Sorsforduló – 2. rész

–Viktor –

Türelmetlenül hajtottam ki a lovarda területéről, elszáguldva a hosszan elnyúló kerítés mellett. Nem törődtem a nyomvályúk ugráltatta autó rázkódásával, sem az egyre sűrűsödő sötétséggel. Megígértem Vikinek, hogy otthon leszek, mire lefekszik, de annak már tíz perce. Mélyet szippantottam a kellemes, tavaszi este levegőjéből. A széna messzire szálló illata, a lovak búcsúzó nyihogása, mellyel jó éjt kívántak egymásnak és a környezetüknek, megnyugtattak, de ahogy távolodtam mindettől, úgy szivárgott vissza izmaimba a feszültség.

Nyolc hónapja, hogy Melinda meghalt és Viki nem beszélt. Azóta minden este ott ültem az ágya mellett, amikor elaludt. Nem ő kérte, én akartam. Jól elvolt ő Orsival, a szomszéd tizenéves lányával, még csak azt sem mondhattam, hogy veszettül hiányolt volna, mégis űzött a kényszer, hogy a szemébe nézve kívánhassak neki szép álmokat, megölelhessem apró, puha kis testét és puszit nyomhassak nyomokban még babaillatú arcocskájára.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy későn vettem észre a balról érkező autót, amely elfelejtett elsőbbséget adni a kereszteződésben. Megállni már nem tudtam, így inkább a gázra léptem. Láthatóan a másik sofőr is korrigálni próbált, mert hajszálnyival elkerülve az ütközést, letért az útról és a túloldalon sorfalat álló fák felé sodródott.

Fékezésem hatalmas porfelhőt kavart az út menti földsávon, a visszapillantó tükörben elhomályosult a piros Peugeot fényszórójának fénypászmája. Az első gondolatom az volt, bevégzem, amit a baleset nem tudott, és kinyírom a fickót, de másodjára a józan ész hangja jelentkezett, és az orvosé. Megrohamoztam az idegen járművet és feltéptem a vezető melletti ajtót. A kocsi orra centikre volt a fatörzstől, a sofőr mégis a kormányra borulva ült.

– Hölgyem, jól van? Hall engem?

– Mi történt?

Olyan gyenge volta a hangja, hogy alig hallottam meg, de legalább magánál volt. Kifújtam a bent tartott levegőt és megkönnyebbülten ellazítottam görcsösen merev izmaimat, míg ismét felül nem kerekedett rajtam a düh.

– Kis híján belém jött, az történt! Mit képzel, hol van, a dodzsem pályán?!

A nő felnézett rám. Homlokát vékony karcolás szelte át, ajkából vér szivárgott, esőszürke szemei kábák voltak, de dac lobbant bennük. Ennek megfelelően, védekező kifakadást vártam, de csalódnom kellett.

– Elnézést, nem láttam, én… természetesen minden kárát megtérítem. A biztosítóm…

Elhallgatott és a szájába harapott még jobban megnyitva a kis sebet az alsó ajkán. Ügyetlenül, remegő kézzel kikapcsolta az övét és kikászálódott. Kihúzta magát, állát felszegte és makacsul a szemembe nézett, mégis olyan érzésem volt, mintha egy rémült kisgyerekkel vitáznék, hogy legközelebb ne engedje el a kezemet a forgalmas főúton. Önkéntelenül elszállt a mérgem és nyugodtabb hangra váltottam.

– Jól érzi magát?

Válaszra nyitotta a száját, de még mielőtt egy szót is szólt volna, megingott és összecsuklott, akár egy colostok.

– Ó, a francba!

Fejben már soroltam a lehetséges súlyosabb sérüléseket, de azonnal felhagytam vele, amikor megéreztem kezemben a forró testet. Nyilvánvalóan beteg volt, szinte tüzelt, a bőrén izzadtságcseppek gyöngyöztek. Gyengéden lefektettem az út melletti füves talajra. A mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, egyenletesen és önállóan lélegzett. A feje búbjától a talpáig végigtapogattam. A mellkasát és a fejét lehet, hogy fájlalni fogja, de sérülés nyomait nem észleltem rajta, kivéve a bal karját, ami meglepett. Nem azért, mert megsérült, hanem, mert a ruha alatt kötést tapintottam. Vajon mi történhetett ezzel a nővel?

– Ne, ez fáj.

