ZOE – 15. rész

Túl messzire mentek!

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt eltitkolhatjuk előle? – Keith számonkérő hangja volt az első, amit eltompult érzékeim befogadtak.

– Így is teljesen kivan! Szerinted, hogy reagál, ha ezt megtudja?

Chris aggódó kérdése azonnal őrült fantáziálásra késztetett. A fejemben lejátszódó jelenetek egyike sem volt kellemes. Kipattantam az ágyból, nem törődve a rám törő szédüléssel és émelygéssel, de csak az ajtóig jutottam, ott meg kellett kapaszkodnom.

– Halljam, miről van szó!

– Gratulálok, felébresztettétek! – nézett Rachel dühösen a fiúkra. – Zoe, jól vagy?

– Nem, egyáltalán nem vagyok jól, de ez nem ok arra, hogy titkolózzatok! Ha engem is érint a dolog, akkor tudni akarok róla! – jelentettem ki határozottan, megpróbálva elnyomni hangom remegését.

Egymásra néztek. Keith felállt és mellém lépve át akart ölelni, de elhúzódtam. Szomorúságát hamar felváltotta a komor eltökéltség.

– Cathyt elrabolták.

Egyszerű és tömör kijelentés volt, csupán két szó, de a hatás, amit kiváltott már nem volt ilyen könnyen megfogalmazható. A pokolban sem érezhettem volna rosszabbul magam: lávafolyamként égette a kín a belsőmet, és mintha valóban az munkált volna bennem, még a fortyogást is érezni véltem. A lábamban kezdődött enyhe bizsergésként, majd egyre kúszott fölfelé és erősödött, míg a gyomrom táján már úgy bugyogott, akár a forrásban lévő víz.

Keith rezzenéstelenül leste a reakciómat, mintha arra várt volna, hogy el kell kapnia.

Nem álltam messze az ájulástól, de olyan erővel markoltam a kemény ajtófélfát, hogy ujjaim fájdalmas tiltakozása visszatartotta menekülni akaró tudatomat.

– Keith, ez nagyon rossz vicc – suttogtam halálra váltan.

– Sajnos nem viccel. Ezt kaptuk. – Chris nagy levegőt véve felém fordította az asztalon heverő laptopot.

Egy kép töltötte be a képernyőt. Egy kép, ami a húgomat ábrázolta. Leírhatatlan rombolási kényszeremet, jobb híján, önmagamon vezettem le. Körmeim a tenyerembe vájtak, fogaim az ajkamat marcangolták cafatokra, míg lépésről-lépésre közelebb merészkedtem a géphez.

Azt hittem, jobban már nem retteghetek. Tévedtem. A monitoron lévő kép örök időkre a retinámba égett. Cathy egy széken ült, abban a raktárban! Sérülés nem látszott rajta, de derékig érő, dús haja rövidre vágva meredezett. Hatásos volt, sokkolt a látvány. Az arca azonban még ennél is rosszabb volt. Piszkos volt az elmaszatolt könnyektől, mégis makacs arckifejezéssel, pimaszul magabiztosan nézett a kamerába, mintha meg akarta volna mutatni fogvatartóinak, őt nem érdekli, mit tesznek vele. Ezzel nekem üzent. Azt mondta: nyugi, nővérkém, látod, nem is olyan rossz. Kibírom. Miattam ne hódolj be! Apánkra is mindig így nézett, amikor várta a következő pofont.

Az emlék úgy hatott rám, akár egy hideg zuhany. Teljesen magamhoz tértem. Nem hagyhatom magára! Ha apától nem is tudtam mindig megvédeni, most sikerülnie kell! Muszáj!

Megfordultam és elszántan elindultam az ajtó felé. Három türelmetlen hang szólt utánam.

– Hová mész?

– Cathyért.

– És mit akarsz csinálni? – kérdezte gúnyosan Keith. – Elmorzsolsz egy varázsigét?

– Keith!

– Hagyd, Rach, igaza van. – Keithhez fordultam. – Ha ismersz olyat, ami most segítene, csak rajta. Bármi jól jöhet.

– Varázsigékben nem vagyok otthon, de van egy ötletem. Tudom, mi játszódik le benned, de már nem vagy egyedül. Bízz bennem!

– Segítenél megmenteni Zoe húgát? – Meg sem rezzent csúfondáros hangom hallatán.

