az elit környezetbe tartozna. Nem volt kifejezetten taszító, de arcvonásai arrogáns, erőszakos természetre utaltak, dús szemöldöke alatt átható szürke szempár villogott.

– Ne légy udvariatlan a hölggyel, Luis! Megijeszted – nyájaskodott a legelegánsabb.

Ő viszont igazán előkelőnek tűnt, mégis a hideg rázott tőle. Fakózöld szemei a színpad környékét kutatták, ahol épp egy gyönyörű, egzotikus lány jelent meg, és erotikus táncba kezdett a felcsendülő vad zene ritmusára. Az úriember azonnal el is felejtette, hogy a világon vagyok.

Az imént bizalmaskodni próbáló Luis, kihasználva a kínálkozó alkalmat, elém lépett és már nyúlt a derekam felé, amikor a Keith-szel összetévesztett férfi váratlanul megszólalt.

– A legjobb pezsgőt ide, két üveggel, ha lehet! – Nem csak én kaptam fel rá a fejem, a társaság többi tagja is kérdőn nézett a megszólaló irányába. – Nem mondtam volna? Ma van a születésnapom! – Öntelt vigyort villantott az asztal körül ülőkre, majd sürgetően rám pillantott.

– Máris hozom, uram! – Fellélegezve indultam, hogy teljesítsem a kérést.

Éreztem a hátamba fúródó pillantásokat, amíg visszasétáltam a bárpulthoz. Koncentrálnom kellett, hogy össze ne akadjanak a lábaim.

– Két üveggel kérnek a legjobb pezsgőből – közöltem Josh-sal a rendelést, majd Beckyhez fordultam. – Ki vele, mi ez az egész?!

– Antony „Diamond” Follow! – válaszolta, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna. Egy pillanatra se vette le a szemét a nekünk háttal ülő társaságról.

– Kicsoda?

– Te nem hallottál még Anthony „Diamond” Follow-ról?! A Follow gyémánt birodalom! – pillantott rám türelmetlenül. A fejemet ráztam, így hitetlenkedve folytatta. – Természetesen ő nincs itt. Az asztalfőn ülő elegáns férfi az egész üzleti hálózat vezetői székének várományosa, David Follow, a nő pedig a húga, Camilla. A többiek balról jobbra Jonathan, Luis és Christian. Van még egy pacák, valami Ricky, de ő nagyon ritkán jön. Enyhén szólva kirí innen. Róluk elég annyit tudni, hogy Follow ölebei, vagy inkább a vérebei, ha lehet hinni a pletykáknak. Hivatalosan persze „testőrök”. – Az utolsó szót olyan gúnyosan ejtette, mellyel nyilvánvalóvá tette, ő bizony inkább a szájról-szájra terjedő változatban hisz.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy maffiózók? – A kíváncsiságom egyre csak fokozódott, de sajnos a választ már nem kaphattam meg.

– Elnézést, hogy félbeszakítom a kellemes társalgást, de itt a hat pohár, és mindjárt hozom a pezsgőt is – tolta elém határozottan a tálcát Josh, majd szigorúan Beckyre pirított –, neked pedig jelenésed van a színpadon!

– De csak öten vannak – tiltakoztam értetlenül.

– Várj még fél percet és megérkezik a hatodik. – Valóban. A zene elhallgatott, és az imént még a színpadon vonagló lány, csábos mosolyt öltve a vendégek felé lépkedett, majd letelepedett a „trónörökös” ölébe. – Ő Chanel, a legújabb táncosunk.

Fogtam a tálcát és vigyázva, hogy a hat karcsú pezsgős kehely le ne billenjen, lassan az asztalhoz sétáltam. Az ablak felől kerülve óvatosan az asztalra helyeztem a tálcát, majd visszaindultam a jeges vödörért, amelyben már a pulton várakozott a két üveg behűtött Ruinart Exclusive.

– Helen üzeni, hogy sajnos nem tud idejönni, de a pezsgő a ház ajándéka.

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, majd újra az asztal felé vettem az irányt, ahol szépen halkan kinyitottam az első üveget. Kitöltöttem a gyöngyöző italt a poharakba, és a társaság hölgy tagjaival kezdve körbekínáltam.

A két nő különbözőbb már nem is lehetett volna. Camilla fehér bőrű, mézszőke szépség volt, hidegen világító kék szemekkel. Hosszú, egyenes orra és hegyes álla határozottságról, makacsságról árulkodott. Bár ült, merészen szabott sötétkék alkalmi ruhájában mégis tökéletesen érvényesült karcsú, magas termete. Chanel ezzel ellentétben egzotikus varázsával hódított. Barna bőre hibátlan volt, vállára sűrű, majdnem fekete sötétségű hajzuhatag omlott. Erős sminkje ellenére nyilvánvaló volt, hogy olyan természetes szépséggel bír, amely nem szorulna efféle támogatásra. Arcából az általam eddig látott „legcsokoládébb” szempár tekintett fel rám. Tánctól izmos, hosszú lábaiból és férfiszemet gyönyörködtető domborulataiból nem sokat takart az enyhén szólva átértelmezett, bőre színét kiemelő, vajszínű, csupa-pánt macskanő jelmez.

– Helen sajnálatát fejezte ki, amiért nem tud idejönni és személyesen köszönteni önt. Azt kéri, fogadja el a pezsgőt, mint a ház ajándékát – tolmácsoltam főnökasszonyom üzenetét az ünnepelt felé, miután udvariasan mindenkinek odakínáltam a tálcát.