Az elnyöszörgött szavak után még mélyebb lett a csend, csak a saját lélegzetemet hallottam és szívem őrült dobolását, mely most mennydörgésnek hatott.

– Nem bántom, segíteni akarok.

Épphogy ki tudtam térni a lendülő kar elől. Azt hittem, meg akar ütni, ehelyett az arca elé kapta a kezét, mintha védekezne.

– Ne! Kérlek!

Felpattanó szemhéja alól láztól csillogó szemmel nézett fel rám – hogy nem vettem ezt észre?! –, de nem hiszem, hogy látott is. Én azonban láttam. Ez a nő rettegett, és nem tőlem.

Nem vesztette el újra az eszméletét, de nem is igazán volt magánál. Lázas didergése nem volt túl jó jel. Ha még feljebb kúszik a láza, annak biztos nem lesz jó vége. Egy pillanat alatt döntöttem. Én alig ötpercnyire laktam, azonnal megkezdhettem a kezelését, míg a legközelebbi illetékes kórház egy órányi autókázást jelentett. Becsaptam a kocsija ajtaját, őt pedig gyorsan beültettem a dzsip anyósülésére, bekötöttem és hátradöntöttem a támlát, amennyire csak lehetett.

Tíz perc múlva a hátsó lépcsőn settenkedtem fel az emeletre, karomban egy ismeretlen, sérült nővel, azon imádkozva, nehogy Viki vagy Orsi meglássanak. Nem akartam titokban tartani, de a frászt hozni rájuk még kevésbé.

A vendégszoba ágyának kék lepedőjén még fehérebbnek tűnt a halovány bőr, csapzott szőke hajával úgy nézett ki, mint valami kísértet. Addig is, míg meggyőződtem róla, hogy a lányok rendben vannak, és egyikük sem most óhajtja felfedezni a ház ritkán látott szobáit, villámgyorsan fehérneműre vetkőztettem és vizes lepedőbe burkoltam.

Orsi éppen behúzta maga után a gyerekszoba ajtaját, amikor odaértem.

– Jó estét! Viki most aludt el, három mesét kellett neki elolvasnom – fogadott mosolyogva.

– Köszönöm, hogy beugrottál vigyázni rá.

– Igazán nincs mit. Imádom Vikit, tündéri kislány.

– Ezt neki is mondtad?

– Nem, már megtanultam, hogy nem szereti, ha becézgetik. Bár nem értem, miért.

Úgy ráncolta a homlokát, mintha valami világméretű, tudományos kérdésre keresné a választ. Igaza volt, ez engem is aggasztott, de most nem értem rá töprengeni rajta.

– Még egyszer köszönöm, Orsi. Gyere, kikísérlek.

Miután elköszöntünk, benéztem Vikihez, betakargattam, majd szaladtam, hogy ellássam a betegemet. A szoba felé sietve majdnem felnevettem, az utolsó pillanatban fogtam vissza magam. Remélhetőleg nem valami sznob nőcit fogtam ki, aki perelni kezd, ha megtudja, ki kezelte.

Először is le kellett vinnem a több mint harminckilenc fokos lázát. Rövid mérlegelés után lemondtam a hűtőfürdőről, és inkább egy injekció és a további borogatás mellett döntöttem. Lecseréltem a testét takaró vizes lepedőt, beadtam neki a lázcsillapítót és kitisztítottam a fejsebét, majd kíváncsian elkezdtem lefejteni a karjára tekert, hevenyészett kötést. Hátrahőköltem, amikor megláttam az alatta tátongó, lobvörös sebet. Ehhez már komolyan be kellett mosakodnom, és némi előkészület sem ártott.

A sérülés egészen frissnek látszott, és az is nyilvánvaló volt, hogy ő maga látta el, vagy legalábbis nem orvos. A hosszanti vágás nem volt túl mély, de egyenetlen szélei nehezítették a helyzetet, az ebből merőlegesen fakadó szakadás azonban jobban aggasztott. Itt szinte fodros volt a bőr, mintha megpróbálták volna lenyúzni. A felkar belső oldalának majd' a fele egyetlen hatalmas nyílt sebként lüktetett, melybe fehér szöszök tapadtak – valószínűleg frottír törülközőből –, de szerencsére durvábbnak látszott, mint amilyen valójában volt.

