2013. február 3., vasárnap
Plágium – sértés vagy dicséret?
Több blogos ismerősömmel megtörtént már, hogy írását más oldalán, más neve alatt látta viszont.
Én ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy aki az internet révén teszi közzé a műveit, annak bizony számolnia kell ezzel a lehetőséggel, mert sajnos, ami a világhálóra felkerül, az onnantól közkincs. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mindenkinek szíve joga más munkájának gyümölcsét "ellopni", pláne sajátjaként feltüntetni, csak azt, hogy ez napjainkban szinte kivédhetetlen. :-/
Az egyetlen dolog, ami ilyen esetben szerintem vigasz lehet (persze a megfelelő lépések megtétele mellett), ha dicséretként fogjuk fel a dolgot. Elvégre az illető nem vette volna a fáradtságot művünk lementésére, közzétételére, ha nem tetszene neki, nem igaz?
A napokban én is érdekes felfedezést tettem, mégpedig az írásaimat illusztráló képek kapcsán.
Grapes többször is megkérdezte A szivárvány tövében fejezeteinél, hogy egyes képeket, jellemzően a főszereplőm festményeinek leírását, utólag szőttem-e bele a műbe, mert annyira passzolt a szöveg a beszúrt illusztrációhoz. Én ilyenkor mindig elmondtam neki, hogy ez nem véletlen, de nem azért, mert a talált kép leírását illesztettem be a műbe, hanem mert azokat a képeket bizony én szerkesztettem Photoshoppal a leíráshoz (Madison összes művét reprodukáltam ily módon :-D).
Most sokan azt mondanák, valamilyen szinten én is plágiumot követtem el, hiszen interneten talált képeket montázsoltam, módosítottam, hogy a végeredmény olyan legyen, mint a regényben, de a legtöbb illusztrációm színészek, filmjelenetek képeiből áll, amik valóban bárhol megtalálhatók a neten, maximum én kicsit átszabom őket, a szöveghez hűen (jelen tájképet például háttérképekből és néhány effekt felhasználásával montázsoltam).
Arra azonban nem számítottam, hogy ezek a képek aztán útra kelnek a világhálón és máshol látom viszont őket, hiszen csak a magam szórakoztatására alkottam meg őket, élvezetből, de korántsem művészi szinten.
Nos, mégis ez történt.
A Szivárvány tövében 13. fejezetében szereplő szivárványos tájkép például, úgy tűnik, sok mindenkinek felkeltette az érdeklődését.
A minap ugyanis a blogom statisztikáit böngészve azt is megnéztem, milyen keresési szavakkal jutottak el hozzám a legtöbben a google-t használva. Ezek között szerepelt a "a legszebb szivárvány fotók képek", ami kíváncsivá tett, vajon hogyan vezetett ez hozzám, így hát én is begépeltem a keresőbe, és bizony a google az én montázsomat hozza HARMADIKKÉNT a képtalálatok sorában!!! :-D
Itt nem álltam meg, rákkattintva a képre megnéztem annak részleteit, ahol felsorolásra kerülnek az azt tartalmazó oldalak, vagyis a találatok közül a legrelevánsabbak (a google fogalmaz így, nem én :-)).
És itt jött a meglepetés! Ez a tájkép, az enyémhez hasonló írásos blogok mellett, olyan oldalak illusztrációjává vált, mint pl. Söllei Ildikó Aura Spirituális Tanító weblapja, ahol éppen a szívmező-mátrixról ír, a Lelkitámogatás.hu, ahol egy hipnózisról szóló cikket színesít (érdekes, több hasonló is van, úgy tűnik a spirituális lelkeknek kifejezetten tetszik a képem), de ott van a Royal Life Fényterápia hivatalos oldalán is, és helyet kapott egy számítógépes háttereket kínáló blogon is.
Tudom, ez más, mintha valamelyik novellámat "vitték" volna el, vagy ha a képszerkesztést, mint művészetet űzném, abszolút saját alapanyaggal. Ha így történt volna, valószínűleg én is úgy érezném, hogy a "gyermekemet" rabolták el. Így azonban, hogy korántsem olyan horderejű a dolog, képtelen vagyok nem dicséretként felfogni a jelenséget. :-D
Érdekelne, ti hogy vélekedtek erről!
Írjatok bátran, az sem baj, ha vita kerekedik.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre!
2013. február 2., szombat
ZOE – 2. rész
Utazás a jövőbe
Minden barátunk benézett a délelőtt folyamán, hogy
elköszönjenek. Nem voltak sokan, csupán néhány törzsvendégről
volt szó.
Épp a legnagyobb déli hajtásban kellett indulnunk. Ez abból a
szempontból jó volt, hogy nem nyúlt hosszúra a búcsújelenet.
Hiába készültem rá lélekben már hetek óta, mégsem bírtam ki
könnyek nélkül. Szavakkal ki sem fejezhető az a szeretet és
hála, amit ez iránt a család iránt érzek. Soha nem fogom
elfelejteni, mennyi mindent köszönhetünk nekik. Talán az
életünket is. Végig sírással küszködtem, míg mindhármukat
megölelgettem és meghallgattam jókívánságaikat, intelmeiket, és
azon igyekeztem, nehogy elgyengüljek. Szükségem volt az erőmre és
a józanságomra, nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim
eluralkodjanak rajtam.
– Dakota, bármi baj van, vagy csak szükséged van valamire,
keresd meg a húgomat. Eltetted a számát, ugye? – kérdezte már
sokadszorra Elizabeth. Nem tudta eltitkolni aggodalmát.
– Igen, Liz, elmentettem a számát a mobilomba és az e-mail címe
is megvan. Ígérem, bármi kell, megkeresem Rachelt.
Végül Cathy is átadta a búcsúajándékait: személyre szóló
rajzot mindenkinek.
Miután elindultunk, Cathy még sokáig nézett és integetett
visszafelé. Azt hittem sírni fog, de jobban viselte, mint én.
– Most már csatold be magad, jó? – mosolyogtam rá
hátrafordulva, amikor végre visszahuppant az ülésbe. – Tettem
neked néhány könyvet a melletted lévő táskába, ha gondolod,
olvashatsz, de aludhatsz is, ha fáradt vagy. Zenét is
kapcsolhatunk. Körülbelül 2 óra az út a reptérig.
– Tudom, D., nyugi. Már ezerszer átbeszéltük az egész utat.
Egyébként, ügyes voltál tegnap – tette hozzá váratlanul, a
táskában turkálva. – Már épp hívni akartam a rendőrséget,
amikor lecsaptad az ürgét. Csak egyet nem értek…
– Mi lenne az? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Sejthettem volna,
hogy látta, mi történt. Ezért is kell elvinnem innen. Túl kicsi
még az ilyesmihez. És mégis túl felnőtt. Neki még gyereknek
kellene lennie.
