Sorsforduló – Ízelítő :-)

– Viktor –

Nem tudom, voltam-e valaha ennyire kétségbeesve.

Néztem, amint a három éves lányom csendben könnyezve kiszalad a szobából, miközben az anyja hisztérikusan zokog, és a mellkasom úgy összeszorult, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam. Szívem szerint Viki után mentem volna, de tudtam, hová megy, hogy ott biztonságban lesz, így maradtam.

– Melinda, ez így nem mehet tovább! Miért nem érted meg, hogy nem szabad abbahagynod a gyógyszerek szedését?! Ha nem veszed be őket, teljesen kifordulsz önmagadból. – Igyekeztem visszafogni a dühömet, de nehezemre esett. Leültem az ágya szélére, átkaroltam törékeny testét és lágyabb hangon folytattam. – Viki nem akart megbántani, hidd el! Ő csak…

– Ő csak mi, Viktor?! – Kirázott a hideg, attól, ahogy kiejtette a nevemet. – Egy ördögöt szültem, egy kis boszorkát! Gyűlöl engem, hallhattad!

– Ez nem igaz, Viktória szeret téged, de még csak három éves, sehogyan sem tudja megérteni, miért nem akarsz vele játszani.

– Szerinted mindig én vagyok a hibás! – zokogott fel még hangosabban, ökleivel erőtlenül a mellkasomat püfölve. Szorosan magamhoz öleltem, még mielőtt kárt tett volna önmagában. – Te is csak őt szereted! Mióta megszületett nem is törődsz velem! Már nem is emlékszem, mikor feküdtünk le utoljára egymással! Tudom, hogy már egyáltalán nem kívánsz engem! – Tiltakoztam volna, de nem akartam hazudni neki, hallgatásom pedig csak olaj volt a tűzre. – Ez is annak a kis szörnyetegnek a műve! Tönkretette az életemet! Ráadásul ronda vagyok és kövér, ne is tagadd, hisz ezért nem közeledsz már felém… – Na, erre már legalább tudtam reagálni.

– Ez nem igaz, Melinda! Minden vagy, csak kövér nem. Nézz magadra, elfúj a huzat! És csúnya sem vagy. Ha szednéd a gyógyszert…

– Nem, nem, nem, nem! Nem veszem be többé azokat a dilibogyókat, mert csak zombit csinálnak belőlem! Egész nap csak alszom tőlük, de ha mégsem, akkor is kába vagyok, mint aki belőtte magát. Anya is azt mondta a múltkor, hogy úgy nézek ki, mint egy kábítószeres, ő mondta, hogy szerinte már nincs szükségem ezekre a gyógyszerekre…– Hangja tomboló dühből egy durcás gyerek nyafogására váltott. Ezt még durva kitöréseinél is nehezebben tudtam kezelni. Hangszínének megváltozása automatikusan átkapcsolta az agyamat a „bla-bla-bla” üzemmódba, így csak kis fáziskéséssel fogtam fel szavai értelmét.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – toltam el magamtól döbbenten. – Édesanyád két hete volt nálunk utoljára. Mióta nem szeded a gyógyszereket?!

Válaszolnia sem kellet, az arca mindent elárult.

Indulatosan felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem az ágy előtt. Hogyhogy nem vettem észre?! Megtorpantam és rá meredtem, tünetek után kutattam az arcán, de kacérnak szánt idült mosolyát látva, csak még mérgesebb lettem, így inkább folytattam a sétát, mielőtt olyat tettem volna, amit később biztosan megbánnék.

– Hol vannak?!

– Mik hol vannak, édes?

Türelmetlenül lehunytam a szemem, amikor ő is felállt és félreérthetetlen módon hozzám simult. Óvatosan megragadtam a vállát és eltoltam magamtól, de nem eresztettem el.

– A gyógyszerek, Melinda. Hol vannak a gyógyszereid?