Sebfertőtlenítés közben azon gondolkodtam, hogyan tovább, és nem kizárólag a gyógykezelést illetően. Természetesen az a legfontosabb, de azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ezt a nőt valószínűleg bántalmazták, majd balesetet szenvedett. Az autóját legkésőbb holnap reggel felfedezik, őt pedig keresni fogják.

Hirtelenjében egy kisebb műtétet rögtönöztem, lévén, el kellett távolítanom a roncsolt szövetszéleket. Miután helyi érzéstelenítés mellett elvégeztem a szükséges kimetszéseket, kimostam a sebet antibiotikumos oldattal és a biztonság kedvéért kapott egy adag gyulladáscsökkentőt is. A lezárását egyelőre el kellett halasztanom, míg a gyulladás visszahúzódik, így csak újrakötöztem és rögzítettem rajta egy jeges zselépárnát. Mire ismét lecseréltem a testét beburkoló, átmelegedett borogatást, eldöntöttem, mit teszek.

A körzeti megbízott nem volt éppen boldog, amikor kivertem az ágyából, de jobbnak láttam, ha első kézből tudja meg a történteket.

– Miért nem hívtál azonnal?!

– Most hívlak. El kellene vinni a kocsiját, mielőtt valaki megtalálja. A kulcs benne maradt.

– Ez nem ilyen egyszerű, a hivatalos eljárás…

– Tudom, a hivatalos eljárás szerint mentőt és rendőrt kellett volna hívnom és a helyszínen megvárni őket, de nem sérült meg komolyan, tulajdonképpen nem is történt ütközés, viszont beteg. Nem voltak nálam a szükséges eszközök, a mentőnek pedig tovább tartott volna kiérni, mint nekem haza. Orvos vagyok, nálam ez az első. – Figyelmen kívül hagytam szakterületemet érintő pikírt megjegyzést, ez most egyáltalán nem volt lényeges. – Azzal pedig, hogy értesítettelek, megtettem a hivatalos lépéseket is, innentől a te dolgod, mit kezdesz az üggyel. Egyelőre ennyi. Amint magához tér, hívlak, hogy beszélhess vele.

Hosszú hallgatás után Józsi belátta, hogy nem tehettem másként, de mielőtt elköszönt, biztosított másnap reggeli látogatásáról.

Lezuhanyoztam és lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Kavarogtak a gondolataim, hol Viki járt a fejemben, hol a szomszéd szobában alvó idegen nő.

Bántott, hogy nem tudtam Viki mellett lenni az esti lefekvésnél, és az sem hagyott nyugodni, amit Orsi mondott. Viktória valóban nem szerette, ha hercegnőnek, tündérnek, angyalnak vagy bármi hasonlónak hívtuk. Persze a nyilvánvaló problémákhoz képest ez csak porszem a sivatagban.

Ami a nőt illeti… Nem voltam biztos benne, hogy helyesen döntöttem. Talán nem volt okos dolog elhallgatni Józsi elől a baleset előttről származó sérüléseket, de a nő annyira félt. Lehet, hogy titokban akarja tartani a történteket, de ha mégsem, akkor még mindig elmondhat mindent, amikor felébred.

Csak forgolódtam, így inkább felkeltem, hogy meglátogassam álmatlanságom okozóit. Amúgy is le kellett vennem a borogatást.

Viki összekucorodva aludt a földön, az ágya mellett. Már nem rázott meg annyira, mint először. Melinda halálát követően nagyon gyakran bukkantam rá így. Egyszer maradtam, hogy lássam, mit csinál. Kiderült, hogy rémálmok kínozzák, azért mászik le az ágy tövébe. A kis virágmintás szőnyegen összekucorodva valahogy jobban érezte magát. Ezúttal fázhatott, mert a takaró csücskét megmarkolva, magára húzta azt. Visszatettem az ágyra, megpusziltam, betakargattam és már épp ki akartam menni, amikor ásítva rám nézett. Elmosolyodott, és már aludt is újra. A szívem az ilyen pillanatokban mindig hatalmasat dobbant és valahogy… átmelegedett.

A nő is nyugtalan volt. Mivel a vizes lepedővel múmiát csináltam belőle, forgolódni nem tudott, de ide-oda csapkodta a fejét és motyogott. Lefejtettem róla a priznicet, ezúttal az alá terített dupla törülközővel és az átnedvesedett fehérneműjével együtt, majd gyorsan hálóinget húztam rá. De akármennyire siettem is, nem tudtam nem észrevenni, hogy csont sovány, akárcsak Melinda. Erre a gondoltra kirázott a hideg. Ráterítettem egy vékony pamut takarót és az ágy mellé húzott székre rogytam.