– Más ajándékot nem küldött? – hangzott fel a már ismert, durva hang Luis felől.

Ezúttal azonban már nem érte be puszta szavakkal, a karomat elkapva próbált közelebb húzni magához. Már éppen kezdtem volna védekezni, de az üzenet címzettje gyorsabban reagált

– Hallhattad, Luis, az ajánlat csak a pezsgőre vonatkozott. De, ha netán mégsem, akkor is én vagyok az ünnepelt – Felállt az asztaltól, mellém lépett, gyengéden kiszabadította a karomat társa szorításából és udvarias meghajlással, végig a szemembe fúrva pillantását kezet csókolt. –, …és én nem osztozom – tette hozzá határozott hangon. Bár nem nézett a férfira, egy pillanatig sem volt kétséges, kinek szólt a figyelmeztetés.

Tiltakozni akartam a feltételezés ellen, hogy bárkié is lennék, de megérezhette, mert jéghideg kezemet továbbra sem engedve ismét megszólalt.

– Megtisztelne, ha csatlakozna hozzánk ünnepelni, amikor végzett.

Nem igazán tudtam mire vélni jelentőségteljes kézszorítását, de tekintve, hogy ha választanom kellett volna kettejük közül, inkább őt választom, hasonlóan udvarias hangnemben válaszoltam.

– Köszönöm a meghívást uram, és engedje meg, hogy én is gratuláljak születésnapja alkalmából. Addig is, jó szórakozást! – Apró fejbiccentéssel elköszöntem az asztaltársaságtól és végre magukra hagytam őket. Még éppen hallottam Luis dühös méltatlankodását és a többiek nevetését.

A csapat kissé elcsendesedett, amint elkezdett megtelni a terem, bár sorban érkeztek tőlük az italrendelések. Chanel időről-időre eltűnt mellőlük egy-egy előadás erejéig, majd újra csatlakozott az ünneplőkhöz. Az egyetlen dolog, ami még feltűnt velük, pontosabban a szülinapossal kapcsolatban, hogy egy pohár pezsgő után, a többiekkel ellentétben, ő átváltott kizárólag vodkára.

Helen is megérkezett és személyesen is köszöntötte Christ, majd lassan keringeni kezdett az asztalok között és minden vendéghez intézett pár szót. Amikor a bárpult közelébe ért, kérdő pillantást vetett Josh-ra, mire ő csak csendben bólintott. Helent láthatóan megnyugtatta ez a szavak nélküli, rövid párbeszéd, mert rám mosolygott és továbbsétált. A műszak végeztével azonban odajött hozzám.

– Sajnálom, ma nem számítottunk rájuk, de muszáj betartanod, amit ígértél. Nyugodtan csatlakozhatsz hozzájuk, Chris nem fogja engedni, hogy bármi bajod essen.

Folytatásra várva néztem rá, de nem mondott többet. Na persze – dohogtam magamban, lassan az asztalok között lépkedve –, majd pont egy bűnözőben fogok megbízni. Odaérve azonban mosolyt varázsoltam az arcomra és igyekeztem nem kimutatni ellenérzéseimet.

– Jól mulatnak? Remélem, semmiben nem szenvednek hiányt!

– Csak az ön társasága hiányzott. Jöjjön, foglaljon helyet! – állt fel udvariasan az ünnepelt és a kanapéra mutatott maga és David között, majd továbbra is gentleman módjára, mindenkit bemutatott. – Camilla Follow, Chanel Westlane, David Follow, Jonathan Johns, Luis Centeric, jó magam pedig Christian Wolf vagyok.

Végre volt lehetőségem jobban megfigyelni őt. Valóban nagyon hasonlított Keithre, noha néhány évvel idősebb lehetett. Hozzá hasonlóan magas, sportos testalkatú volt, és ha nincs a kétes hírnév, kifejezetten megnyerőnek tartottam volna. Haja tüskésre zselézve meredezett, arcát másnapos borosta fedte. A szája szegletében szüntelenül ott vibráló félmosoly igazán vonzóvá tette markáns arcát, nem beszélve a vidámságtól csillogó aranybarna szemekről. A helyhez illően fekete öltönyt viselt, mohazöld inggel – ami határozottan jól állt neki.

Intett az engem váltó lánynak, majd kérdőn rám nézett.

– Köszönöm, egy Cuba Librét kérek. – Még véletlenül sem feledkeztem meg a titkos jelzésről, mely garantálta, hogy a mixer kifelejtse az italomból az alkoholt, így mondat közben a hajamat babrálva mosolyogtam fel Kirstenre.

A csapat utolsó férfi tagja, Jonathan, majdhogynem egész idő alatt szótlan volt, csak a mellette ülő Camillához intézett néha egy-egy mondatot. Kifejezetten idegesített csendes figyelése. Közel ülő barna szemei olyan hatást keltettek, mintha állandóan összehúzott szemöldökkel vizslatná környezetét. Ridegnek és számítónak tűnt.

Luis hallgatagon, duzzogva szürcsölte az egymás után rendelt italokat, David pedig kizárólag az ölében üldögélő Chanellel volt elfoglalva, így én Chris társaságával kellett, hogy beérjem. Egyáltalán nem bántam, hogy a többiek nem velem foglalkoztak, sőt, az említett érdeklődéséről is szívesen lemondtam volna az ágyam kedvéért.