– A komódfiókban. – Pillantása hideg és rideg lett, akár az acél, immár nyomát sem láttam benne az iménti csábításnak. Kristálytiszta gyűlölet lövellt felém, míg végül hosszú szempillái el nem takarták előlem az egykor imádott zöld szemeket.

Elengedtem, a komódhoz sétáltam és néhány pirulával tértem vissza.

– Ezeket szépen beveszed – adtam a kezébe a tablettákat és az éjjeliszekrényén álló vizespoharat. – Most! – fakadtam ki, elvágva készülődő ellenkezését. – Ha gondod van a gyógyszerrel, visszamegyünk a dokihoz, de addig sem hagyhatod abba.

Dacosan lenyelte a gyógyszereket, majd szó nélkül elfordult és visszamászott az ágyba. Tüntetően hátat fordított nekem és a feje búbjáig magára húzta a takarót, holott a szobában minimum huszonöt fok volt.

– Megértetted, amit mondtam, Melinda? Ha kell, minden egyes alkalommal én magam fogom beadni neked, de szedni fogod őket!

Nem sok értelmét láttam, hogy egy takarókupaccal társalogjak, inkább Viktória keresésére indultam.

Nem kellett sokáig kutatnom, ahogy gondoltam, a kert végében álló házikóban volt, éppen teát szolgált fel a babáinak. Halkan megkocogtattam az ajtófélfát.

– Ki az?

– Csak én. Kaphatok egy csészével? – Kissé nehezemre esett eltitkolnom a keserűségemet, de nem akartam még jobban felkavarni.

– Mindjárt adom, ülj le.

Törökülésben letelepedtem a nyitott ajtó elé a fűbe, és csendben figyeltem, ahogy tett vett. Istenem, hogy imádom ezt a kicsi lányt! Nem titkolhattam előle tovább, hogy baj van, hiszen már így is érezte, a saját bőrén tapasztalta. Persze nem is zúdíthattam mindent a nyakába, de muszáj volt megértetnem vele néhány dolgot.

– Tündérkém, ide jönnél egy kicsit?

– Mindjárt kész a tea. Nem vagyok tündér. – A három évesek öntudata tükröződött a szemében, miközben átnyújtotta nekem az apró csészét, amelybe előzőleg, „játszásiból”, teát töltött.

– Nem-e? Pedig én azt hittem. Akkor mi vagy, hercegnő?

– Dehogy, kislány vagyok.

– Hm, akár tündér vagy, akár kislány, ez a tea fenséges. Köszönöm szépen!

– Van hozzá süti is, hozzak?

– Köszönöm, de most nem kérek, inkább beszélgessünk.

– Jó, miről?

Megütögettem a combomat, hogy telepedjen oda, mire kényelmesen bevackolta magát az ölembe.

– Anyuról szeretnék veled beszélni, kicsim. – a hangom sokkal nyugodtabb és határozottabb volt, mint ahogy éreztem magam.

– Nagyon beteg? – kérdezte suttogás-halkan.

– Igen, kicsim, anyu nagyon beteg.

– Láza is van, mert akkor borogatni kell a homlokát. Csinálhatom én?

– Nem, ő nem lázas. Tudod, nem csak olyan betegségek vannak, mint a megfázás.

– Tudom. A Kamilla nővére kórházban van, mert túl fehér a vére.

Bár a téma egyáltalán nem volt vicces, nem sok híja volt, hogy elmosolyodjak, olyan komoly arccal mondta vissza azt a felnőttektől hallott néhány szót, amit aztán gyermeki gondolkodásával összekapcsolt.

– Igen, én is hallottam, hogy Tamara beteg. Leukémiája van, kicsim. Tudod, a vérben apró manók úszkálnak, jó manók – tettem hozzá gyorsan, ahogy elkerekedett a szeme –, amik megvédenek a rossz baciktól, úgy, hogy megeszik őket. Tamarának a vérében azonban túl sokan lettek ezek a manók és mivel nincs annyi rossz baci, hogy jól lakjanak, így a jó bacikat is megeszik, mert nagyon éhesek. Ezért beteg Tamara, mert hiányoznak neki a jó bacik. De ez nem azt jelenti, hogy fehér a vére, ugyanolyan piros, mint a tiéd vagy az enyém, a manókat hívják úgy, hogy fehérvérsejt.