– Hogy nem hánytad el magad, amikor az a barom megcsókolt?
Tina ismerte a sztorit, mindent elmeséltem neki. Ujjai szorosabbra
fonódtak a kormánykeréken és gyors oldalpillantást vetett rám.
Valószínűleg nem úgy reagáltam, ahogy várta. Annyira furcsán
hangzott a húgom szájából ez a kérdés, hogy egyszerűen nem
tudtam nem elnevetni magam. És bár biztos voltam benne, hogy
mindketten tudták, nem kifejezetten örömömben teszem, végül ők
is velem tartottak. Amikor végre sikerült ismét normálisan vennem
a levegőt, a gondolataim is kitisztultak. Figyelemelterelésre volt
szükség.
– Cathy, kérlek ne használj máskor ilyen szavakat – fordultam
félig felé, hogy lássam az arcát. Értetlenül pislogott rám,
hatalmas szemeit tányérnyira tágítva. Mindig is tudtam, hogy
tehetséges, de addig a pillanatig csak a rajztudása nyűgözött
le. A szeme villanása azonban elárulta. – Tudod te nagyon jól,
hogy miről beszélek, kisasszony.
– De ha egyszer tényleg barom volt?! – háborgott duzzogva.
Annyira tudtam, hogy vitába száll velem! Ez az, kislány –
vigyorogtam magamban.
– Igen, Cathy, minden bizonnyal az volt, de akkor sem használunk
ilyen kifejezéseket.
– Akkor felelésnél egyest fogok kapni – felelte pimaszul, mire
az én szemöldököm ugrott kérdőn magasba. Komoly arccal
folytatta: – ,…amikor a haszonállatokról kérdez majd a tanár.
– Ó, nem fogsz egyest kapni – pillantottam a visszapillantó
tükörbe ártatlan képpel –, majd szépen külön felsorolod
őket: juh, kecske, ló, szarvasmarha…
Vigyorogva nyelvet nyújtottam rá a tükörben, ahogy lehervadt a
győzelemittas mosoly az arcáról. Meglepődtem, amikor viszonozta a
gyerekes gesztust, ugyanakkor egy belső hang azt suttogta boldogan:
„Látod? Jól döntöttél! Máris felszabadultabb.”.
Tinával halk beszélgetésbe merültünk, Cathy pedig hol a könyveit
bújta, hol az elsuhanó tájat figyelte. A repülőtérhez közeledve
egyre szótlanabb lettem. Óriási gombóc növekedett a torkomban.
Tina volt a legjobb barátnőm. Ami azt illeti, a közelmúltig az
egyetlen. Nehezemre esett elbúcsúzni tőle, még akkor is, ha
tudtam, nem örökre szól.
Csak húsz perc volt a felszállásig, amikor feladtuk a
csomagjainkat, így nem húzhattam tovább a dolgot.
– Azt hiszem, lassan be kell szállnunk – léptem hozzá és
gyors mozdulattal letöröltem egy kicsordulni készülő
könnycseppet a szemem sarkából.
– Huh! Utálok búcsúzkodni – borult Tina is a nyakamba, hogy
elrejtse nedves arcát. – Hidd el, jól döntöttél – szipogta a
fülembe. – Ennél csak jobb lehet, ami ott vár rátok. Miattam
pedig ne aggódj – egyenesedett fel, immár mosolyogva. – Ha
autóstoppal is, de mindenképp meglátogatlak.
– El is várom! Gyere minél hamarabb, mert nagyon fogsz hiányozni.
– Nagyokat pislogtam, hogy visszatartsam a gyülekező könnyeket.
– Ez a tiéd – nyújtott át egy kis dobozt –, hogy biztos ne
felejts el!
– Nem ám bőgni fogtok – kotyogott közbe Cathy grimaszolva,
majd szavait meghazudtolva vékony karjaival Tinába kapaszkodott. –
Engem is látogass ám meg – nézett fel rá hatalmasra nyitott
szemekkel.
– Még szép – válaszolta barátnőm és megsimogatta a vörös
hajkoronát. – De van egy feltételem…
– Tudom, tudom. Legyek jó kislány és ne csináljak semmi
butaságot. – Hogy ezt vajon honnan vette?! Mert neki soha nem
kellett ilyet mondanunk, az egyszer biztos.
– Épp ellenkezőleg! – kacagott fel Tina, megpörgetve Cathyt a
levegőben. – Legalább tíz csínytevésről kérek beszámolót,
mire megyek! Te viszont tényleg nagyon vigyázz magadra – nézett
rám elkomolyodva. – És írj!
Még fülön csípett – szó szerint – egy arra tébláboló
suhancot és megkérte, készítsen hármunkról néhány képet, de
utána már tényleg sietnünk kellett. Megígértem, hogy értesítem
minden apró történésről, majd még egyszer utoljára
megölelgettük egymást.
A repülőút gyorsan eltelt, még úgy is, hogy Dallasban másik
járatra kellett szállnunk. Mindketten először repültünk, így
az újdonság varázsa átsegített minket a letargikus pillanatokon.
A repülőgépen és a dallasi reptéren várakozva szójátékokkal
és fényképezéssel múlattuk az időt, a Miamiba tartó gépen
viszont Cathy már olyan fáradt volt, hogy szinte azonnal elaludt.
Kihasználtam a magányos pillanatot és kivettem a Tinától kapott
ajándékot a táskámból. A dobozkában egy karkötő lapult. Az
apró szemekből álló ezüstláncon egyetlen medalion függött,
amire Tina képmását vésték. A hátulján apró betűs,
gravírozott szöveg volt olvasható: Hogy ne felejts… / Tina –
Dakota – FAITH.
Tudtam, miért pont ezt vésette rá. Amikor tizenkét évesek
voltunk, anyám szerepet kapott egy nagyobb filmben, ezért
Kaliforniába költöztünk. Nagyon kétségbeestünk Tinával, hogy
mi lesz velünk. Készítettünk egy-egy barátság-karkötőt és
mondtunk egy kis varázsige félét miközben felkötöttük a
kezünkre, hogy nehogy elfelejtsük egymást. Még most is emlékszem
rá, és ezek szerint ő is. Mosolyogva idéztem fel a kis versikét,
miközben felcsatoltam a finom ékszert a csuklómra: Hogy ne
felejts, csak szeretet kell, mely összeköt, és nem múlik el.
Bárhol vagy, csak nézz fel a holdra, s emlékezz Rám, a legjobb
barátodra.