Valami nagy és puha csapódott nekem, mire szó szerint a padló adta a másikat.

– Mi a…?

– Ki maga és hol vagyok?

Nem fárasztottam magam azzal, hogy felálljak, nem akartam megijeszteni, csak a kezemet emeltem fel magadóan.

– Nyugodjon meg, orvos vagyok, és a házamban van. Kis híján karamboloztunk az este. Emlékszik?

Megtorpant és leengedte a jobbjában tartott nagypárnát. Alig állt a lábán, mégis rám támadt.

– Ö, nem is tudom… Én… Maga kötözte be a karomat?

Lassan feltápászkodtam, de megálltam tisztes távolban.

– Nem csak bekötöztem. Elég csúnya seb.

Arra számítottam, kitalál valami mesét, hogyan szerezte, de csak még jobban elsápadt. Megtántorodott.

– Nem kellett volna még felkelnie. Magas láza volt, és a fejét is beütötte a balesetkor, ráadásul a karjának nyugalmi állapotban kellene maradnia. Feküdjön vissza és, ha lehet, inkább használjuk rendeltetésszerűen a párnát.

Visszahátrált az ágyig és leereszkedett a szélére, de nem úgy tűnt, mint aki le is akar feküdni rá. Óvatos volt.

– Nézze, köszönöm, hogy segített, de nem maradhatok.

– Ne is álmodjon róla, hogy ilyen állapotban elengedem. Különben is, a kocsija már valószínűleg a rendőrségen van, és bizonyára szeretnének önnek feltenni néhány kérdést is.

Ebben a pillanatban három dolog történt egyszerre. Kirobbant az ajtó és beszáguldott rajta Viki, megszólalt a csengő, az idegen pedig lefeküdt, sajnos nem önszántából.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 1. rész (Bevezető)

– Viktor –

Nem tudom, voltam-e valaha ennyire kétségbeesve.

Néztem, amint a kislányom csendben könnyezve kiszaladt a szobából, miközben az anyja hisztérikusan zokogott, és a mellkasom úgy összeszorult, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam. Szívem szerint Viki után mentem volna, de tudtam, hová ment, hogy ott biztonságban lesz, így maradtam.

– Melinda, ez így nem mehet tovább! Miért nem érted meg, hogy nem szabad abbahagynod a gyógyszerek szedését?! Ha nem veszed be őket, teljesen kifordulsz önmagadból. – Igyekeztem visszafogni a dühömet, de nehezemre esett. Leültem az ágya szélére, átkaroltam törékeny testét és lágyabb hangon folytattam. – Viki nem akart megbántani, hidd el! Ő csak…

– Ő csak mi, Viktor?! – Kirázott a hideg, attól, ahogy kiejtette a nevemet. – Egy ördögöt szültem, egy kis boszorkát! Gyűlöl engem, hallhattad!

– Ez nem igaz, Viktória szeret téged, de még csak három éves, sehogyan sem tudja megérteni, miért nem akarsz vele játszani, miért nem maradhat melletted.

– Szerinted mindig én vagyok a hibás! – zokogott fel még hangosabban, öklével erőtlenül a mellkasomat püfölve. Szorosan magamhoz öleltem, még mielőtt kárt tett volna önmagában. – Te is csak őt szereted! Mióta megszületett, nem is törődsz velem! Már nem is emlékszem, mikor feküdtünk le egymással utoljára! Tudom, hogy már egyáltalán nem kívánsz engem! – Tiltakoztam volna, de nem akartam hazudni neki, hallgatásom pedig csak olaj volt a tűzre. – Ez is annak a kis szörnyetegnek a műve! Tönkretette az életemet! Ráadásul ronda vagyok és kövér, ne is tagadd, hisz ezért nem közeledsz már felém.

Na, erre már legalább tudtam reagálni.

– Ez nem igaz, Melinda. Minden vagy, csak kövér nem. Nézz magadra, elfúj a huzat! És csúnya sem vagy. Ha szednéd a gyógyszert…

– Nem, nem, nem, nem! Nem veszek be többet, zombit csinálnak belőlem! Egész nap csak alszom tőlük, de ha mégsem, akkor is kába vagyok, mint aki belőtte magát. Anya is azt mondta a múltkor, hogy úgy nézek ki, mint egy drogos, szerinte már nincs szükségem ezekre a gyógyszerekre.