– Fura nevük van. – Egy darabig a hallottakat emésztgette homlokráncolva, majd aggódó arccal rám nézett. – Anyunak is túl sok fehér manócska van a vérében?

– Nem, ő másképp beteg. Neki… – Elakadtam. Hogy mondod meg egy ilyen kicsi lánynak, hogy az édesanyjának a fejében vannak manók, ráadásul rosszak? – Emlékszel, amikor arról beszéltünk, hogy a boszorkányok, szellemek, meg sárkányok csak a képzeletünkben, a fejünkben élnek? – Felélénkülve bólintott. – Anyunak a képzelete beteg. Túl sok gonosz lény él a fejében és egyedül nem tudja legyőzni őket. Szüksége van ránk, nagyon kell őt szeretnünk, mert az erőt ad neki, és türelmesnek kell lennünk vele, kivárni, amíg erősebb lesz, mint a sárkányok.

– De az lehetetlen – görbült le az apró száj –, a sárkányoknál senki nem erősebb.

– Ó, dehogynem, hát nem hallottál még Melinda királykisasszonyról?!

– Meséld el, meséld el!

Várakozással teli örömmel nézett rám, figyelme máris szebb dolgokra terelődött. Irigyeltem ezért.

Lassan mesélni kezdtem hát, mondatról mondatra kitalálva egy mesét, amelyben a kis királylány, egy kisegér és egy pillangó segítségével, legyőzte a hatalmas tűzokádó sárkányt.

Fél évvel később, valahol máshol…

– Petra –

A vér sűrű, édes-sós íze már ismerős volt, a gyomrom mégis háborogva reagált.

Amikor megláttam, hogy Zoli újra ütésre emeli a kezét, automatikusan védtem az arcom, de ez csak még jobban felbőszítette. Megragadott és akkorát rántott rajtam, hogy azt hittem, a karom tőből kiszakad. Egyetlen mozdulattal átpenderített a szoba túlfelére, mintha megszállta volna valami természetfeletti erő. Tehetetlenül csapódtam neki az utamba kerülő vitrines szekrénynek, melynek üvege azonnal megadta magát.

Zoli káromkodva vette tudomásul a karomon keletkező hatalmas vágást. Az nem szerepelt a tervei között, hogy látható nyomokat hagyjon rajtam.

Engem – a zsibbasztó fájdalom ellenére – nem annyira a seb izgatott, mint inkább a következménye. Tudtam, a következő napokban ki sem mozdulhatok majd, nehogy valamelyik barátnőm tudomást szerezzen mesébe illő házasságom sötét oldaláról.

Megelőztem Zolit, és még mielőtt őrjöngve kilökdösött volna a konyhába, ahol a legkevesebb kárt okozhatta földre csöpögő vérem, felkaptam a kezem ügyébe eső inget és a sebre szorítottam, de ez sem nyerte el a tetszését, ahogy az utóbbi időben semmi.

– Ne az ingemmel! – ordította, és kikapta a kezemből a máris használhatatlanná vált ruhadarabot, közben jókorát taszított rajtam, a konyhába vezető átjáró felé.

Az egyik gomb valahogy beleakadt a seb szélébe, így amikor megrántotta, mintha a bőrömet akarta volna lenyúzni. Fájdalmas üvöltésem megijesztette, elveszítette zord álarcát, tekintete rémülten vándorolt a karomra, amiből immár ömlött a vér. Az aggodalom halvány utánzata ült ki az arcára, azonban az is csupán egy pillanatig tartott, míg fel nem fogta, hogy az egyre terebélyesedő vörös folt anyja kedvenc fehér szőnyegén, tőlem származik.