A három utolsó szónak is sajátos jelentése volt. Bár mindenki
más számára csak az ajándékozót és a lakhelyünket jelölné,
számunkra egészen mást jelentett: Tina a közöttünk lévő
elszakíthatatlan kötelékbe vetett hitét jelezte ezzel. Még akkor
fedeztük fel ezt a kis „szójátékot”, amikor a költözés
miatt levelezni kényszerültünk.
Végül, bár nem akartam, emlékeimbe merülve, lassan én is
követtem Cathyt az álmok birodalmába.
Majdnem éjjel tizenegy volt, mikor landoltunk. A reptéren, ahogy
azt Becky ígérte, várt ránk egy lime-zöld Corsa, az első autóm.
Az interneten néztem ki magamnak és Becky, pontosabban egy
kollégája, Josh közvetítésével – és jóváhagyásával –
vettem meg. Ő intézte az összes ügyes-bajos részletet és
teletankolva leparkolta nekem az autót a megbeszélt helyen.
Ismételten hálát adtam mindkettőjüknek, Beckynek azért, mert
egy kevéske féligazság-magyarázat ellenében beleegyezett, hogy a
nevét adja az adás-vételhez, Joshnak pedig a tevékeny
közreműködésért.
Próbaútként elautóztunk egy közeli kis panzióhoz és kivettünk
egy szobát éjszakára. Másnap kényelmesen elköltöttünk egy
bőséges reggelit, mielőtt elindultunk volna.
Az út Belle Glade-ig eseménytelenül telt. Csendben, magamba
mélyedve vezettem, és közben fél füllel figyeltem Cathyre, aki
azon morfondírozott, hogy vajon milyenek lesznek a tanárok és az
iskolatársai. Éppen azt fejtegette rettentő komolysággal, hogy
reméli, nagy hangsúlyt fektetnek majd a művészi nevelésre is, és
nem csak a matematika fog számítani, amikor begördültünk az
iskola parkolójába. Nehéz szívvel szálltam ki és vettem
magamhoz a csomagjait. A búcsú legnehezebb része még csak most
következett.
Az épületben egy kedves, középkorú hölgy fogadott minket, mint
kiderült, az iskola igazgatója. Személyesen mutatta meg nekünk a
húgom szobáját, amit három másik társával fog megosztani, és
ő vezetett körbe minket az épületben is. Mindeközben elsorolta
az iskolai rendszabályokat és folyamatosan kérdezgette a húgomat.
Ezt követően Cathyt visszakísértük a szobájába, én pedig az
igazgatónővel tartottam egy kávé erejéig. Persze tudtam, hogy
nem csak kávéról lesz szó – meg is lepett volna, ha nem akar
velem négyszemközt beszélni.
A modern, de barátságos hangulatú irodába lépve egyáltalán nem
a filmekben látott internátusok jutottak eszembe. Először is
hatalmas ablakok uralták a fő falat, melyen keresztül szinte a
teljes udvar láthatóvá vált, és a berendezés is inkább volt
barátságos, mint tekintélyt parancsoló. Mrs. Wilford az egyik
sarokban elhelyezett mentazöld ülőgarnitúrához invitált, ahol
egy kis asztalkán már várt ránk a gőzölgő kávé és némi
teasütemény.
– Miss Vandini, nem kertelek. Az ön húga nagyon különleges
teremtés és ha jól sejtem, nem véletlenül íratták be ide –
vágott bele rögtön a közepébe. – Cathy nagyon komoly kislány.
Igazából nem is igazán illik rá ez kifejezés, dacára annak,
hogy alig hét esztendős. A beszédstílusából, szóhasználatából
és persze a válaszaiból ítélve, sokkal érettebb a koránál.
Biztosak benne a szülei, hogy ez a megfelelő intézmény a számára?
Nem lenne jobb egy olyan iskola, ahol hozzá hasonló gyerekek között
lehetne? – Kiülhetett az arcomra a nemtetszés, mert gyorsan
folytatta. – Félre ne értsen! Iskolánk igen nagy múlttal és jó
hírnévvel rendelkezik, és komoly szaktekintélynek örvend a
hasonló intézmények körében. Minden diákot örömmel fogadunk,
fontosnak tartjuk a gyermek megismerését és a számára
legmegfelelőbb oktatási és nevelési módszerek alkalmazását.
Éppen ezért bátorkodtam megjegyezni, hogy Cathy képességei és
ismeretei komolyabb oktatást is lehetővé tennének.
– Mindenben teljesen igaza van, Mrs. Wilford – kezdtem bele
óvatosan a mondandómba. –, és a Cathyvel töltött rövid idő
alatt tett megfigyelései lenyűgözőek, de valóban nem ok nélkül
kértem a felvételét az önök intézményébe – mondtam, mire
meglepett tekintetet vetett rám. – Igen, én voltam, aki beíratta
ide őt, természetesen a szüleink beleegyezésével. – Zavart,
hogy hazudnom kellett, annak ellenére is, hogy a papírok valóban
rendben voltak. Amikor e gondolat nyomán tudatosult bennem, hogy sok
egyéb mellett akár irathamisítással is vádolhatnak, inkább
gyorsan folytattam. – A cél éppen az, hogy tőle eltérően, a
korának megfelelően gondolkodó és viselkedő gyerekek körében
legyen. Olyan körülmények között töltötte élete utóbbi négy
évét, ami véleményem szerint egyetlen gyereknek sem megfelelő.
Meg vagyok győződve róla, hogy csak a hasznára válhat, ha
megtanulja, hogyan kell gyereknek lenni. Szeretném, ha nem maradna
ki ez a szakasz az életéből. És természetesen azzal is tisztában
vagyok, hogy önöknél a képességeinek megfelelő oktatást,
fejlődést is biztosíthatom a számára.
Monológgá bővült mondandóm közben le sem vettem a szemem az
igazgatónőről. Lestem minden rezdülését, arca rándulásait,
még a kontyából kiszabadult hajtincs szálldosását is
megfigyeltem, annyira féltem, hogy lebukunk. Ha kiderült volna,
hogy Cathy tulajdonképpen szülői beleegyezés nélkül, a jog
szerint gyermekrablás áldozataként került hozzájuk, biztos nem
habozott volna hívni a rendőrséget. Szerencsére bizonytalanságom
nem öltött külső jegyeket, mert jóindulatú mosoly volt a
válasz.
– Rendben, Miss Vandini, csak ezt szerettem volna hallani. Kíváncsi
voltam, tisztában van-e a választása következményeivel és
megnyugtat, hogy teljesen tudatos döntés eredményeként ülünk
most egymással szemben. Cathy szerencsés, hogy ilyen nővére van.
– Köszönöm, Mrs. Wilford. Hálás vagyok az őszinteségéért
és nagyra becsülöm a hozzáértését és a húgom iránt
tanúsított figyelmét. Igyekszem meglátogatni őt, amilyen gyakran
csak tudom, és ha megoldható, szeretnék önnel is kapcsolatban
maradni, hogy folyamatosan nyomon követhessem a vele történteket –
álltam fel a kezemet nyújtva.