– Kérem, ne érezze kényszernek a szórakoztatásomat, ha fáradt, nyugodtan mondja meg és hazakísérem – ajánlotta fel udvariasan, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

Luis felől hitetlenkedő horkantás jelezte, hogy ő bizony nem mondana le rólam ilyen könnyen, vagy tán éppen, hogy ő is szívesen kísérőmül szegődne. Ez a „hazakísérem” dolog nem igazán töltött el mámoros érzéssel, így inkább a maradás mellett döntöttem.

– Köszönöm, de kitűnően érzem magam.

– Ez esetben felkérhetem? – állt fel Chris szemében hamiskás csillogással, és felém nyújtotta a kezét.

Kissé váratlanul ért a kérés, de előző válaszom után nem mondhattam nemet. Felsétáltunk a színpadra, és lassan táncolni kezdtünk az andalító zenére. A kelleténél talán kicsit szorosabban ölelt magához, de nem mertem tiltakozni. Hiába a kellemes külső, akkor is valószínűleg egy bűnöző. Az illata sajnos nem segített ennek fejben tartásában, kifejezetten felvillanyozott – persze máshogy, mint Keith citrusos tusfürdőjének és a pórusaiból áradó tengervíz illatának érzékborzoló keveréke. Christ lágy, élénkítő mentafelhő lengte körül, amiből elég volt egyetlen szippantás, és mintha megittam volna egy feketét, éber lettem és tettre kész.

– Itt végre nem hallanak minket – szólalt meg, közvetlenül a fülem mellett. Meleg lehelete csiklandozta a nyakamat. – Szeretnék bocsánatot kérni…

– Miért is? – néztem rá értetlenül.

– Ezért. – A következő pillanatban egy félhomályba burkolózó folyosón találtam magam, továbbra is a karjaiban.

Észre sem vettem, hogy lassan az átjáró felé vezetett. A gyomrom görcsbe rándult, de inkább a meglepetéstől, mintsem a félelemtől, így amikor meleg, puha ajkaival vadul csókolni kezdett, egy pillanatra védekezni is elfelejtettem. Nyelve akadálytalanul hatolt a számba, elmélyítve a csókot, és az első gondolatom az volt: „Úr Isten, de jól csinálja!”.

Egyre türelmetlenebb lett, mintha a reakcióm nem tetszett volna neki. A falhoz nyomott, kettőnk közé szorítva a kezemet, míg sajátjával közvetlenebb ismerkedésbe kezdett. Forró tenyere vándorútra indult a hátamról a csípőmre, majd még lejjebb, míg végül a szoknyám alá furakodtak a kíváncsi ujjak. Ez kijózanított! Jó ég, mit csinálok! Hagyom, hogy csak úgy leteperjen?!

Megpróbáltam ellökni, mire helyeslően felmordult, mintha csak erre várt volna. A szorítása azonban nem enyhült, így más módszerhez kellett folyamodnom. Megéreztem számban vérének édes-sós ízét, és mikor összerándulva kissé ellépett tőlem a kezem is pofonra lendült. A tenyerem belesajdult az ütés erejébe, de ő csak elégedetten somolygott, és kézfejével letörölte a felrepedt száján megülő vércseppet.

– Na, végre! Már azt hittem, nem is áll szándékodban ellenállni! Ennyire jóképű lennék?! – szemtelen vigyor terült el az arcán, miközben kigombolt az ingén pár gombot, majd egy hirtelen mozdulattal megrántotta a felsőm fűzőjének egyik szárát.

Bosszúsan kaptam a ruhámhoz, hogy megakadályozzam a fűző kibomlását. Nem mintha különben leesett volna, vagy többet mutatott volna a kelleténél, de marha nehéz volt megkötni a csúszós selyemszalagot. Chris a legcsekélyebb érdeklődés nélkül megragadta a karomat és visszafelé kezdett húzni. Ahogy közeledtünk az asztalhoz, dühösen és értetlenül próbáltam minél gyorsabban rendezni a ruházatomat.

Ő bezzeg lezser, lassú mozdulatokkal gombolgatta az ingét és az asztalhoz érve, engem is magával rántva, leült a helyére. A lendülettől tehetetlenül az ölébe huppantam. Rekedt nevetéssel nyugtázta fúriaszerű kitörésemet, ahogy szabadulni igyekeztem a szorításából.

– Igazi kis vadmacska – törölt le egy újabb, lecsordulni kívánkozó vércseppet látványosan az ajkáról. – Kéjmámor lesz megszelídíteni.

David halkan, tompán felkuncogott, egy pillanatra sem szüneteltetve Chanel nyakának becézgetését. Az eddig szinte fásult Jonathan szemében mintha érdeklődés csillant volna, de amikor Camilla ujjai, látszólag véletlenül, a combjára simultak, gyorsan le is kapta rólam a pillantását. A szőke szépség tekintete figyelmeztetően fúródott az enyémbe. Luis, felhagyva a duzzogással, rám nézett, megvető szisszenéssel legyintett egyet, majd nevetve megveregette Chris vállát.

– No, akkor jó szórakozást pajtás! Nem gondoltam volna rólad, hogy a „makrancos Katákat” szereted, de te tudod, haver! – ezzel, elintézettnek tekintve a dolgot, intett Kirstennek, és újabb rundot rendelt.