– Mozogj már, vagy azt akarod, hogy magam vigyelek ki?!

A hangja és a pillantása külön-külön is meggyőztek volna arról, hogy ne ábrándozzak holmi lovagias, gyengéd cselekedetről, de így együtt azt is elérték, hogy ájulási szándékomat feledve kitámolyogjak a fürdőbe.

Magamra zártam az ajtót és egy pillanatig meredten bámultam kétségbeesett másomat a tükörben. Csak akkor kaptam észbe, amikor zord hangon utánam kiabált, hogy ha rendbe hoztam magam, takarítsam fel a kupit, amit okoztam.

Egy nedves törülközővel letisztogattam a seb környékét, hogy lássam, mennyire komoly. A gyomrom ismét kapitulálással fenyegetett. A bőröm úgy lógott a felkaromat hosszában kettészelő seb alatt, mint valami divatos ingujj, alóla vörös, véres hús vigyorgott rám. Nagyot nyeltem, miközben a könnyeim hangtalan támadást indítottak a látásom ellen – tán, hogy megkíméljenek a látványtól.

Tisztában voltam vele, hogy orvosról, pláne kórházról szó sem lehet, ahogy azzal is, ez a seb bizony nem múlik el nyom nélkül, akkor sem, ha szakszerű ellátást kap, nemhogy az én házi praktikáim által. Keserűen gondoltam Zoli kezdeti udvarlására, amikor a bőröm finomságáról áradozott, miközben csókokkal halmozott el, az ujjaim hegyétől egész a vállamig. Na, most biztos nem csókolgatná – gondoltam fanyar mosollyal.

Filmekben gyakran láttam, ahogy a rendíthetetlen hős összevarrja saját sebeit, de én akkor sem lettem volna rá képes, ha gond nélkül hozzáfértem volna. Arról nem is beszélve, hogy balkezes lévén, elég érdekes lett volna a bal felkarom belső oldalát fércelgetni. Elővettem az elsősegélydobozt, fertőtlenítettem a sebet és amennyire tőlem telt bekötöztem.

Amikor kióvakodtam a nappaliba, csend és nyugalom fogadott. Zoli elment.

Bár gyengének éreztem magam, óvatos mozdulatokkal nekiláttam feltakarítani az üvegcserepeket, majd egy lavór vízzel, folttisztítóval, kefével és rongyokkal felfegyverkezve lerogytam a szőnyeg mellé. Amíg arra vártam, hogy a vérfoltra kent vegyszer kellően kifejtse hatását, elmerengtem.

Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora erő lakozik Zoliban, azt pedig még kevésbé, hogy rosszra használná, sőt, ellenem fordítaná. Egészen egy hónappal ezelőttig szinte az eszméletlenségig boldog voltam. Szerelmes és elégedett, mert egy olyan férfi volt mellettem, aki viszontszeretett, és ezt kimutatni sem félt. A barátnőim mind irigykedtek, hogy Zoli engem választott. A lánykérés és a boldogító igen kimondása olyan romantikus körülmények között történt, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, ráadásul mindent Zoli eszelt ki és szervezett meg.

Karom lüktetése nem engedett túl messzire az emlékek birodalmában, a szűnni nem akaró fájdalom kíméletlenül eszembe juttatta a keserves jelent.

Nekiláttam a súrolásnak, de szinte azonnal láttam, hogy csak rontok a helyzeten – a vörösből rózsaszín lett ugyan, de a folt egyre nőtt, ráadásként a sebem is átvérezte a hevenyészett kötést. Dühösen ledobtam a rongyot és kihúztam a szőnyeget a fürdőbe – még szerencse, hogy olyan kicsi, hogy befér a mosógépbe. Nem tudtam ugyan, hogy milyen hatással lesz a drága, bolyhos anyagra a gépi mosás, de abban a pillanatban nem is érdekelt. A mosópor mellé adagoltam még egy kis folteltávolítót és fehérítőt is, majd elindítottam a munkaruhák és farmerok mosására kitalált programot. Ezt neked, Zoltán! Téged is szívesen begyömöszölnélek a szőnyeg mellé – gondoltam tébolyultan.