– Ez természetes, Miss Vandini. – Barátságosan viszonozta a
kézfogásomat, majd az ajtóhoz kísért és elbúcsúztunk.
Remegő gyomorral kerestem meg újra Cathy szobáját, és örömmel
láttam, hogy egyik szobatársával, egy fekete hajú, kreol bőrű
kislánnyal máris barátságot kötött. Éppen sutyorogtak valamit,
amikor beléptem.
– Dakota, végre itt vagy! – Felállt az ágyról és udvariasan
bemutatott új barátnőjének. – Kiara, ő itt a nővérem,
Dakota, ő pedig a szobatársam, Kiara. Képzeld, ő is imád
rajzolni! – Ujjongó kijelentését követően türelmetlenül a
karomba csimpaszkodott, engem is magával húzva az ágyra.
Egy kicsit még beszélgettünk hármasban, majd Cathyvel kisétáltunk
az autóhoz. Még egyszer utoljára a lelkére kötöttem, hogy
nagyon vigyázzon magára és megígértem neki, hogy gyakran
felhívom és jövök is, amint tudok. Ezúttal egyiken sem tudtuk
visszatartani a könnyeinket. Pár sarokkal odébb meg is kellett
állnom, hogy kisírjam magam anélkül, hogy balesetet okoznék.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni nélküle a napjaimat. Az eszem
tudta, hogy így a jó, de a szívem majd meghasadt, hogy ott kellett
hagynom. Kérdések sora visszhangzott a fejemben, amik közül
egyikre sem tudtam a választ. Ki fogja reggel és este megfésülni
vörös hajzuhatagát, hogy ne kuszálódjon össze menthetetlenül?
Ki ellenőrzi majd a leckéjét? És legfőképp: ki fog válaszolni
a rengeteg kérdésre, ami felmerül benne új életünk kapcsán?
És nekem ki fogja majd a kezemet, amikor esténként elcsüggedek?!
Bő másfél óra elteltével újra Miamiban voltam és leparkoltam a
KisS-nek is helyet adó hatalmas épületkomplexum mögötti nagy
parkolóban. Bizakodó mosollyal az ajkamon szálltam ki a kocsiból
és arcomat a forrón tűző napsugarak felé fordítva álldogáltam
néhány pillanatig. Éppen nyúltam volna a telefonomért, amikor
feltűnt Becky. Szép, szőke hajkoronával keretezett arcán vidám
vigyor terült el. Légies léptekkel, ringó csípőmozgással
sétált felém és már messziről ölelésre tárta a karjait.
– Zoe! Végre személyesen is megismerhetlek! – ölelt magához
lelkesen. – Már nagyon vártam, hogy ne csak a világhálón
keresztül értekezzünk! Az ablakból lestem a kocsikat és minden
„zöldség” láttán felpattantam. De igazad volt, az egyetlen
zöld autó, ami befordult ide, az egy limuzin volt, és az sem ilyen
libaf… akarom, mondani, lime színű volt – kuncogott a fülembe.
– Ne ócsárold a kocsimat! – szidtam meg nevetve, miközben
viszonoztam az ölelését. – Én is örülök, hogy végre
találkozunk. Be kell, valljam, már nagyon kíváncsi voltam rád. A
fotó ellenére valahogy nem tudtam elképzelni, hogy is néz ki a
valóságban egy hús-vér, nagyvilági táncosnő.
Mi tagadás, irigylésre méltóan csinos volt. Igazi szexbomba izmos
lábakkal, karcsú darázsderékkal és domború idomokkal. De az
összhatás mégsem stimmelt. Nem is annyira a vártnál kicsit
alacsonyabb termete, inkább a smink teljes hiánya és abszolút
hétköznapi öltözete miatt. Kirojtozott farmer rövidnadrágot,
rózsaszín pántos topot és flip-flop papucsot viselt. Üde, fehér
bőrén semmi jelét nem láttam az éjszakai életmódnak, zöld
szemei vidáman és élettelin csillogtak, ahogy rám kacsintott.
– Majd nézz meg este! Most csak egyszerű halandó vagyok,
akárcsak te. Ráadásul nemrég ébredtem, hogy fogadhassalak.
– Óh, persze – húztam el a számat. – Ne haragudj, hogy
miattam nem tudtad kialudni magad!
– Ne butáskodj! Alig vártam, hogy megérkezz, és amúgy is
hamarosan keltem volna. Éjszakázás ide vagy oda, nem alhatok egész
nap – sóhajtotta egy sajnálkozó grimasz kíséretében. –
Megmutatom a lakást. – Meglengetett a feje fölött egy színes
plasztikkártyát, és megkerülte a kocsit, hogy beszálljon.
– Kocsival megyünk? Azt hittem, itt laksz a klub alatt.
– Én igen, de sajnos az itteni lakások mind foglaltak. Az
elődödét kapod meg.
– Messze van? – kérdeztem, miközben kikanyarodtam a parkolóból.
– Nem, itt van a park túloldalán.
Hihetetlen szerencse, hogy a tulajdonos szükség esetén szállást
biztosít az alkalmazottaknak. Nálam aztán valóban
létszükségletről volt szó. Mint kiderült, egy nyolc emeletes
épület legfelső szintjén kaptam lakást. Nem volt túl nagy,
nekem azonban tökéletesen megfelelt.
Egy apró előszobából viszonylag tágas helyiségbe léptünk, ami
a nappali és a háló funkcióját is betöltötte. Modern, fiatalos
berendezése azonnal elnyerte a tetszésemet. Hatalmas ablakai szép
kilátást biztosítottak a ház előtti parkra. A padlót borító
sötét parkettával éles kontrasztot alkottak a világos bútorok
és a narancsszínű falak. A szoba egyik fele dobogószerűen
kiemelkedett, itt a sarokban egy futonágy foglalt helyet, mellette
fésülködőasztal és egy kerek kis ülőalkalmatosság. A tükrös
asztalka takarásában egy ajtó vezetett a sarokkádas fürdőszobába,
egy másik pedig a kicsiny gardróbba. A szoba ellentétes sarkában
akkora komplett szórakoztató center trónolt, amit még életemben
nem láttam, vele szemközt kanapé, két relax fotellal és egy
aszimmetrikus dohányzóasztalkával. Innen nyílt a főzőfülke és
a mosókonyha.
Már azon törtem a fejem, hogy hogyan fogom elválasztani a kissé
megemelt szintű intim szférát a szoba többi részétől, amikor
hatalmasat kordult a gyomrom.
– Gyere, meghívlak ebédre – nevetett fel az eddig csendben
várakozó Becky, és válaszra sem várva az ajtó felé húzott.