– Érezd magad megtisztelve! Két hónapja ugyanezért leütöttem egy drogdílert! – sziszegtem mérgesen Chris fülébe, amikor végre sikerült kikecmeregnem az öléből.

Vetettem rá egy utolsó, megvető pillantást, mielőtt a többiek nevetésétől kísérve otthagytam őket. Szerencsére nem próbált meg feltartóztatni, és még éppen láttam, amint az önelégült kifejezés helyét a döbbenet vette át az arcán.

A lakásba érve dühösen lehúztam a csizmámat, lerángattam magamról a ruhát és beálltam a zuhany alá. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy két hónapon belül kétszer próbálnak meg rám mászni – gondoltam keserűen, miközben vadul dörzsöltem magam egy tengeri szivaccsal. – Hogy a csudába kerülhettem ilyen rövid idő alatt kétszer is ilyen zűrös helyzetbe?! Hogy a többiről már ne is beszéljünk! Mintha valami átok ülne rajtam.

Közben persze őrült mód rágott a bűntudat Keith miatt. Ha Chris nem durvul be, képes lettem volna… Nem, arra azért nem. Vagy mégis?

Már az ágyamban feküdtem, amikor kezdtem kicsit lecsillapodni és el tudtam gondolkodni a történteken. Kikezdett velem, de azt akarta, hogy védekezzek, majd amikor ez megtörtét, nemhogy belelovalta volna magát, inkább félbeszakította az eseményeket. Kint a többiek előtt viszont eljátszotta a nagy macsót, és láthatóan elégedett volt magával. De ha az erőszakra gerjed, miért hagyta abba? És miért kért előre elnézést? Na, nem mintha azt akartam volna, hogy megerőszakoljon! Távolról sem! De nem értettem a cselekedetei mozgatórugóját, és ez jelen pillanatban jobban megijesztett, mint az a tény, hogy akár meg is tehette volna – elvégre, az már múlt idő. Nem, biztos nem tette volna meg, hiszen Helen bízott benne, és ennek valószínűleg megvan az oka – jutott eszembe főnöknőm megnyugtatónak szánt megjegyzése.

Hangosan felnevettem, amikor beugrott a nyilvánvaló magyarázat. Chris meleg, de titkolja a társai előtt, ezért játszotta el ezt az egész színjátékot, és ezért mondta Helen olyan nyugodtan, hogy mellette nem eshet bajom.

Az érzés, ami hatalmába kerített, főleg megkönnyebbülés volt, és csak nagyon-nagyon csekélyke sajnálkozás, így a bűntudatom is enyhült kissé.

Végül győzött a fáradtság és nyugodt, mély álomba merültem.

Folytatása következik!

ZOE – 6. rész

Keith

Elestem volna, ha Keith nem kap el.

– Szia Da… – kezdte, de türelmetlenül félbeszakítottam.

– Eressz el – vetettem oda tompa hangon és kirántottam magam a karjaiból.

Tovább indultam, de elém állt.

– Mi történt? – fürkészte az arcomat.

– Állj el az utamból!

Valószínűleg látta rajtam, hogy a kiborulás szélén állok, mert engedelmeskedett, de nem tágított mellőlem. Amikor már jó ideje csendben sétáltunk megállított és maga felé fordított.

– Dakota, mi a baj?

A tekintetében valódi érdeklődés és aggodalom fénylett. Nem bírtam tovább magamba fojtani a kusza érzelmeket és gondolatokat. Felzokogtam, és akadozva elmeséltem a kapott híreket, összefüggéstelen szóhalmazt zúdítva rá, szeretetről, gyűlöletről, bűntudatról és bosszúvágyról zagyválva. Nem mondott semmit, csak magához húzott és csendben várt, míg megnyugodtam. Azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se értett volna az egészből.

– Köszönöm – suttogtam végül.

Nem voltam hozzászokva, hogy bárkinek is kiadjam magam, főleg nem egy idegennek. Zavartan kutattam a megfelelő szavak után. Az állam alá nyúlt, majd hüvelyk ujjával lágyan letörölte arcomról a sós könnyeket.

– Gyere, mosd meg az arcod – húzott egy csap felé.

Jól esett a hűvös víz. A gondolataim kitisztultak és kezdődő fejfájásom is enyhült kicsit. Letelepedtünk egy közelben lévő nyugágyra, de nem szólalt meg. Végül én törtem meg a csendet.

– Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen módon én okoztam a bajt.

– Ugyan már! Mérföldekre vagy tőle. Hogy lehetne közöd hozzá?

– Semmit nem tudsz rólam – válaszoltam bágyadtan. Erről viszont beugrott, hogy a nevemen szólított. Hirtelen újabb félelemhullám öntött el, de ebbe most harag is vegyült. – Honnan tudod a nevemet? – pattantam fel nekiszegezve a kérdést.

– Az irataidból. – Nyugodtan várta a reakciómat, de ez ahelyett, hogy még inkább feldühített volna, valahogy engem is lecsillapított.

– Persze, amikor kitörölted a képeket – roskadtam vissza mellé fáradtan. – Miért semmisítetted meg azokat a fotókat?

– Már miért semmisítettem volna meg? Átadtam őket a rendőrségnek.

– És ehhez ki kellett őket törölnöd?

– Miért, nézegetni akartad?

– Nem, de… Á, hagyjuk! Nem is érdekel. Remélem elkapták azt az állatot!