– Ennél sokkal többet is tennék, ha szükséges. – Nem vonhattam kétségbe, mélyen a szemembe nézve mondta ki a keserű szavakat.

Chris és Rach értetlenül néztek egymásra. Fogalmuk sem volt, miről beszéltünk.

– Halljuk a tervedet!

Leültem ugyan az asztalhoz, de izmaim nem pihentek, mereven feszültek, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjak. Hangomban tántoríthatatlan elszántság vibrált, semmi más.

– Van valamink, ami nagyon érdekelné őket. Felajánlhatnánk egy csereüzletet.

– Úgy érted, én Cathyért cserébe? – Megütközve nézett rám.

– Keith, Igazad van! Hogy ez nekem nem jutott eszembe – pattant fel Chris izgatottan a helyéről.

– Keith! – Rach és én egyszerre kiáltottunk rá fenyegetően, követelve a további magyarázatot.

– A képek, amik a raktárban készültek. – Magabiztos mosoly terült el az arcán.

– Milyen képek? – kérdezte kíváncsian Rachel.

– Tényleg, te még nem tudod a részleteket. Azt hiszem, jó lenne tartani végre egy összefoglalót, hogy mindenki értsen mindent – túrt a hajába idegesen Chris.

Engem abban a pillanatban nem igazán érdekeltek a homályos részletek. A húgomat akartam megmenteni.

– Erre most nincs időnk! – csattantam fel türelmetlenül. – Szóval, mi a terv?

– Ami azt illeti, van időnk. Holnap estig adtak gondolkodási időt – ellenkezett Rachel.

– A képhez üzenet is tartozik? – Hát persze, hogy van üzenet! Nem is tudom, mit gondoltam!

Rach a nyakát behúzva nézett Chrisre, arcán bocsánatkérő mosollyal.

– Chris, épp az előbb mondtad, hogy jobb, ha mindenki tud mindent, szóval ki vele, mi áll abban az üzenetben?

– Csak a szokásos… – próbálkozott, de félbeszakítottam.

– Látni akarom!

Lemondóan sóhajtott, pötyögött valamit a gépen, mire a kép helyett egy néhány soros üzenet jelent meg a képernyőn. Keith mögém húzódott.

„Ha nem akarjátok, hogy a kislánynak a haján kívül más részeit is levagdossuk, holnap este 22:00-kor legyetek a raktárban. Mindannyian!!! Csak, hogy félreértés ne essék: Christian, Zoe, a motoros őrült és a Rachel nevű csaj. (Jó gyorsan beújítottál, Chris! Egy már nem is elég?!)

Ne késsetek! Tovább nem tudjuk garantálni a kiscsaj biztonságát, utána egy tank is kevés lenne, hogy Rockyt visszatartsuk!”

Aláírás nélkül is tudtam, hogy a levelet Luis írta. De ennél érdekesebb megállapításokat is tettem.

– Motoros őrült? – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel.

– Az én lennék – vigyorgott Keith elégedetten.

– Igen, a beazonosítással nem voltak gondjaim – vágtam oda neki epésen. – De miért nem nevezetek meg téged is?

– Ez a legfontosabb információ, amit levettél a levélből? – hökkent meg.

– Nem, a legfontosabb infó az volt, hogy Cathy valószínűleg jól van, és hogy Rachelről talán még nem tudják, hogy rendőr. Ez csak furcsa.

– A válasz egyszerű. Mert nem tudják, hogy hívnak.

– Nekik dolgoztál és nem tudják a nevedet?! Ráadásul lehallgatták Chris hívásait is…

– Dolgozott a halál! Még csak az kéne!

– De én azt hittem…

– Rosszul hitted!

– Ha nem titkolóznátok, akkor nem vonnék le téves következtetéseket! – Kezdtem felhúzni magam.

– Bagoly mondja verébnek!

– Ebből elég! – vetette közbe magát Chris. – Azt hiszem, tényleg itt az ideje egy kis beszélgetésnek. Keith nem dolgozott nekik, még csak nem is találkoztak soha, és egészen az utóbbi napokig nem szóban értekeztünk. Telefonon csak miattad hívtam, a készüléket én vettem és bár nem emlékszem, de biztosan nem szólítottam nevén… De mindez most lényegtelen. – Chris hallhatóan egyre nehezebben viselte a vitáinkat.