Hangja tomboló dühből egy durcás gyerek nyafogására váltott. Ezt még durva kitöréseinél is nehezebben tudtam kezelni. Hangszínének megváltozása automatikusan átkapcsolta az agyamat a „bla-bla-bla” üzemmódba, így csak kis fáziskéséssel fogtam fel szavai értelmét.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – toltam el magamtól döbbenten. – Édesanyád két hete volt nálunk utoljára. Mióta nem szeded a gyógyszereket?!

Válaszolnia sem kellet, az arca mindent elárult.

Indulatosan felpattantam a helyemről és járkálni kezdtem az ágy előtt. Hogyhogy nem vettem észre?! Megtorpantam és rámeredtem, tünetek után kutattam az arcán, de kacérnak szánt idült mosolyát látva felfordult a gyomrom és még mérgesebb lettem, így inkább folytattam a sétát, mielőtt olyat tettem volna, amit később biztosan megbánnék.

– Hol vannak?!

– Mik hol vannak, édes?

Türelmetlenül lehunytam a szemem, amikor ő is felállt és félreérthetetlen módon hozzám simult. Óvatosan megragadtam a vállát és eltoltam magamtól, de nem eresztettem el.

– A gyógyszerek, Melinda. Hol vannak a gyógyszereid?

– A komódfiókban. – Pillantása hideg és rideg lett, immár nyomát sem láttam benne az iménti csábításnak. Kristálytiszta gyűlölet lövellt felém, míg végül hosszú szempillái el nem takarták előlem az egykor imádott zöld szemeket.

Elengedtem, a komódhoz sétáltam és néhány pirulával tértem vissza.

– Ezeket szépen beveszed – adtam a kezébe a tablettákat és az éjjeliszekrényén álló vizespoharat. – Most! – fakadtam ki, elvágva készülődő ellenkezését. – Ha gondod van a gyógyszerrel, visszamegyünk a dokihoz, de addig sem hagyhatod abba.

Dacosan lenyelte a gyógyszereket, majd szó nélkül elfordult és visszamászott az ágyba. Tüntetően hátat fordított nekem és a feje búbjáig magára húzta a takarót, holott a szobában minimum huszonöt fok volt.

– Megértetted, amit mondtam, Melinda? Ha kell, minden egyes alkalommal én magam adom be neked, de szedni fogod őket!

Nem sok értelmét láttam, hogy egy takarókupaccal társalogjak, inkább Viktória keresésére indultam.

Nem kellett sokáig kutatnom, ahogy gondoltam, a kert végében álló házikóban volt, éppen teát szolgált fel a babáinak. Nehezemre esett eltitkolnom a keserűségemet, de nem akartam még jobban felkavarni, ezért mosolyt erőltettem magamra. Halkan megkocogtattam az ajtófélfát.

– Ki az?

– Csak én. Kaphatok egy csészével?

– Ülj le.

Törökülésben letelepedtem a nyitott ajtó elé a fűbe, és csendben figyeltem, ahogy tett vett. Istenem, hogy imádom ezt a kicsi lányt! Nem titkolhattam előle tovább, hogy baj van, hiszen már így is érezte, a saját bőrén tapasztalta. Persze nem is zúdíthattam mindent a nyakába, de muszáj volt megértetnem vele néhány dolgot.

– Tündérkém, idejönnél egy kicsit?

– Mindjárt kész a tea. Nem vagyok tündér. – A három évesek öntudata tükröződött a szemében, miközben átnyújtotta nekem az apró csészét, amelybe előzőleg, „játszásiból”, teát töltött.

– Nem-e? Pedig én azt hittem. Akkor mi vagy, hercegnő?

– Dehogy, kislány vagyok.

– Hm, akár tündér vagy, akár kislány, ez a tea fenséges. Köszönöm szépen!

– Van süti is, kérsz?

– Köszönöm, de most nem, inkább beszélgessünk.

– Jó, miről?

Megütögettem a combomat, hogy telepedjen oda, mire kényelmesen bevackolta magát az ölembe.

– Anyuról szeretnék veled beszélni, kicsim. – A hangom sokkal nyugodtabb és határozottabb volt, mint ahogy éreztem magam.

– Nagyon beteg? – kérdezte suttogás-halkan.

– Igen, kicsim, anyu nagyon beteg.

– Láza is van? Mert akkor borogatni kell a homlokát. Csinálhatom én?