– Sajnos még nem. Sőt, ami azt illeti… – Hirtelen hallgatott el, mintha még mondani akart volna valamit, de meggondolta magát.

– Hogy érted azt, hogy sőt? – Bizonytalanul szóra nyitotta a száját, majd újra becsukta. – Ki vele! Mit akartál mondani?

– Hiába kockáztattad az életed, mert a zsarut kinyírták a kórházban – bökte ki végül. – Tulajdonképpen épp téged kerestelek, bár nem tudom, hogy találtam volna rád, ha most nem botlok beléd. Figyelmeztetni akartalak, hogy légy óvatos. Mindketten láttuk a gyilkost, úgyhogy veszélyben lehetünk.

– De hisz ő nem látott minket. Így nem is tud ránk találni.

– Valószínűleg nem, de a rendőr mindkettőnket látott és ki tudja, mit szedett ki belőle, mielőtt megölte. Jobb félni, mint megijedni.

– Nagyszerű! – nevettem fel hisztérikusan, a jókedv legkisebb jele nélkül. – Alig egy hónapja vagyok Miamiban, de már voltam békebíró, kerítőnő, gyilkossal bújócskáztam, átvészeltem egy hurrikánt, a barátnőmet megtámadták, most pedig mozgó célpont lettem. Mi jöhet még?!

Nem felelt. Némán elém tartotta a kezét, tenyérrel felfelé és várt. Végig az arcomat fürkészte. Sok mindent láthatott rajta. Azon tépelődtem, bízhatok-e benne. Eddig nem sok ember érdemelte ki ezt. Peter, Liz és Tina kivételével, tulajdonképpen senki. Még Becky sem tudta a teljes igazságot. De szükségem volt valakire, aki mellettem áll és támogat, ha kell. És kiben bíztam volna, ha nem abban, aki megmentette az életemet.

Nyitott tenyerére helyeztem a sajátomat, és figyeltem, ahogy az ujjaink összekulcsolódtak. Minden egyes behajlított, övével összesimuló ujjam külön-külön és együtt is bizsergett, akárha hangyabolyba nyúltam volna. De ez a bizsergés kellemes volt. Melengető és biztonságot nyújtó. A szívemig hatolt.

Egyszerre mozdultunk, mintha csak összebeszéltünk volna. Anélkül, hogy elengedtük volna egymás kezét, felálltunk és tovább indultunk a víz mentén.

– Erre laksz? – intett a fejével abba az irányba, ahonnan jöttünk.

– Igen. Itt dolgozom egy klubban, és egy „szolgálati” lakásban lakom a közelben.

– Melyik klubban? Egy ismerősömnek is van itt egy bárja. Őt akartam megkérni, hogy segítsen megkeresni téged.

– Miből gondolod, hogy tudott volna segíteni? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

– Nagyon jók a kapcsolatai a környéken, és a múltkor láttam, hogy errefelé indultál haza.

Hümmögtem valamit válaszként, de közben megint jócskán elkalandoztam. Ezúttal azon járt az agyam, hogy megmondjam-e neki, melyik klubról is van szó. Tudta az igazi nevemet. Nem lett volna szerencsés, ha ott keres és kitudódik a valódi személyazonosságom. Persze, egyszerűen meg is kérhettem volna, hogy segítsen megőrizni a titkomat, de nem akartam megkísérteni a sorsot.

– Szóval, milyen klub? Vannak ott csinos lányok? – szakította félbe elmélkedésemet hamiskás mosollyal.

– Vannak, de mind foglalt – feleltem morcosan.

– Csak nem féltékeny vagy? – csillant fel a szeme.

– Már hogy lennék? A barátok nem szoktak egymásra féltékenyek lenni. – Egy jó kis szópárbaj talán végképp eltereli a figyelmét a kérdésről.

– Barátok – mormolta és megtorpant.

Tovább sétáltam, míg összekapaszkodó kezeink engedték. Amikor már nem tudtam tovább menni, visszafordultam és kérdő pillantást vetettem rá.

– Szóval ez nem elég, hogy átlépjük a barátság határait? – nézett elgondolkodva összefűzött ujjainkra.

Komoly arccal nemet intettem, mire visszahúzott és óvatos, lágy csókot lehelt az ajkaimra.

– Na és ez?

– Közeledünk – válaszoltam.

Karjaimat a nyaka köré helyezte, a csípőmre simította mindkét tenyerét és még szorosabban magához vont. Ajkaink először finoman kóstolgatták egymást, majd kéjes sóhajban szétnyílva, utat engedtek ismerkedő nyelveink játékának. Selymes fürtjeibe túrtam, mire egyik keze a hátamra siklott, és ujjai hegyével finoman végigsimított a gerincem mentén. Beleborzongtam az érintésbe. Mintha apró szikrák gyúltak volna bennem, amik aztán pattogva repkedtek szerte széjjel, egyre terjeszkedve, hogy utat nyissanak a forrón lüktető lángoknak. Érzékeim turbó fokozatra kapcsoltak és ez a felfokozott érzékelés mindent felerősített. Ujjai szertelen játéka a hátamon, a szél mindaddig alig észrevehető, lágy becézgetése, a homokszemek csiklandozó melegsége a talpam alatt, a partot ostromló hullámok ismerős illata és megnyugtató mormolása, a madarak szárnyának surrogása… Ez mind ott vibrált a bőröm alatt, a szemhéjam takarásában, mintha a természet maga akarta volna, hogy eggyé váljunk. Részegítő volt.