Megvárta, míg mindketten lenyugodtunk és visszaültünk a helyünkre, majd belekezdett.

– Igazából egyiken sem dolgoztunk nekik. Én sem. Rendőr nyomozó vagyok.

Nem mondhatom, hogy nem lepett meg ez a fordulat, de ha őszinte akartam lenni magammal, be kellett látnom, hogy erre már hamarabb is rájöhettem volna.

– Akkor én miért nem vagyok még tanúvédelem alatt, mint koronatanú? – kotyogtam közbe.

– Mert az akció nem hivatalos – húzta el a száját és Rachelre pillantott. – Rachelt ezért nem akartuk beavatni. Nem akartam, hogy veszélybe kerüljön miattunk az állása. Az édesapánk is rendőr volt. Néhány éve egy műkincsrablás közben elkövetett gyilkossági ügyön dolgozott. Túl alapos volt. Kiderült, hogy igazi nagy hal akadt a horgára, és korántsem a műkincsek voltak a legértékesebb áruk, amik gazdát cseréltek az illető által. Kábítószer, prostitúció, amit csak akarsz. – Hangja egy sokat látott ember kiábrándultságát hordozta. Tőle ez nagyon szokatlan volt. Rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem őt, ahogy egyiküket sem. Elhessegettem a zavaró gondolatot. – Follow szinte árnyékként tevékenykedett, és mindig kicsúszott a kezükből, soha semmit nem sikerült rábizonyítani, míg végül el nem követtek egy hibát. David magára haragította a szeretőjét, aki bosszúból leadta a drótot a zsaruknak. Egy nagyobb kábítószerügylet volt kilátásban, és a füles alapján apa odavezényelte a csapatát, csakhogy felfegyverkezve várták őket. Több rendőr meghalt, apám is súlyosan megsérült, azóta tolószékben ül. Igaz, őt ennél sokkal jobban aggasztja, hogy a halálba küldte az embereit. A lány eltűnt, az ügyet némi álnyomozás után ejtették, de apám azóta sem adta fel, hogy megtalálja Follow gyenge pontját és rács mögé juttassa. Mi pedig úgy döntöttünk, segítünk neki. – Összenéztek Keithszel. Mindkettőjük szemében olyan elszántság csillogott, ami már-már ijesztővé tette egyébként barátságos vonásaikat.

– Mégis rendőr vagy? – kérdeztem Keithre pillantva.

– Nem. Bár elvégeztem a rendőrakadémiát, nekem az túl… kötött – találta meg rövid töprengés után a megfelelő kifejezést. – Oknyomozó riporter vagyok.

– És hogy kerül a képbe Helen? – Valami azt súgta, nem kizárólag a család barátjaként van jelen a történetben.

– A lánya volt az említett szerető.

Felszisszentem, amikor rájöttem, mit jelent ez. A lánya információi alapján csalták csapdába legjobb barátnője férjét és annak embereit, a lányát pedig valószínűleg megölték, ahogy engem is akartak.

– Hiába tiltotta tőlük Liliant, ő nem hallgatott rá. Szerelmes volt. Helen azóta is gyötri magát, amiért nem tett meg mindent, hogy távol tartsa tőlük, annak ellenére, hogy apáméktól tudta, mifélék.

– Ha Lilian annyira szerelmes volt, végül miért árulta el őket?

– Terhes lett Davidtől, aki ráparancsolt, hogy vetesse el a babát. Lilian viszont meg akarta tartani. David tett róla, hogy a baba ne születhessen meg élve. Egy este ismeretlen elkövetők megtámadták Lilit és összeverték. A pici meghalt, és ráadásul Lilian méhét is el kellett távolítani – mesélte halkan Keith. – Helen azóta is mindenben segít, hátha sikerül találnunk valami terhelő bizonyítékot.

– Amit meg is találtatok, ha jól értettem – szólt közbe Rachel is, elgondolkodó arccal emésztgetve a hallottakat.

– Igazából nem mi, hanem Zoe – mosolygott rám Chris. Ezt olyan büszkén jelentette ki, mint egy apa, aki a kislánya kitűnő eredményeivel dicsekszik.

Rachel kíváncsian rám függesztette a tekintetét, így kénytelen voltam én folytatni a történetet.

– Úgy másfél hónapja az Irene hurrikán elől egy raktárba menekültem, ahol Follow és a levélben emlegetett Rocky épp egy rendőrt szorongattak.