Gyalog sétáltunk vissza a főépületbe a parkon át.
Becky lakása az enyém pontos mása volt. Kérdésemre elmondta,
hogy mindkét ingatlannak ugyanaz a tulajdonosa, de míg itt, a
főépületben, főleg éttermek, üzletek és szórakozóhelyek
számára kialakított helyiségek kaptak helyet, és csak néhány
lakás van, addig a másik épületben kizárólag kiadásra szánt
kisebb-nagyobb lakások vannak.
– Még nem is tudtam igazán megköszönni, hogy segítettél
elhelyezkedni. Nagyon hálás vagyok, hogy szóltál az érdekemben a
tulajnak, az autóvásárlásról már nem is beszélve. – Örültem,
hogy végre személyesen is megköszönhettem a segítségét.
– Ugyan, semmiség – legyintett. – Egyébként is, majd akkor
köszönd, ha végleges lesz! A kocsihoz pedig semmi közöm –
emelte magasba a kezeit tiltakozva –, én csak a nevemet adtam
hozzá, Josh végezte a munka oroszlán részét.
– Majd neki is megköszönöm.
Még egy ok, amiért hálás lehetek Beckynek: soha nem faggatózott.
Most is beérte annyival, hogy nem szeretném, ha apám rám találna,
ezért nem vehetek a saját nevemre autót. A részleteket nem
osztottam meg vele, magam sem tudom, miért. Talán, hogy ne kelljen
elviselnem a sajnálkozást, vagy egyszerűen csak nem akaródzott
kiteregetni a családi szennyest. Új életet akartam kezdeni, és
úgy gondoltam, ezt úgy tehetem meg legkönnyebben, ha a múltat,
amennyire csak lehet, kirekesztem.
– Izgulsz a ma este miatt? – kérdezte két falat között,
visszarántva konyhájának barátságos közegébe.
– El se hiszed mennyire – válaszoltam szemforgatva. –
Életemben nem éreztem még magam ilyen egyedül, és a munka is más
lesz, mint amit eddig csináltam.
– Nincs okod rá, nyugi! Gondolom az anyagot, amit küldtem,
átnézted. Márpedig ha a felszolgált italokat ismered és betartod
a szabályokat, nem lehet problémád. Arra ügyelj, a vendégekkel
hogy viselkedsz! Nem lehetsz tartózkodó vagy visszautasító,
ugyanakkor mindenre kapható sem. Ez az egyetlen, amit meg kell
tanulnod! Ja, és ugye hoztál olyan ruhát, amiben dolgozni fogsz?
Itt minden lehetsz, csak hétköznapi nem. Igazából nincsen
megkötés, miben kell felszolgálnod, de Helen mindenkitől elvárja,
hogy igazodjon a KisS „ízlésesen erotikus” imázsához. – Az
utolsó szavaknál szépen manikűrözött körmeivel idézőjelet
rajzolt a levegőbe.
– El sem felejthettem, annyiszor elmondtad már! – nevettem rá
kissé felengedve. – Összeállítottam pár variációt, ami
véleményem szerint megfelel a célnak, de majd elválik.
– Jut eszembe! – kapta fel hirtelen a fejét. – Nyolcra készen
kell lenned! Igaz, kilenckor nyitunk, és általában csak jóval tíz
után indul be az élet, de Helen szeretne veled találkozni kezdés
előtt.
– Na, ettől most aztán teljesen megnyugodtam – toltam el magam
elől görcsbe rándult gyomorral a maradék ételt. Teljesen
természetes, hogy a főnök szeretne megismerni, ha már volt olyan
rugalmas és segítőkész, hogy ismeretlenül, csupán Becky
ajánlására alkalmazott, mégis izzadni kezdett a tenyerem az
idegességtől.
– Helentől nem kell félned! Tényleg nagyon kedves. Olyan, akár
egy tyúkanyó, bár való igaz, ha kell, tud szigorú és
könyörtelen is lenni, különben nem jutott volna idáig. –
Tettetett riadalmam láttán csilingelő kacagást hallatott. –
Tudod, ő is táncosnőként kezdte, most pedig, ha jól tudom, hét
ehhez hasonló klubja van országszerte. Lássuk csak, most négy óra
van… Ha gondolod, még elugorhatunk vásárolni, mielőtt
készülődni kezdesz.
– Nem, köszönöm, arra semmi szükség, pihenjél csak nyugodtan
– válaszoltam gyorsan. – Azt hiszem, inkább kipakolok és
felkészülök lélekben az éjszakára.
– Ha az olyan egyszerű lenne! Megpróbálhatod, de tuti, olyan
történik majd, amire álmodban sem gondoltál. Legalábbis én
mindig így járok. Minél inkább próbálok felkészülni egy
helyzetre, annál váratlanabb dolgok történnek velem.
Szerencsére ezúttal nem jött be a jóslata – legalábbis ami
engem illet. Semmi különös nem történt. Semmi olyasmi, amivel ne
tudtam volna megbirkózni.
Folytatása következik!
2013. január 26., szombat
ZOE – 1. rész
A múlt utolsó napja
Elgondolkozva figyeltem a húgomat, ahogy az egyik sarokasztalnál ült és nyugodtan rajzolgatott. Mi tagadás, kicsit irigyeltem. Én rettentően féltem a következő hónapoktól. Attól, hogy el kell válnom tőle, még ha csak átmenetileg is. Sajnos azonban nem volt más választásom. Amíg nem fixálok le mindent Miamiban és nem rendezkedek be, addig jobb lesz neki a bentlakásos suliban.
Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő és már a második osztályt kezdi az idén. Még élénken élt bennem az emlék, ahogy tizennégy évesen hatalmas lelkesedéssel és örömmel fogadtam a kórházból hazatérő édesanyámat és Cathyt. Azóta minden megváltozott, kivéve a húgom iránti szeretetemet. Felelősséget vállaltam érte, ha már apám nem volt rá képes, és most muszáj lépnem, hogy kiszakítsam ebből a cseppet sem neki való környezetből. Olyan életet kell teremtenem számára, amit megérdemel. Tartozom ennyivel édesanyánk emlékének.
– D.! Hahó! Föld hívja Dakotát! – Barátnőm, Tina hangja rántott vissza a valóságba és egyben munkahelyem étvágygerjesztő illatfelhőjébe. – Ne rágódj már! Ezerszer végiggondoltad, és mindannyiszor arra jutottál, hogy el kell mennetek. Jól döntöttél, hidd el! – szorította meg megnyugtatóan a karomat.