– És most? – suttogta, amikor ajkaink szétváltak.

– Elértük – doromboltam elégedetten, még mindig csukott szemmel.

Halk kuncogásra tértünk magunkhoz, és amikor a hang forrását keresve lenéztünk, egy csillogó, huncut szempár nézett vissza ránk. Egy kislány figyelt minket vidám mosollyal.

– Azt hiszem, a határátlépéshez nem megfelelő sem a hely, sem az idő – súgta a fülembe rekedt nevetéssel Keith.

A kislányra kacsintott, még vadabb kuncogásra késztetve ezzel, majd újra megfogta a kezemet és tovább indult. Nehezemre esett követni. Na, nem mintha nem akartam volna vele tartani, csak az iménti érzéki tűzijáték olyan zsongítóan hatott rám, hogy szükségem volt néhány másodpercre, hogy teljesen magamhoz térjek. Ebben végül igencsak sokat segített az a lelombozó tény, hogy ő láthatóan nem küzdött hasonló problémával.

– Most már lehetsz féltékeny? – folytatta a megkezdett beszélgetést.

– Azt hiszem, igen.

– És az vagy?

– Legyek?

– Egy icipicit jól esne. – Szabad kezével mutatta, mekkora is az az icipici, és kisfiús mosolyt küldött felém.

– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, egy icipicit féltékeny vagyok.

– Pedig semmi okod rá – mondta feddő hangon, majd kezemet elengedve menekülni kezdett, számítva a reakciómra.

Nem is késlekedtem vele. Utána vetettem magam, mire mindketten a sekély hullámokban kötöttünk ki. Nevetve tápászkodtunk fel a nedves homokról és igyekeztünk kifacsarni a vizet a ruhánkból.

– Hogy van az, hogy akárhányszor találkozunk, mindig csurom vizesek leszünk?

Mi tagadás, értett hozzá, hogyan terelje a gondolataimat vidámabb témákra. Addig kergetőztünk, míg el nem értük a vitorlást.

– Van kedved egy hajókiránduláshoz? – kérdezte, a fedélzetre lépve.

– Feltéve, hogy mára nem jeleztek vihart.

– Nem, a mai nap csodálatos lesz – felelte kétértelműen és újra magához húzott.

– Akkor vitorlát fel – válaszoltam, amikor ismét levegőhöz jutottam. – Ma úgyis szabadnapos vagyok.

– Honnan is?

A francba, de hülye vagyok! – gondoltam bosszúsan. – Még én juttatom az eszébe…

– Baj, ha nem mondom meg? – próbálkoztam.

– Hm. Az attól függ.

– Mitől?

– Vannak ott helyes pasik?

– Hébe-hóba. Csak nem féltékeny vagy? – tettem fel ezúttal én a kérdést.

– Legyek? – vette a lapot.

– Egy icipicit jól esne – utánoztam a mértéket mutató mozdulatát évődő pillantás kíséretében.

– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, hogy egy icipicit féltékeny vagyok – mondta a soron következő mondatot, mint valami betanult szerepet, de még mielőtt válaszolhattam volna, szenvedélyesen magához rántott.

– Nem is ez jön – motyogtam kuncogva.

– Nem baj, átírtam a forgatókönyvet.

A csókja minden további ellenkezést lehetetlenné tett – nem mellesleg, eszemben sem volt tiltakozni a jelenet alakulása miatt.

Már a nyílt vízen ringatóztunk, amikor otthagyta a kormányt és letelepedett mellém.

– Még tartozol nekem egy vallomással.

– Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben továbbra is csukott szemmel élveztem a napsütést. Még véletlenül sem akartam elárulni neki, hogy ez az egyetlen apró érintés is mekkora hatással volt rám, azt pedig még kevésbé, hogy a megjegyzése mekkora vihart kavart bennem.

– Hogy miért menekülsz a rendőrök elől. – Tekintete a napnál is jobban égette a bőrömet.

– Több okból is – nyeltem egy nagyot. – Az első, ami eszembe jutott a szirénaszó hallatán, az volt, ha nem tud rólam a rendőrség, akkor talán nagyobb az esélyem, hogy az a góliát se találjon rám. – Bólintott, hogy érti, és várta a folytatást. – A másik ok pedig a húgom. – Nem néztem rá, a tengert bámultam.

– Na, ezt már ki kell fejtened egy kicsit bővebben.

– Elraboltam a húgomat – mondtam ki kerek perec, majd amikor láttam, hogy elsápad, gyorsan folytattam. – Na jó, ez így egy kicsit erős, de nem hiszem, hogy a hatóságok foglalkoznának a történtek árnyalásával.

Keserű hangom csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.

– Én nem tartozom egyik hatósághoz sem. Engem érdekelnek a részletek.

Törökülésbe húztam a lábaimat és a kezeim tanulmányozásába kezdtem. Tudtam, hogy előbb utóbb el kell neki mondanom, elvégre úgy döntöttem, megbízom benne, és akkor már miért ne előbb?