– Csakhogy nem csak annyi történt, hogy fedezékbe húzódva végignézte az eseményeket – vette át a szót Keith, mellőzve gyilkos pillantásomat. – A mi kis Mata Harink le is fényképezett mindent, és még hőst is játszott. Elvonta „Hústorony” Rocky figyelmét és elráncigálta onnan a vérben fürdő zsarut.

– Te megőrültél – nézett rám Rach hitetlenkedve.

– Én is így gondoltam – helyeselt buzgón Keith –, főleg, amikor a rendőrök elől menekülve kirohant a tomboló viharba.

– Ó, de egyet értetek! – csattantam fel dühösen. – Talán hagynom kellett volna, hogy megölje?! Nem tudhattam, hogy ott vagy és már hívtad a rendőrséget! És nagyon jól tudod, hogy miért nem akartam összefutni a rendőrökkel!

– De én nem! – szólalt meg egyszerre Chris és Rachel.

– Majd később elmondom – intettem le őket. – És te tulajdonképpen mit kerestél a raktárban? Mert azt már nem veszem be, hogy te is a vihar elől menekültél – vontam kérdőre Keith-t.

– Én küldtem oda – válaszolt helyette Chris. – Akkor már ott voltam a házban biztonsági emberként és hallottam, ahogy Rocky azt tervezgette, mit csinál majd a foglyokkal. Rájöttem, hogy mi készül és üzentem Keithnek, hogy próbálja meg figyelmeztetni a rendőröket, mielőtt elkövetik ugyanazt a hibát, amit apa.

– A rendőrségnek nem ártana körülnézni a saját berkein belül, tuti, hogy Follow-éknak beépített embereik vannak. – Senki nem válaszolt. Gondolom, ők is erre a következtetésre jutottak. Rachel gondterhelt sóhaja súlyosan telepedett a levegőre.

– Szóval, Chris beépült, Keith kívülről segített, aztán jöttél te – foglalta össze Rach, és teljes figyelmével felém fordult. – Miért is az álnév?

– Le se tagadhatnád, hogy rendőr vagy.

Elmondtam nekik mindazt, amit Keithnek is, bár Rachel hellyel-közzel tisztában volt a családi körülményeimmel. Ha bilincset nem is, de egy kis ejnye-bejnyét vártam tőlük, elvégre mindketten rendőrök, még ha most épp a tilosban jártak is, ehelyett majdhogynem gratuláltak.

– Nagyon jól tetted! – jelentette ki Rach. – De elszomorít, hogy nem bíztál bennem – tette hozzá megrovó pillantással. – Ha szólsz, sok kellemetlenséget megúszhattál volna.

– Lehetséges – hagytam rá –, de ez nem bizalom kérdése volt. Végig csak az motivált, hogy nem akartam elveszíteni Cathyt. – Elhallgattam, mert a feltörő emlékek túlságosan megviseltek ahhoz, hogy akár csak egyetlen további szót is ki tudjak ejteni sírás nélkül. A végeláthatatlan kékséget bámultam az ablakon át, míg le nem csillapodtam. – Nem sokkal anyuék halála után apám durvaságai kezdtek elfajulni és amint túlléptem azon, hogy nem akarom bajba sodorni őt, feljelentést tettem. Másnap Cathyt nem találtam a szomszédban, ahol napközben lenni szokott. Mary azt mondta, apám korán hazavitte. Mikor hazaértem, Cathy egy hatalmas bőröndön ücsörgött a folyosón és zokogott. Azt mondta, apa el akarja vinni őt. Életemben nem láttam még annyira elesettnek. Rettegett. – Eddig bírtam ki könnyek nélkül. Nem sírtam, egyszerűen csak folytak a könnyeim, mintha valaki megnyitott volna egy csapot. – Legyen elég annyi, hogy apa megfenyegetett, ha még egyszer ráküldöm a zsarukat, soha többé nem látom Cathyt.

– Megtette volna? Kockáztatva, hogy pénz nélkül marad?!