Mintha Cathy tudta volna, hogy miről van szó, mosolyogva felém intett, majd újra a készülő rajz fölé hajolt. Bár már nem láthatta, visszamosolyogtam, majd vágtam egy grimaszt barátnőm felé, mielőtt főnököm aggódó tekintetétől kísérve kivittem a következő rendelést. Ez volt ugyan az utolsó napom itt, de azért nem állt szándékomban magamra haragítani Petert. Sokat köszönhettünk neki és a feleségének. Már négy éve, hogy a nagyi és anya meghaltak, és én itt dolgozom, hol a panzióban, hol pedig az étkezdében. Cathy akkor három éves volt és azóta több időt töltött velem itt, mint az otthonunknak nevezett házban.
De most, hogy Cathy új iskolába megy, az anya és nagyi által rám hagyott és az azóta félretett pénzzel lehetőségünk van végre elmenni innen. És élni is fogunk ezzel a lehetőséggel. Már minden készen áll. Könnyű volt meggyőzni apát, hogy ha Cathy nem lesz itthon, többet tudok majd dolgozni, aminek egyenes következménye a nagyobb fizetés, ráadásul mivel ösztöndíjat kapott, még a taníttatása költségeit is megspórolhatjuk. Nem volt szüksége más indokra, bár a szemében mintha egy pillanatra megkönnyebbülés és hála csillant volna. Mindenesetre azonnal beleegyezett, hogy átírassam Cathyt a bentlakásos intézménybe.
Ő úgy tuda, csak Cathyt viszem el az új suliba, a többiről fogalma sincs. Nem tudja, hogy az az iskola a floridai Belle Glade-ben van, ahogy azt sem, hogy én sem jövök vissza Faithbe. Már rég elmúltam tizennyolc, így nem köthet bele az eltűnésembe, ha megkapja a levelemet. Cathyt azonban visszahozná, gondolkodás nélkül felhasználná ellenem, hogy visszacsalogasson.
Valószínűleg hamar kiderül a csalás, mert ha eltűnök, Cathyt akarja majd kérdőre vonni, de talán a pénz, amit itt hagyok neki, eltereli egy rövid időre a figyelmét. Amíg az tart, addig biztosan nem akar mást, csak dorbézolni. Tekintve, hogy mire fogja költeni, ez aligha ad több haladékot egy-két hónapnál, de utána még mindig meg kell találnia. Addigra Cathy remélhetőleg már hivatalosan is nálam lesz, és ő nem tehet semmit.
Próbáltam a munkára figyelni, de a gondolataim állandóan visszatértek az utazáshoz. Szinte transzban, rutinszerűen vettem fel és tettem a vendégek elé a rendeléseket, így aztán teljesen váratlanul ért, amikor észrevettem, hogy az étterem kiürült és kint lassan mindent birtokba vett a félhomály. Ijedten kerestem húgom vörös buksiját – nem volt jellemző rám, hogy megfeledkezzem róla. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy éppen vacsorázik Liz, a főnöknőm és kislánya, Sylvia társaságában.
Míg odasétáltam hozzájuk, mosolyogva méregettem őt és egyetlen barátnőjét. Hasonlítottak egymásra – mindketten lányok voltak. A hasonlóság azonban itt véget is ért.
Cathy nyúlánk volt, bár arcán még látható volt az a bizonyos kislányos báj, amire ő egyszerűen annyit mondott: „pufók pofi”. Hófehér bőrét apró szeplőfoltok tarkították, édesanyánkat idéző, rőt színben játszó haja a hátát verdeste. Szeme, szintén anyai örökségként, zölden csillogott. Kedvenc farmerja lassan lekopott róla, a tőlem elcsaklizott batikolt pólóról már nem is beszélve.
Sylvia ezzel ellentétben ölelnivalóan duci volt, bőre egészséges, rózsás színben virult, huncutul villogó kék szeme éles kontrasztot alkotott sötétbarna copfjaival. Alakját virágmintás, farmerkék kötényruha fedte.
A legnagyobb különbség mégsem a külsőségeikben rejlett, hanem a viselkedésükben. Cathy komoly arccal, egyenes derékkal ült az asztalnál és szótlanul falatozott, míg barátnője lábát lógatva, izgő-mozgó sajtkukacként forgott a széken, mert hol neki, hol édesanyjának csicsergett valamit a fülébe, s mondandóját majd' minden alkalommal gyöngyöző kacagása kísérte.
Szívesen hallottam volna Cathyt – akár csak egyszer – így, ilyen gondtalanul nevetni!
– Jó étvágyat, kicsim! – rogytam le mellé fáradtan. – Mi finomat eszel?
– Roston sült csirkét grillezett zöldségekkel – vágta rá határozottan, újabb falatot tömve a szájába.
– Jól hangzik. Én is kaphatok? – Alig értem a mondat végére, már meg is jelent mellettem Peter egy hatalmas, megrakott tányérral és elegáns, eltúlzott mozdulattal elém csúsztatta.
– Íme, éttermünk ajánlata a kedves vendégnek! Grillezett füstölt gomolya és currys csirke csíkok grillezett zöldségágyon.
– Peter, te gondolatolvasó vagy! Nem is tudom, mit fogok kezdeni nélkületek – Gyorsan a tányér fölé hajoltam, hogy elrejtsem a szemembe toluló könnyeket, de elcsukló hangom így is elárult.
– Ugyan már, kislány, ne itasd az egereket! Meglátod, sokkal jobb dolgod lesz ott. Különben is, megígérted, hogy meglátogathatunk és akkor majd te látsz vendégül minket. – Vidámságát és bizakodását alátámasztandó, még bele is borzolt amúgy is kócos, félhosszú, vöröses-barna hajamba.
Otthon a szokásos kép fogadott. A nappaliban üres üvegek hevertek szerteszét, a kanapé mellett törött pohár a földön. Cathy a folyosón várt, míg jeleztem neki, hogy apánk távollétével tüntet ki minket. Nem érdekelt különösebben, merre csavargott, de azt majdnem biztosra vettem, hogy bárhol lébecolt is, valószínűleg éppen belőtte magát.
Kihasználva a távollétét, gyorsan megfürdettem és lefektettem Cathyt, hogy mire hazajön, ő már aludjon, majd leültem a számítógép elé és megnéztem a postafiókomat. Egy levél érkezett Beckytől:
„Zoe, (választott álnevem olvastán önkéntelenül is széles vigyor terült el az arcomon)
Természetesen nem felejtettem el, hogy mikor érkezel! Az autó már a reptéren vár, Josh mindent elintézett.
Bár már holnapután lenne, hogy végre élőben láthassalak! :-)
Mindenképp várni foglak, de ha esetleg mégis elaludnék, csak csörgesd meg a mobilom, olyan hangos rikácsolásra van állítva, hogy attól a halottak is felébrednek, és már repülök is le hozzád. :-)
Remélem, felismerjük majd egymást. A parkoló nappal is elég zsúfolt az éttermek és az üzletek forgalma miatt. Majd lengetek egy Zoe feliratú táblát, mint a filmekben. ;-)
Hamarosan találkozunk!