– Nem, ő nem lázas. Tudod, nem csak olyan betegségek vannak, mint a megfázás.

– Tudom. A Kamilla nővére kórházban van, mert túl fehér a vére.

Bár a téma egyáltalán nem volt vicces, nem sok híja volt, hogy elmosolyodjak, olyan komoly arccal mondta vissza azt a felnőttektől hallott néhány szót, amit aztán gyermeki gondolkodásával összekapcsolt.

– Igen, én is hallottam, hogy Tamara beteg. Leukémiája van, kicsim. Tudod, a vérben apró manók úszkálnak, jó manók – tettem hozzá gyorsan, ahogy elkerekedett a szeme –, amik megvédenek a rossz baciktól, úgy, hogy megeszik őket. Tamarának a vérében azonban túl sokan lettek ezek a manók és mivel nincs annyi rossz baci, hogy jól lakjanak, így a jó bacikat is megeszik, mert nagyon éhesek. Ezért beteg Tamara, mert hiányoznak neki a jó bacik. De ez nem azt jelenti, hogy fehér a vére, ugyanolyan piros, mint a tiéd vagy az enyém, a manókat hívják úgy, hogy fehérvérsejt.

– Fura nevük van. – Egy darabig a hallottakat emésztgette homlokráncolva, majd aggódó arccal rám nézett. – Anyunak is túl sok fehér manócska van a vérében?

– Nem, ő másképp beteg. Neki… – Elakadtam. Hogy mondod meg egy ilyen kicsi lánynak, hogy az édesanyjának a fejében vannak manók, ráadásul rosszak? – Emlékszel, amikor arról beszéltünk, hogy a boszorkányok, szellemek, meg sárkányok csak a képzeletünkben, a fejünkben élnek? – Felélénkülve bólintott. – Anyunak a képzelete beteg. Túl sok gonosz lény él a fejében és egyedül nem tudja legyőzni őket. Szüksége van ránk, nagyon kell őt szeretnünk, mert az erőt ad neki, és türelmesnek kell lennünk vele, kivárni, amíg erősebb lesz, mint a sárkányok.

– De az lehetetlen – görbült le az apró száj –, a sárkányoknál senki nem erősebb.

– Ó, dehogynem, hát nem hallottál még Melinda királykisasszonyról?!

– Meséld el, meséld el!

Várakozással teli örömmel nézett rám, figyelme máris szebb dolgokra terelődött. Irigyeltem ezért.

Lassan mesélni kezdtem hát, mondatról mondatra kitalálva egy mesét, amelyben a kis királylány, egy kisegér és egy pillangó segítségével, legyőzte a hatalmas tűzokádó sárkányt.

Egy évvel később, valahol máshol…

– Petra –

A vér sűrű, édes-sós íze már ismerős volt, a gyomrom mégis háborogva reagált.

Amikor megláttam, hogy Zoli újra ütésre emeli a kezét, automatikusan védtem az arcom, de ez csak még jobban felbőszítette. Megragadott és akkorát rántott rajtam, hogy azt hittem, a karom tőből kiszakad. Egyetlen mozdulattal átpenderített a szoba túlfelére, mintha megszállta volna valami természetfeletti erő. Tehetetlenül csapódtam neki az utamba kerülő vitrines szekrénynek, melynek üvege azonnal megadta magát.

Zoli káromkodva vette tudomásul a karomon keletkező hatalmas vágást. Ez nem szerepelt a tervei között. Profi módon tudott úgy ütni, hogy ne legyen látható nyoma, egy ilyen sérülés keresztülhúzta a számításait.

Engem – a zsibbasztó fájdalom ellenére – nem annyira a seb izgatott, mint inkább a következménye. Tudtam, a következő napokban ki sem mozdulhatok majd, nehogy valamelyik barátnőm tudomást szerezzen mesébe illő házasságom sötét oldaláról.

Megelőztem Zolit, és még mielőtt őrjöngve kilökdösött volna a konyhába, ahol a legkevesebb kárt okozhatta földre csöpögő vérem, felkaptam a kezem ügyébe eső inget és a sebre szorítottam, de ez sem nyerte el a tetszését, ahogy az utóbbi időben semmi.

– Ne az ingemmel! – ordította, és kikapta a kezemből a máris használhatatlanná vált ruhadarabot, közben jókorát taszított rajtam a konyhába vezető átjáró felé.