– Hidd el, tőle bármi kitelik. Belegondolni sem merek, hogyan jutott volna pénzhez, ha Cathy vele van. – A gyomrom zúgolódni kezdett, ahogy bevillant néhány eshetőség. Bárki bármit mond, nem volt más választásom! – Ma is így döntenék, de ennek már nincs is jelentősége. Mint kiderült, kijött hozzánk egy rendőr, de mivel apa éppen józan volt, szépen elbeszélgettek. Apa bemesélte neki, hogy kimaradtam az iskolából és alkohol-problémáim vannak, őt pedig azért jelentettem fel, mert amikor a barátom részegen megvert, eltiltott tőle. A zsarunak elég volt annyi, hogy leellenőrizte a történet egyetlen valós pontját, vagyis, hogy nem járok suliba, és mindent elhitt neki. Ezek után nem mertem kockáztatni. Később pedig rájöttem, hogy mivel akkor még nem voltam tizennyolc, ha apát lecsukják, Cathy intézetbe került volna, így még örültem is, hogy félresikerült a dolog.

– De miért vártál ilyen sokáig?! Már rég nagykorú vagy.

Ezen már én is gondolkodtam. Jó kérdés.

– Nem tudom – vallottam be. – Talán gyáva voltam. Akármilyen rossz volt otthon, voltak barátaim, akikre támaszkodhattam, bíztam bennük és erőt adtak. Akkor döntöttem végérvényesen a távozás mellett, amikor apám Cathyt vette célba.

Ismét Rachel törte meg a borús csendet, visszaterelve a beszélgetést eredeti medrébe.

– Ha még Chrisék sem tudták, hogy a raktárbéli Dakota és Zoe, a pincérnő ugyanaz a személy, akkor Follow honnan tudta meg?

– Ez a millió dolláros kérdés – néztem fel rá hálásan. – Ez, és hogy honnan tudnak Cathyről. – Önkéntelenül is Keithre siklott a pillantásom, de az arckifejezését látva inkább nem mondtam ki, ami átfutott az agyamon.

Cathy említésével vissza is kanyarodtunk a legfontosabb napirendi ponthoz.

– Miből gondoljátok, hogy a képekért cserébe elengedik Cathyt? Hiszen akkor még mindig itt vagyunk mi, mint élő tanúk.

– Na, igen, de a fotó tárgyi bizonyíték, míg a szavunk, az övékkel szemben… És tudják, hogy tudjuk, hogy minket bármikor eltehetnek láb alól – fejtette ki Keith.

– Ha ezt megnyugtatásnak szántad, akkor még gyakorolnod kell – motyogtam válaszként. – Ráadásul ezt akár a holnapra megbeszélt randevún is megtehetik.

– Valószínűleg ez is a tervük.

Nem tudtam eldönteni, Keith vajon eltökélte, hogy kicsinál idegileg, vagy csupán nem akart hiú reményeket kelteni bennem.

– De, ha odaadjátok a fotókat, akkor felesleges volt minden. Eldobjátok, amiért eddig küzdöttetek. Ki tudja, lesz-e még egyszer ilyen ütőkártya a kezetekben.

Keith és én egyszerre hördültünk fel. Ezt nem vártam Racheltől.

– Nem ártatlan életek árán akarjuk elkapni Follow-t – morogta dühösen Keith.

– Jaj, nem úgy értettem, hogy áldozzuk fel Cathyt! – szabadkozott Rach ijedten. – Hogy gondolhatsz rólam ilyesmit, Da… Zoe? Én csak arra gondoltam, hogy nem lenne-e más lehetőség. Keith jól mondta az előbb, ha a bíróság nem is, az esküdtszék valóban jobban szokott hinni a saját szemének, mint a másodkézből kapott információknak. Főleg, ha olyan közismert, és lássuk be, köztiszteletnek örvendő egyén megrágalmazásáról van szó, mint Anthony Follow.

– És mi a helyzet a fülükkel? – morfondíroztam.

A nagy csendre felnéztem, és három döbbent szempár meredt rám.

– Van más bizonyítékunk is Follow ellen – vigyorodtam el –, de ahhoz vissza kell menni a lakásomba.

– Szó sem lehet róla! – csattant Keith hangja erélyesen.

– Nem az engedélyedet kértem, hanem közöltem egy tényt – vetettem rá megsemmisítő pillantást.

– Te nem vagy magadnál! Szerinted, ha meglátnak, hagyják, hogy szépen elsétálj?! Túl veszélyes visszamenned oda!

– Mondod te! Szerintem viszont kevésbé veszélyes, mint itt ülni. És tehetünk további óvintézkedéseket is.