– Azt hiszem, jobb, ha az elején kezdem. A szüleim mindketten színészek, illetve voltak. Kezdetben nem volt semmi baj, elégedettek voltak a kisebb szerepekkel, de aztán anya lehetőséget kapott egy hollywoodi produkcióban való résztvételre. Kaliforniába költöztünk és ők betekintést nyertek a gazdagok és híresek világába. Apám már ott inni kezdett, bár én akkor még nem vettem észre semmit. Így utólag úgy gondolom, féltékeny volt anya sikereire. Amikor anya várandós lett a húgommal, úgy döntöttek, hazamegyünk. Egy ideig minden újra a régi volt, én legalábbis azt akartam hinni. Aztán anyát egyre gyakrabban kaptam síráson, apa pedig minket okolt mindenért. Tulajdonképpen szokványos történet. Azt szajkózta, miattunk nem jutottak semmire, hogy feláldozták értünk a karrierjüket. Később megtudtam, hogy anya szomorúságának sokkal inkább volt köze apa alkoholproblémáihoz, mint feladott színészi karrierjéhez. Mindezek ellenére nem lett volna olyan szörnyű a helyzet, de három éve anya és a nagyi meghaltak autóbalesetben.

Meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek. Ahogy kimondtam ezt, tudatosult bennem, hogy eddig apa és Cathy miatt annyira tartottam magam, hogy úgy igazán meg sem gyászoltam őket. De most, hogy valakinek beszéltem róluk, elemi erővel vágott mellbe a hiányuk. A meleg napsütés ellenére rázni kezdett a hideg, míg meg nem éreztem a hátam mögül Keith ölelését. Nekitámaszkodtam, hogy még jobban érezzem teste melegét, majd nagy levegőt véve folytattam, a gyászt ismét későbbre halasztva.

– A haláluk után elszabadult a pokol. Apa hamarosan már nem érte be az alkohollal, és az alkalmi munkákkal is leállt. Teljesen kifordult önmagából.

– A problémáik ellenére nagyon szerethette édesanyádat. – Halk közbevetése csak azért nem hozott ki a sodromból, mert tudtam, hogy valószínűleg igaza volt.

– Igen, biztos ez is benne volt. Azt is tudom, hogy bűntudata volt, mert aznap nem ment velük. Nagyon is átéreztem a fájdalmát és kezdetben megpróbáltam segíteni neki, meggyőzni, hogy a kábulat helyett minket válasszon, de hiába. Később már nem igazán tudtam eldönteni, hogy a viselkedésének mennyi köze volt a gyászhoz. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy anya halálával elveszítette a külső kontrollt, és már nem volt, ami visszatartsa. Még később pedig már egyáltalán nem érdekeltek az okok… – Hatalmasat nyeltem, ami persze nem kerülte el Keith figyelmét.

– Bántott titeket?

– Főleg engem. Befejeztem a középiskolát és dolgozni kezdtem, hogy el tudjam tartani magunkat. Én lettem a pénzkereső a családban, és mint olyan, apám állandó célpontja. Ha nem adtam neki pénzt… megvert, vagyis majd’ minden nap, mert persze nem finanszíroztam a kilengéseit. Cathy vörös posztó volt ugyan a szemében, mert anyut látta, ha rá nézett, de talán éppen ugyanezért, őt eleinte békén hagyta. Aztán végleg bekattant. Rájött, hogy sokkal jobban tud hatni rám, ha nem engem, hanem Cathyt bántja. Igyekeztem megvédeni őt, de nem mindig sikerült. Így aztán engedtem neki. A nagyitól és anyától elég komoly összeget örököltem, de apa egyre többet követelt, és egyre durvább dolgokat művelt, tudtam, hogy ez így nem sokáig működhet. Akkoriban kezdtem el levelezni az egyik mostani kolléganőmmel, aki megírta, hogy üresedés lesz náluk. Rávettem apát, hogy Cathy idén ősszel bentlakásos iskolában folytathassa a tanulmányait és gondolkodás nélkül belevágtam. Beírattam őt egy kitűnő intézménybe, nem messze innen, és amikor eljött az ideje, megszöktünk. Apám csak arról tudott, hogy internátusba megy, de arról nem, hova. Szülői engedély nélkül átléptem vele az államhatárt, ha jól tudom, ez emberrablásnak minősül. Szóval, azt hiszem, ez nem éppen jó pont a rendőröknél – nevettem fel keserűen. – Úgy tervezem, ha rendezem a dolgaimat és megteremtem a szükséges hátteret, benyújtom a gyámsági keresetet. Aláírom, a módszerem nem éppen törvényes, de talán ha bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok a nevelésére, győztesen kerülhetünk ki az ügyből. Ha mégsem, Cathyt akkor sem adhatják vissza apának. Mindenképp jobb sora lesz, távol tőle.

– Téged pedig elmarasztalnak, legrosszabb esetben lecsuknak – szúrta közbe.

– Na, igen, nem mondtam, hogy a tervem tökéletes. De nem maradhattunk tovább. Így is az utolsó utáni pillanatban jöttünk el. Indulás előtti éjszaka apám eladott engem a napi adagjáért cserébe. – Még most is megborzongtam az emléktől. Keith szorítása is erősödött, és éreztem, hogy megdermed. – Akkor szerencsém volt, de ki tudja, mi lett volna a következő húzása? Arról pedig szó sem lehetett, hogy Cathyt ott hagyjam vele.

– Jól gondolom, hogy apáddal van összefüggésben az is, hogy magadat okolod a barátnődet ért támadás miatt?