Miután felmostam és újrakötöztem a karomat, már nem vágytam másra, csak egy kis alvásra, és az átéltek dacára, amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal mély álomba is merültem.

Arra ébredtem, hogy ráz a hideg és az egész bal oldalam lüktet, mintha időről-időre tüzes vassal sütögetnék. Koromsötét volt és síri csend, csak a nappali falán lógó ódon kakukkos óra ingájának ütemes kattogása és zihálásom hangja töltötte be a teret. Nyögve feltápászkodtam, de meg kellett támaszkodnom, hogy vissza ne zuhanjak. Szédelegve, forgó gyomorral vánszorogtam el a fürdőszobáig, ahol a mosógép program végét jelző fénye élesen villogott a sötétségben. Erről eszembe jutottak a történtek és a rám törő pánik földre kényszerített.

Nem tudom, meddig kuporogtam a hideg járólapon, de végtelenül jól esett átforrósodott testemnek. Amikor végre elég erőt érzetem magamban, hogy felálljak, kivettem a gépből a szőnyeget, hogy a következő másodpercben hisztérikus röhögésben törjek ki. A méregdrága ágyelő, amit drága anyósom fennhéjázva szőnyegnek minősített, jelenleg inkább hasonlított egy megtépázott lábtörlőre. Örömöm nem tartott soká, mert hamar elképzeltem, mit fog szólni mindehhez Zoli. A nevetés csuklássá torzult, majd zokogásba fulladt.

Ha belegondolok, hogy a délutáni veszekedés abból indult, hogy a leves sótlan volt, vajon mit kapok ezért?!

Kivittem a helyére a szőnyegből lett rongycsomót, hátha ott jobban mutat, de csalódnom kellett. Fehérnek fehér volt ugyan, de ennél nagyobb hasonlóságot nem mutatott eredeti állapotával. Kivert a víz és rázott a hideg, a szemem előtt karikák táncolták, az egész testem sajgott, ehhez jött még a félelem, és kész is volt egy ütős kis koktél, ami minden józanságomat magával ragadta.

Berohantam hálóba, lekaptam a bőröndöt a szekrény tetejéről és őrült módjára kezdtem beledobálni a ruháimat. Már félig megtelt, amikor lelassítottam és elgondolkodtam. Ha Zoli kiszúrja, hogy hiányzik a bőrönd, azonnal tudni fogja, hogy elszöktem, és azt is észre fogja venni, ha túl sok ruhám tűnik el a szekrényből, tehát taktikáznom kell.

Szerencsére nem tud arról a számláról, amire az édesanyáméktól kapott ajándék összegek szoktak érkezni. Nem mintha titkolni akartam volna tőle, legalábbis a kapcsolatunk elején, de soha nem kérdezte, miért nem kapunk a szüleimtől ajándékot, én pedig nem akartam róluk beszélni, így ez nem volt téma köztünk. Nem gondoltam volna, hogy pont az a számla menti majd meg az életemet, amihez eredetileg hozzá sem akartam nyúlni. A pénz így egy darabig nem lesz probléma és mindent meg tudok venni, amire csak szükségem lehet.

Begyömöszöltem egy váltás ruhát egy nagyobb szatyorba, felkaptam a retikülömet és a kocsikulcsot, és hátra sem nézve elhagytam a házat. Remélhetőleg azt hiszi majd, hogy csak elbújtam az egyik barátnőmnél. Ennek sem fog örülni, de egy pár napig biztos nem fog keresni, nehogy gyanút keltsen a barátainkban, miért nem tudja, hol vagyok. Mire ráeszmél, hogy nem jövök vissza, már bottal ütheti a nyomomat. Ki hitte volna, hogy egyszer még kapóra jön az álszentsége?!