Az egyik gomb valahogy beleakadt a seb szélébe, így amikor megrántotta, mintha a bőrömet akarta volna lenyúzni. Velőtrázó sikolyom visszhangzott a koponyámban, sajnos azonban ezt senki más nem hallhatta. Csillagokat láttam a fájdalomtól, a fogaim majd szétporladtak, olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom.

Zolit is megijedt, elveszítette zord álarcát, rémülten meredt a karomra, amiből immár ömlött a vér. Az aggodalom halvány utánzata ült ki az arcára, azonban az is csupán egy pillanatig tartott, míg fel nem fogta, hogy az egyre terebélyesedő vörös folt anyja kedvenc fehér szőnyegén tőlem származik.

– Mozogj már, vagy azt akarod, hogy magam vigyelek ki?!

A hangja és a pillantása külön-külön is meggyőztek volna arról, hogy ne ábrándozzak holmi lovagias, gyengéd cselekedetről, de így együtt azt is elérték, hogy ájulási szándékomat feledve kitámolyogjak a fürdőbe.

Magamra zártam az ajtót és egy pillanatig meredten bámultam kétségbeesett másomat a tükörben. Csak akkor kaptam észbe, amikor utánam kiabált, hogy ha rendbe hoztam magam, takarítsam fel a kupit, amit okoztam.

Egy nedves törülközővel letisztogattam a seb környékét, hogy lássam, mennyire komoly. A gyomrom ismét kapitulálással fenyegetett. A bőröm úgy lógott a felkaromat hosszában kettészelő seb alatt, mint valami divatos ingujj, alóla vörös, véres hús vigyorgott rám. Nagyot nyeltem, miközben a könnyeim hangtalan támadást indítottak a látásom ellen – tán, hogy megkíméljenek a látványtól.

Tisztában voltam vele, hogy orvosról, pláne kórházról szó sem lehet, ahogy azzal is, ez a seb bizony nem múlik el nyom nélkül, akkor sem, ha szakszerű ellátást kap, nemhogy az én házi praktikáim által. Keserűen gondoltam Zoli kezdeti udvarlására, amikor a bőröm finomságáról áradozott, miközben csókokkal halmozott el, az ujjaim hegyétől egész a vállamig. Na, most biztos nem csókolgatná – gondoltam fanyar mosollyal.

Filmekben gyakran láttam, ahogy a rendíthetetlen hős összevarrja saját sebeit, de én akkor sem lettem volna rá képes, ha gond nélkül hozzáférek. Balkezes lévén, elég érdekes lett volna a bal felkarom belső oldalát fércelgetni. Elővettem az elsősegélydobozt, fertőtlenítettem a sebet és amennyire tőlem telt, bekötöztem.

Amikor kióvakodtam a nappaliba, csend és nyugalom fogadott. Zoli elment.

Bár gyengének éreztem magam, óvatos mozdulatokkal nekiláttam feltakarítani az üvegcserepeket, majd egy lavór vízzel, folttisztítóval, kefével és rongyokkal felfegyverkezve lerogytam a szőnyeg mellé. Amíg arra vártam, hogy a vérfoltra kent vegyszer kellően kifejtse hatását, elmerengtem.

Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora erő lakozik Zoliban, azt pedig még kevésbé, hogy ellenem fordítaná. Három hónappal ezelőttig szinte az eszméletlenségig boldog voltam. Szerelmes és elégedett, mert egy olyan férfi volt mellettem, aki viszontszeretett, és ezt kimutatni sem félt. A barátnőim mind irigykedtek, hogy Zoli engem választott. A lánykérés és a boldogító igen kimondása olyan romantikus körülmények között történt, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, ráadásul mindent Zoli eszelt ki és szervezett meg.

Karom lüktetése nem engedett túl messzire az emlékek birodalmában, a szűnni nem akaró fájdalom kíméletlenül eszembe juttatta a keserves jelent.

Nekiláttam a súrolásnak, de szinte azonnal láttam, hogy csak rontok a helyzeten – a vörösből rózsaszín lett ugyan, de a folt egyre nőtt, ráadásként a sebem is átvérezte a hevenyészett kötést. Dühösen ledobtam a rongyot és kihúztam a szőnyeget a fürdőbe – még szerencse, hogy kicsi és befér a mosógépbe. Nem tudtam ugyan, hogy milyen hatással lesz a drága, bolyhos anyagra a gépi mosás, de abban a pillanatban nem is érdekelt. A mosópor mellé adagoltam még egy kis folteltávolítót és fehérítőt is, majd elindítottam a munkaruhák és farmerok mosására kitalált programot. Ezt neked, Zoltán! Téged is szívesen begyömöszölnélek a szőnyeg mellé – gondoltam tébolyultan.