Csók
Becky”
Gyorsan válaszoltam, hogy még munkakezdés előtt megkapja.
„Kedves Becky,
Már én is nagyon várom, hogy végre ott lehessek a napfényes Miamiban és megmutasd a legjobb üzleteket. ;-)
Azt hiszem, nem okoz majd gondot, hogy felismerj. Nem valószínű, hogy az én kis zöld Corsámon kívül más hasonló járgány is be meri tenni a kerekeit abba a parkolóba, ahol a világ legdrágább autócsodái szoktak pihenőt tartani. :-P
Szóval, ha minden a terv szerint halad, akkor valamivel dél után érkezem. Aludj nyugodtan, majd rád csörgök, ha már ott vagyok.
Addig is, jó munkát. Holnapután már együtt fogjuk „szórakoztatni” a bulizni vágyó gazdagékat! :-D
Vigyázz magadra!
Puszi
Zoe”
Miután elküldtem a válaszlevelet feltakarítottam a konyhát és a nappalit – a földszinti fürdőhöz már nem volt gyomrom –, majd bezárkóztam az emeleti fürdőszobába. Letusoltam, hajat mostam, folyattam magamra a megnyugtatóan monoton zajjal zubogó forró vizet, és megpróbáltam néhány pillanatra elfelejtkezni az élet árnyoldaláról. Persze nem ment, gondolataim állandóan visszatértek Cathyhez.
A testi sérülésektől többnyire meg tudtam menteni, de apa züllött életmódjának lelki következményeitől sajnos nem állt módomban megóvni őt, bárhogy szerettem volna. Csak annyit tehettem, hogy próbáltam enyhíteni a megtapasztaltak hatását. Nagyon sokat beszélgettünk, igyekeztem megválaszolni lényegre törő kérdéseit, bár sok minden bennem sem ülepedett még le kellőképpen.
Cathy okos kislány volt, jóval érettebb, mint a korosztálya általában. Ez bizonyos szempontból szerencsés volt, hiszen sok mindent megértett, tisztában volt az okokkal és a következményekkel, tudta, hogy rám bármikor, bármiben számíthat, és valamilyen szinten én is számíthattam rá. Sokszor előfordult, hogy amikor azt hittem, már alszik, kitört belőlem a kétségbeesés. Ilyenkor mindig ott termett mellettem, mintha még álmában is megérezte volna a szenvedésemet, vigasztalt és azt mondogatta, nem lesz semmi baj. Pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna megnyugtatnom őt és nem fordítva! Ennek ellenére nem örültem neki, hogy ennyire koraérett. Egyáltalán nem volt gyerekkora. Soha nem ugróiskolázott a ház előtti járdán, nem ugrókötelezett és kántált mondókákat barátnőivel az udvaron, nem kacagott önfeledten a magasra szálló hintában és soha nem rendezhetett vidám gyerekzsivajtól hangos születésnapi partit. És főleg, nem voltak emlékei egy szertő anyáról, aki mosolyogva várja haza az iskola végeztével. Nekem ezekből mind kijutott, és azt akartam, hogy ő is megtapasztalja, milyen a gondtalan gyermekkor. És bármire hajlandó voltam, hogy ezt megadjam neki…
Épp végeztem, amikor apám megérkezett és ordítva követelt a földszintről. Rohantam, ahogy tudtam, hogy fel ne ébressze a húgomat, bár legszívesebben a föld színéről is felszívódtam volna, hogy ne kelljen látnom őt.
Kissé meglepett, hogy nem egyedül volt. Egy tagbaszakadt alak állt mellette mocskos farmerban és pólóban, ócska bőrdzsekiben. Bakancsáról száradt sár pergett a nappali világos szőnyegére, annak ellenére, hogy napok óta nem esett egy csepp eső sem. Arcát sötét borosta árnyékolta, állának szögletes vonalát valamelyest lágyítva, de még így is durva, erőszakos fickó benyomását keltette. Méretes karvaly orra és mélyen ülő, sötét, szinte fekete szeme sem javított az összhatáson.
Idegesen húztam szorosabbra köntösömet rövid pizsamám felett, ami persze nem kerülte el „vendégünk” figyelmét – mozdulatom kaján vigyort váltott ki belőle.
– Csakhogy méltóztattál lejönni végre! – nyugtázta apám morcosan megjelenésemet. – Hozz nekünk valamit inni és enni! A barátom már nagyon ki van éhezve!
– Nem is sejted, mennyire, haver – nézett végig rajtam kéjsóvár tekintettel az említett, miközben követve apám példáját lerogyott a kanapé melletti egyik fotelba, fellendítve lábát a nemrég letörölgetett dohányzóasztalra.
Tettem, amit apa kért, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőlük. Miután eléjük raktam egy üveg whiskyt és pár doboz sört, kivonultam a konyhába, hogy összeüssek valami kaja félét.
Hála az égnek, mire bevittem nekik a sebtiben összecsapott makarónit, már mindketten részegek voltak. Abban reménykedtem, hogy hamarosan kidőlnek és mehetek végre aludni. Amikor azonban letettem eléjük az ételt, az idegen elkapta a karom és az ölébe rántott. Horkantva felröhögtek rémült arcom láttán.
– Gyere bébi, adj nekem egy kis husikát – morogta kásás hangon, majd durván belemarkolt a mellembe, mire apám még hangosabb röfögésbe kezdett, és újabb sör után nyúlt.
– Engedjen el, vagy ordítani kezdek! – fenyegettem meg, teljesen hasztalanul.
– Kiabálj csak! Minden szomszédotok tudja, hogy az nálatok mindennapos – mondta kárörvendően, miközben még közelebb húzott magához.
Megéreztem ölében a keménységet, mire a gerincemen hideg verítékcseppek kezdtek szánkázni. Nem, ez nem lehet, ez nem történhet meg! Mentő ötletért kutatva néztem körbe, nem eredménytelenül.
A remény és a csalódás egyszerre öntött el, amikor rájöttem, hogyan szabadulhatnék, ugyanakkor konstatálnom kellett, hogy a helyzet kulcsa túl messze van. A mentő ötlet azonban nem váratott magára sokáig. Egy pillanatra lehunytam a szemem és azért fohászkodtam, legyen elég erőm végigcsinálni. Kizártam mindent, a pánikot és a bizonytalanságot eltökéltséggel nyomtam el, és belevágtam életem eddigi legnehezebb szerepébe. Anya, most segíts!
– Szóval nem csak ételre éheztél ki – búgtam a fülébe, próbálva az undort kiűzni az elmémből és a hangomból.