Chris története – Ízelítő :-)

Cuppanós csókot nyomott a számra és azon mód, anyaszült meztelenül kiviharzott a nappaliba. Kíváncsian követtem, de én azért magamra tekertem a paplant. A szobába érve lecövekeltem.

– Keith, igent mondott! Zoénak még ne mond el, gondolom ő maga akarja elújságolni neki az örömhírt. Igen, köszi, még beszélünk.

Feltartott kézzel belém fojtotta a szót és újra tárcsázott.

– Szia, anya. … Igen, tudom, hogy régen beszéltünk... Valóban, találkozni még annál is régebben találkoztunk, de most fontos híreim vannak. Szükségünk lesz a segítségedre az esküvőnk megszervezéséhez. … Köszönöm, persze, hogy boldog vagyok, de most le kell tennem, mert vérszomjas arccal közelít, és azt hiszem, gyilkosak a szándékai. Én is szeretlek, szia anya, üdvözlöm apát.

Letette a telefont és hátrálni kezdett. Sejtésem szerint már bánta, hogy nem vett fel legalább egy alsót.

– Chris, mit csinálsz?!

– Ö... én csak... éppen... – nyelt egyet, mielőtt kibökte – éppen csak biztosítottam, hogy ne gondolhasd meg magad.

Körülbelül egy évvel korábban.

– Chris, maradt egy örökös.

– Beszélj világosan, Keith, fáradt vagyok. – Enyhe kifejezés, de eszem ágában sem volt az öcsém orrára kötni, hogy az aznaposságtól alig látok ki a fejemből. Valószínűleg ennek volt köszönhető az is, hogy egyáltalán felvettem a telefont.

– Follownak van még egy lánya, aki most hazajött.

– A büdös francba! – A hír hallatán azonnal éber lettem, ami viszont iszonyatos fejfájást hozott magával. – Készíts ki egy doboz aszpirint és máris ott vagyok!

– Hogy érted, hogy máris…? Te végig itt voltál a közelben?!

Számonkérése valamelyest jogos volt, mégsem éreztem késztetést, hogy válaszoljak.

– Viszlát, öcskös!

– Zoéhoz gyere…

Persze, hogy Zoénál lakik, miért ne tenné, a helyében én is összebútoroznék a szeretett nővel.

A tőlem telhető legrövidebb idő alatt lezuhanyoztam, megborotválkoztam és kiválasztottam a legtisztábbnak tűnő ruhadarabokat a fotelban gyűlő kupacból. Remélem, Zoé nem lesz otthon.

Természetesen nem hogy otthon volt, de ő nyitott ajtót, és rögtön  a nyakamba vetette magát. A szürke szempárban táncoló örömlángok egy pillanat alatt átadták helyüket az aggodalom árnyainak.

– Christian, mi az ördög? Úgy nézel ki, mint aki a szemétdombról öltözködik, és a szagod is olyan. – Fitos orra édes fintorba torzult. – Gyere be és hozd rendbe magad, mielőtt édesanyádék ideérnek!

– Na, ne, idehívtátok őket?!

– Még szép, elvégre hónapok óta nem láttak. Tisztában vagy vele, anyukád mennyire aggódik? Tudom, időre volt szükséged, de arról nem volt szó, hogy életjelet sem adsz.

– A fenébe is, harminc éves vagyok, nem három!

Ezalatt szinte végigtaszigált a lakáson, hogy majd orra buktam a háló emelt szintű padlózatában, és belökött az apró fürdőszobába. Időm sem volt tiltakozni, azzal a felkiáltással, hogy hoz tiszta ruhát, rám is zárta az ajtót. Leroskadtam a kád szélére és megdörzsöltem az arcom. Te jó ég! Azt hittem, az eljegyzésükre küldött üzenet megnyugtatja őket, és kapok egy kis haladékot, hogy gatyába rázzam magam, de most cseszhetem, ezek után egyikük sem fogja elhinni nekem, hogy rendben vagyok. Én sem hinném.