Miután felmostam és újrakötöztem a karomat, már nem vágytam másra, csak egy kis alvásra, és az átéltek dacára, amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal mély álomba is merültem.

Arra ébredtem, hogy ráz a hideg és az egész bal oldalam lüktet, mintha időről-időre tüzes vassal sütögetnék. Koromsötét volt és síri csend, csak a nappali falán lógó ódon kakukkos óra ingájának ütemes kattogása és zihálásom hangja töltötte be a teret. Nyögve feltápászkodtam, de meg kellett támaszkodnom, hogy vissza ne zuhanjak. Szédelegve, forgó gyomorral vánszorogtam el a fürdőszobáig, ahol a mosógép program végét jelző fénye élesen villogott a sötétségben. Erről eszembe jutottak a történtek és a rám törő pánik földre kényszerített.

Nem tudom, meddig kuporogtam a hideg járólapon, de végtelenül jólesett átforrósodott testemnek. Amikor végre elég erőt érzetem magamban, felálltam, kivettem a gépből a szőnyeget, hogy a következő másodpercben hisztérikus röhögésben törjek ki – a méregdrága ágyelő, amit drága anyósom fennhéjázva szőnyegnek minősített, jelenleg inkább hasonlított egy megtépázott lábtörlőre. Ez az állapot sem tartott soká, mert hamar elképzeltem, mit fog szólni mindehhez Zoli. A nevetés csuklássá torzult, majd zokogásba fulladt.

Ha belegondolok, hogy a délutáni veszekedés a sótlan leves miatt kezdődött, vajon mit kapok ezért?!

Kivittem a helyére a szőnyegből lett rongycsomót, hátha ott jobban mutat, de csalódnom kellett. Fehérnek fehér volt ugyan, de ennél nagyobb hasonlóságot nem mutatott eredeti állapotával. Kivert a víz és rázott a hideg, a szemem előtt karikák táncolták, az egész testem sajgott, ehhez jött még a félelem, és kész is volt egy ütős kis koktél, ami minden józanságomat magával ragadta.

Berohantam a hálóba, lekaptam a bőröndöt a szekrény tetejéről és őrült módjára kezdtem beledobálni a ruháimat. Már félig megtelt, amikor lelassítottam és elgondolkodtam. Ha Zoli kiszúrja a hiányzó bőröndöt, azonnal tudni fogja, hogy elszöktem, és azt is észre venné, ha túl sok ruhám tűnik el a szekrényből, tehát taktikáznom kell.

Szerencsére nem tudott arról a számláról, amire az édesanyáméktól kapott ajándék összegek szoktak érkezni. Nem mintha titkolni akartam volna tőle, legalábbis a kapcsolatunk elején, de az első és egyetlen találkozásuk után soha nem kérdezett róluk, így én sem hoztam szóba. Nem gondoltam volna, hogy pont az a pénz menti majd meg az életemet, amihez eredetileg hozzá sem akartam nyúlni. A pénz tehát egy darabig nem lesz probléma és mindent meg tudok venni, amire csak szükségem lehet.

Begyömöszöltem egy váltás ruhát egy nagyobb szatyorba, felkaptam a retikülömet és a kocsikulcsot, és hátra sem nézve elhagytam a házat. Remélhetőleg azt hiszi majd, hogy csak elbújtam az egyik barátnőmnél. Mint ha lenne még olyanom! Ennek sem fog örülni, de egy pár napig biztos nem keres majd, nehogy gyanút keltsen a barátainkban, vajon miért nem tudja a boldog férj, hol van a felesége. Mire ráeszmél, hogy nem jövök vissza, már bottal ütheti a nyomomat. Ki hitte volna, hogy egyszer még kapóra jön az álszentsége?!

Holnap...

Tehát, holnap reggel felkerül az első, bevezető rész a Sorsfordulóból.

Tekintve, hogy ezt igazából már olvastátok, mert ez volt az a bizonyos ízelítő (azóta csak minimális változtatást eszközöltem), így, kivételesen, még a következő részt is megkapjátok ezen a héten.

Mikor szeretnétek?