– Miután eljöttünk, apám állítólag teljesen bepörgött. Minket keres. És nagyon jól tudja, mivel érheti el nálam, amit akar. Attól tartok, ő kapta el Tinát, hogy hazacsalogasson.

– Nem hiszem. Ennek csak akkor lett volna értelme, ha zsarol vele. Azzal, hogy Tina kórházba került, apád kezéből kicsúszott a legjobb ütőkártya – cáfolta meg az elképzelésemet.

– Biztos igazad van, de nehezemre esik elképzelni, hogy bárki más ilyet tenne Faithben.

– Elég sok a turista arra, szóval nem feltétlenül helyi követte el – világított rá egy újabb tényre.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy rendőr – fordultam felé gyanakvó arccal.

– Nem is – nevetett fel. – Miért gondolod, hogy az vagyok?

– Úgy gondolkodsz, mint egy zsaru – válaszoltam, az arcát fürkészve. – Persze, nem mintha túl sokat ismernék.

Mosolyogva visszaigazított az ölébe és nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Néhány percig hallgatásba burkolózva ültünk, de a kérdés már befészkelte magát az agyamba.

– Tulajdonképpen te mivel is foglalkozol?

Először azt hittem, nem is fog válaszolni. Elengedett, felállt és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a segítő jobbot, de továbbra is vártam a válaszát.

– Újságíró vagyok. – felelte végül nyugodtan, majd a térdem alá nyúlt és felkapott. – Remélem, jól úszol! – A következő pillanatban elmerültünk a hűs hullámokban.

Prüszkölve értem fel a felszínre és keresni kezdtem, merre van. Kicsit később, nem messze tőlem, vigyorogva jött fel levegőért.

– Te nem vagy normális – fröcsköltem le nevetve.

– Soha nem mondtam, hogy az vagyok.

Tudtam, hogy ez is csak figyelemelterelés volt, de nem ellenkeztem. Hálás voltam, hogy meghallgatott. Hatalmas megkönnyebbülés volt kiönteni a szívemet, rábízni valakire a nyomasztó titkokat. Mintha hirtelen több kilóval könnyebbé váltam volna, pontosan úgy, mint amikor az ember a sós hullámok hátán lebeg. Minden erőfeszítés és megerőltetés nélkül a felszínen tudtam maradni.

Hazafelé már kizárólag könnyed témákról beszélgettünk, mint például kinek mi a hobbija, ki milyen zenéket, filmeket, könyveket szeret. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor kedvenc elfoglaltságként a fotózást említettem. Én annál inkább izgalomba jöttem, amikor megtudtam, hogy imád búvárkodni.

Úgy állt a kormánynál, szétvetett lábakkal, mintha oda teremtették volna. Pillantásom lustán végigsimogatta minden porcikáját: szélfútta barna fürtjeit, értelemről árulkodó vonásait, a szeme sarkában megbújó nevetőráncokat, szépen ívelt orra vonalát, csókra csábító ajkait, izmos felsőtestét, a kormánykereket biztosan tartó erős kezeket, a keskeny csípőt…

Csak remélni mertem, ha észre is vette vizsgálódásomat, arcom vörösségét a nap erejének tulajdonította és nem a zavar jelenék. Elkaptam róla a tekintetem, de elkéstem az óvintézkedéssel. Nem bírtam tovább a helyemen ülni, egyszerűen muszáj volt megérintenem. Szorosan a háta mögé álltam, átöleltem a derekát és arcomat a hátához szorítottam. Éreztem, ahogy érintésem nyomán megfeszülnek az izmai, de nem volt elég bátorságom a bennem tomboló heves vágy kimutatására, így inkább leküzdöttem a sóvárgást és visszatértem a veszélytelenebb témára.

– Megtanítasz?

– Mire is? – kérdezte zavartan.

Ezek szerint ő is elvesztette a beszélgetés fonalát. Reméltem, hogy ez a közelségemmel volt összefüggésben.

– Természetesen búvárkodni.

– Persze, miért ne? Mikor szeretnéd kezdeni? – Egy ügyes mozdulattal maga elé húzott és háttal a kormánykeréknek támasztott, hogy szembekerüljünk egymással.

– Lássuk csak – haraptam be az alsó ajkam. – Most azonnal? – vigyorogtam fel rá.

– Az nem olyan egyszerű – nevetett gyerekes lelkesedésemen. – Megfelelő felszerelés kell hozzá, ráadásul hamarosan besötétedik. Most két hétre el kell utaznom, de ha visszajöttem, megvesszük neked a szükséges dolgokat és belevágunk.

Csalódott arcomat látva ismét felnevetett, majd lassan közelebb hajolt. Nem éppen erre lett volna szükségem, hogy legyőzzem a bennem tomboló pajzán kisördögöt, de ettől függetlenül – vagy talán épp ezért – végtelenül élveztem becézgető játékát, melyben hol heves támadásnak vetett alá, hol bátortalanul visszahúzódott, tovább fokozva ezzel is az őrületet.

Sajnáltam, hogy már hazafelé tartunk és vége a napnak. Rég éreztem ilyen jól magam, mint ma vele. Ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, de az a néhány plusz perc is hamar véget ért.

Miután elbúcsúztunk és egyedül maradtam, visszatértek borús gondolataim. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Tina élet-halál között lebeg, vagy, hogy én magam is előkelő helyen szerepelek a kaszás listáján. Keith nélkül azonban, ez már nem is volt olyan könnyű.

Folytatása következik!