Halkan kinyílt az ajtó és Zoé lépett be, szeme könnyektől fénylett – Istenem, csak ezt ne! Letérdelt elém és apró tenyerébe vette az arcom. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele.

– Chris, ne tedd ezt magaddal! Vagy, ha magadra nem is vagy tekintettel, ne tedd ezt Velünk! Tudom, elcsépelten hangzik, de Rachel sem akarná, hogy gyötörd magad miatta. – Rachel nevének említésére megrándultam. Nem is olyan régen, még izzó kardpengeként hatolt volna a mellkasom közepébe, most csak egy vaskos hústű volt, melynek szúrása fájdalmas ugyan, de nem feltétlenül halálos.

Gyorsan felpattantam, hogy kikerüljek Zoe vonzáskörzetéből. Felkaptam a földre ejtett ruhákat és célzatosan kicsatoltam a nadrágszíjamat. Nem tudom, mit tettem volna, ha nem veszi a lapot, de szerencsére magamra hagyott. A rám vetett szomorú pillantás azonban ott maradt, és keserű pirulaként marta a torkomat.

Mire átöltöztem és bedobáltam a levetett ruháimat a szennyeskosárba, már hallottam is a nappaliból anyám hangját. Vettem egy nagy levegőt, bár ne tettem volna – a helyiségben terjengő finom, nőies illat egyáltalán nem tisztította ki a fejemet, sőt!

Ahogy közeledtem a Follow villa felé, úgy szállt el az erőm. A kezem szinte remegett a kormányon, és az járt a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna egyedül idejönnöm. Amikor azonban megláttam a birtok tárva-nyitva álló kapuját, felülkerekedett bennem a rendőr. Kicsit beljebb, de még korántsem az épület előtt egy kis vörös autó állt, szintén nyitott ajtókkal, magára hagyva. Ki lehet ennyire felelőtlen?

Bár tisztában voltam vele, hogy éppen magánterületre készülök belépni, engedély nélkül, civilben, habozás nélkül rákanyarodtam a kocsibehajtóra, elhúztam a takaros kis városi autó mellett és begurultam a nagy lépcsősor elé. A gyomorideget felváltotta az adrenalin okozta bizsergés, a félelmet a kíváncsiság.

A medencére néző üvegfal mögött árny mozdult. Földre szegezett fegyverrel, lassan lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, keresztül az előcsarnokon, végig a süppedős szőnyeggel borított folyosón. Mikor is volt, amikor Zoéval jöttem ide?

Finom virágillat terjengett a levegőben, talán rózsa, de virágot sehol nem láttam.

A szalon ajtaja is nyitva várt. Háttal nekem sötét hajú, filigrán alkatú nő állt, tenyerét és fejét az üveghez nyomva. Csinos volt, nagyon csinos. Farmerba bújtatott lába, csípője formás, hosszú haja kellemesen karcsú derekát verdeste, lágy hullámai kedvenc csokoládémra emlékeztettek. Arcéle feszes volt, arcbőre, már amennyit félprofilból láttam belőle, sápadt. Az egész lénye szomorúságot és elhagyatottságot sugárzott. Fiatalnak tűnt, és mégis öregnek egyszerre.

Válla hirtelen megrázkódott, kihúzta magát és megfordult. Velőtrázó sikoltozást vártam, ehelyett épphogy sikkantott egyet és aprót lépett a fal felé. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, már he ez a helyes kifejezés. Rajtam inkább a pánik nyilai cikáztak keresztül, és hacsak nem rozsdásodtam be nagyon, ezzel ő is így lehetett.