Meglepődött ugyan a reakciómon, de a legcsekélyebb gyanakvás nélkül ment bele a játékba. Az alkohol, ha fickósságát nem is, észjárását szerencsére negatívan befolyásolta.
– Nahát, bébi! Apád azt mondta ellenkezni fogsz, de így sokkal jobb.
Bűzös lehelete gyomorforgató volt, ahogy közelebb hajolt hozzám. Olyan hirtelen és mohón szorította száját az enyémre, hogy már nem jutott időm a cselekvésre. Ez már-már több volt, mint amit el tudtam viselni, de kényszerítettem magam, hogy ne lökjem el. Számban a cigarettával ízesített sör kesernyés ízével, orromban a ruhájából áradó füst, alkohol és verejték szagának egyvelegével, ujjaim alatt ragacsos pólójával azért küzdöttem. hogy vissza tudjam fogni magam, és ne ugorjak fel azonnal.
Mikor végre elengedett, gyorsan felpattantam és visszanyelve erőteljes hányingeremet, folytattam a színjátékot.
– De ugye nem baj, ha nem apám előtt játszadozunk? – mutattam fintorogva mélán vigyorgó nemzőmre.
– Engem nem zavar, de ha gondolod, kereshetünk egy meghittebb zugot is.
Amint elszakadt a foteltól, elléptem mellőle és felkaptam az asztalról a félig kiürült whiskys üveget:
– Ezt szépen magunkkal visszük – vihogtam fel, és közben türelmetlen mozdulattal a lépcső felé taszigáltam a férfit.
Amikor botladozva, ingatag léptekkel megindult, minden undoromat és dühömet beleadva, hatalmasat ütöttem az üveggel az előttem imbolygó fejre. A masszív palack nagyot reccsenve tört darabokra, üvegszilánkokat és alkoholt fröcskölve szét, célpontom pedig egyetlen nyikkanás nélkül terült el a földön.
Sajnos erre a fejleményre már apám is magához tért.
– Mit csináltál, te kis hülye?! – Váratlan fürgeséggel pattant elém, és a következő pillanatban éreztem, ahogy ökle nyomán felszakadó ajkaimból végigcsurog a vér az államon.
– Csak megvédtem magam! – ordítottam vissza dühösen. – Mégis mit képzeltél?! Hogy csak úgy engedem, hogy megerőszakoljon?! Mit ígért neked, amiért ilyen könnyen feláldoztál?!
– Azt mondta, csak akkor ad anyagot, ha szerzek neki egy jó numerát. – Éppoly hirtelen roskadt magába, ahogy az imént felpattant, de én tudtam, nem engem sajnál, hanem a meg nem kapott adagját. – Ki fog nyírni, ha rájön, mit tettél! Mindkettőnket! – nézett rám dühösen véreres szemeivel, ruhaujjával az orrát törölgetve.
De engem már nem érdekelt. Mire magához tér, én már nem leszek itt. Egy percig sem voltam hajlandó tovább maradni.
– Ugyan már! Olyan részeg, hogy semmire nem fog emlékezni. Mondd azt neki, hogy kissé vadra sikerült a hancúr – vetettem oda flegmán.
A továbbra is mozdulatlan férfi mellé dobtam a whiskys üveg kezemben maradt nyakát, melyet akaratomon kívül mindeddig fegyverként előreszegezve tartottam magam előtt, majd apámra rá se nézve felsétáltam az emeletre. Csak el innen, minél előbb!
Miközben magamra kapkodtam a ruháimat, azon rágódtam, miért ért ilyen váratlanul ez a fejlemény, amikor tulajdonképpen csoda, hogy eddig még nem történt meg. De hiába mondogattam magamban, hogy várható volt, mégis fájdalmasan érintett a tény, hogy a saját apám eladott egy kis drogért. Túlságosan is fájdalmasan. Bénító hideg szivárgott szét a testembe zsibbasztó lassúsággal, a mellkasom közepéből kiindulva.
Elhessegettem a borús gondolatokat és inkább a következő lépésre koncentráltam. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsomagoltam a laptopomat, közben pedig feltárcsáztam Petert, hogy ott alhatnánk-e náluk, még egyszer utoljára.
Cathy már felöltözve várt a szobában. Már meg sem lepődtem, ahogy ő sem azon, hogy az éjszaka közepén menekülésszerűen távozunk. Sőt, a lépcső aljában heverő eszméletlen idegen láttán sem vont kérdőre.
A búcsú itt még könnymentes volt, csupán egy keserű pillantásra tellett tőlünk, mellyel felmértük a siralmas helyzetet. Apa az egyik fotelba roskadva kókadozott, állán takony és nyál keveréke fénylett, nyitott szájából horkolásra hajazó szörcsögő hangok törtek elő. Azt hiszem, életem végéig magamban hordom ezt a képet. Az ismeretlenre még ennyit sem pazaroltam, csak átléptem felette az ajtóhoz menet.
Az éjszaka hűvös takaróként borult kerékpározó párosunkra, a békés csend és a lágy menetszél pillanatok alatt kimosta az adrenalint a szervezetemből. Kis híján felborultam a biciklivel, amikor elöntött a görcsös pánikroham. Utolsó tartalékaimat összeszedve próbáltam visszafojtani a kikívánkozó érzelmeket. Még egy picit, csak néhány percet bírj még ki – győzködtem magam. Ekkor Cathy halkan énekelni kezdett: „Aludj hát, jó éjszakát / csillagok ragyognak rád / a hold ezüst sugarán / édes álom száll alá”*.
Anya énekelte nekem mindig Brahms altatóját, de én nem tudtam továbbadni ezt az élményt Cathynek, mert nem emlékeztem a szövegére. Így amikor tavasszal megjelent a Jewel-féle feldolgozás, megvettük magunknak anyák napjára – azóta ez lett a „nyugidalunk”. Ezúttal is hatott, a pánik visszahúzódott búvóhelyére. Istenem, mi lesz, ha egyszer végképp kitör onnan?!
Pont a dal végére értünk, mikor megálltunk Peterék előtt.
Az étterem feletti kis panzióban megnyugtató légkör fogadott minket, Liz kérdések nélkül nyitotta ki nekünk az egyik szobát. Miután sokadszor is elnézést kértem a késői zavarásért és megköszöntem a segítséget, ismét lezuhanyoztam és fogat mostam, megpróbálva lemosni magamról az elmúlt egy óra minden undorító pillanatát. Cathy mellé bújtam, és igyekeztem kiüríteni egyre zakatoló agyamat.
Utolsó éber gondolatom az volt, hogy kis szerencsével, ez volt a múltam utolsó napja.
*Jewel – Brahms's Lullaby (Saját fordítás)
Folytatása következik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