Bár a szeme rideg kék helyett ragyogó zöld volt, a haja mézszőke helyett csokoládé barna, kétség nem fért hozzá, hogy Chamilla Follow testére áll előttem. A hasonlóságot csak növelte, hogy a szemem láttára lényegült át félénk egyetemistából határozott, parancsoláshoz szokott örökösnővé. Láttam ahogy megkeményedett a pillantása, tartása merevvé vált, állát harciasan előre szegte. A kezemben tartott pisztolyra meredt.

– A ház, mint láthatja, teljesen üres, nincs mit ellopni és nálam sem talál semmit, a mobiltelefonomon kívül.

– Nem akarom kirabolni, hölgyem.

Gyors mérlegelést követően felmutattam a fegyvert, majd lassú mozdulattal visszacsúsztattam a hónom alá szíjazott pisztolytáskába. Ez láthatóan megnyugtatta. Engem is. Túlságosan remegett az ujjam a ravaszon.

– Elnézést, Mr. …

– Thaylor, Christian Thaylor, Miss Follow.

Lestem minden rezdülését, de a nevem nem jelentett számára semmit, ellenben a saját neve említésére összerezzent. Ez több, mint érdekes.

– Mr. Thaylor, megkérdezhetem, hogy akkor mi keresnivalója van itt? Ez magánbirtok.

– Rendőr nyomozó vagyok, Miss Follow – újabb rezzenés –, és csupán arról akartam meggyőződni, hogy minden rendben van-e. Láttam a nyitott kapukat, a magára hagyott járművet és gondoltam, jobb, ha megnézem. Jól van, Miss...

– Caron. Rose Caron. Jól vagyok, köszönöm.

– Elnézést, azt hittem...

– Jól hitte, Mr. Thaylor, de a nevem akkor is Caron.

– Értem.

Apró kacajt hallatott és egy másodperc erejéig újra a felszín alá láthattam. Rettentően törékeny volt az álarc, amit magára erőltetett. Az első lényeges különbség közte és a testvére között.

– Azt kétlem, Mr. Thaylor, de nem is kell, hogy értse.

Egyelőre – gondoltam.

Zoe2 vagy Sorsforduló?

Bajban vagyok!

Jelenleg egyszerre több történet motoszkál bennem, ezek közül is kettő foglalkoztat leginkább, és hol az egyik, hol a másik furakszik előtérbe. A baj ezzel csak az, hogy így egyiket sem tudom írni, mert én egyszerre csak egy történetet tudok teljesen a magamévá tenni (lásd a néhány nappal ezelőtti bejegyzésemet – nem tudok/akarok ikreket szülni :-D).

Az első valójában nem Zoéról szólna, nem ő lenne a főszereplő, csak (nálam) szokatlan módon ennek a sztorinak még nincs meg a címe. A történet főhőse ezúttal Chris lenne... A stílus, a műfaj azonban hasonló.

A második egy olyan regény, ami bárhol játszódhatna, ezért nagy valószínűséggel itthonra helyezem a helyszínt, ha sikerül. Rövidebb lélegzetű műveknél nincs ezzel gondom, de regényt még nem gondoltam/írtam magyar környezetbe. Igazából nem tudom, mi az oka, hacsak az nem, hogy jobban szárnyal a képzeletem, ha leveszem a nyakáról a pórázt és – térben és időben egyaránt – elengedem. :-)

Nos, sokat nem akarok elárulni egyikről sem, egyelőre, de talán tudtok nekem segíteni, ha mindkettőből kaptok egy kis ízelítőt. Nem végleges részletek, igazából mindkettőből ennyi van "papírra" vetve, de korántsem biztos, hogy a kész műben is benne lesznek/így lesznek benne.

Szóval, este hozom Christian történetének első néhány oldalát, holnap este pedig a Sorsforduló három főszereplőjével ismerkedhettek meg.

Remélem felkelti valamelyik a kíváncsiságotokat és ezt jelzitek is nekem... Talán ez ad majd egy nagy lökést, hogy belevethessem magam az írásba.

Tehát, viszlát este! :-)