– Mire gondolsz? – Chris legalább megfontolta a szavaimat.

– Először is, nagy az esélye, hogy úgy gondolkodnak, mint ti, vagyis azt hiszik, az lenne az utolsó hely, ahova betennénk a lábunkat. Másodszor, a lakásom egy bűntény helyszíne volt, ezért nem valószínű, hogy a közelébe mennek, hacsak nem akarnak gyanúba keveredni. Harmadszor pedig, válaszolunk nekik, és elhintjük, hogy nálunk is van valami, ami viszont számukra lehet fontos. Biztos vagyok benne, hogy ha meg is látnának kettőnket – intettem Keith felé –, nem mernének lépni, mert nem kockáztatnák a válaszreakciótokat – néztem komolyan Chris szemébe. Reméltem, hogy elég meggyőzően érveltem.

– És miért pont mi ketten mennénk? – kérdezte Keith, kíváncsian fürkészve az arcomat.

– Biztos, ami biztos. Bár nem rajongok túlzottan az ötletért, hogy újra motorra üljek, de talán így leszünk a legmozgékonyabbak, ha mégis menekülnünk kell.

– Lehidalok tőled! – ingatta a fejét hitetlenkedve.

Chris és Rach jelentőségteljesen összenéztek, bennem azonban egyetlen gondolat munkált: Anthony "Diamond" Follow ezúttal túl messzire ment!

Folytatása következik!

ZOE – 14. rész

A rémálom folytatódik

Már késő délután volt, amikor új játékszeremmel a kezemben felléptem a feljárón és kikukucskáltam a nyitott ajtón. Keith a korlátnál állt, nekem félig háttal, komor arccal bámult maga elé. Belenéztem az optikai keresőbe és kattintottam.

– Nyugodtan kijöhetsz. Itt nem fog meglátni senki. Magánterület.

Ijedtemben majdnem leejtettem a gépet. Gyorsan a nyakamba akasztottam, és kiléptem a fedélzetre. Egy fákkal övezett apró, csepp alakú öbölben voltunk. Közel s távol egyetlen lelket sem láttam, bár nem messze onnan, ahol kikötöttünk, egy romos épület állt.

– Hol vagyunk? – kérdeztem, továbbra is a hely szépségét csodálva.

– Egy öbölben – válaszolta gúnyosan, de mivel nem hatott meg és nem néztem rá, folytatta. – Ezért tűntem el. Megvettem. – Erre már muszáj volt felé fordulnom, ezúttal azonban ő kerülte a pillantásomat. – Egész pontosan Helen vette meg, mert tőle kértem kölcsön.

– Honnan ismeritek Helent? Úgy tűnt, elég közeli ismeretség.

– Igen, így van. – Önkéntelen mozdulattal félresimított egy hajtincset a homlokomból. – Régi családi barátság. Édesanyámmal nagyon jó barátnők. Annak idején együtt koptatták a világot jelentő deszkákat.

Ismét körülnéztem. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Az ívesen elterülő, a kék és a zöld különböző, néhol összeolvadó árnyalataiban tündöklő víz hullámai lágyan nyaldosták a fehéren szikrázó homokfövenyt. A kétoldalt visszakanyarodó partszakasz majdnem teljesen bezárta a kis öblöt, így a sűrűn nőtt növényzet, szinte tökéletes kerítést alkotva, minden irányból eltakart minket a kíváncsi tekintetek elől. A levegőben sós víz illata keveredett a számomra ismeretlen fák enyhén fűszeres aromájával, a fejünk fölött sirályok vijjogtak, a lágy szél óvatos gyengédséggel cirógatta meggyötört testem – maga volt a paradicsom.

Mire visszafordultam, Keith eltűnt mellőlem. Vállat vontam és belevetettem magam a fényképezésbe. Amikor már a hajó összes szegletéből megörökítettem az öblöt, lesétáltam a partra és megindultam a ház maradványai felé. Még mielőtt elértem volna, egy kis lugast pillantottam meg, és Keith-t. Egyik lábát felhúzva aludt egy díszes, kovácsoltvas padon. Bal karja a homlokán, jobbja ütemesen emelkedő mellkasán pihent. Még hogy jól aludt éjjel – gondoltam. – Na persze!

Ott akartam hagyni, de a rám törő érzelmek erősebbnek bizonyultak. Most ugyanaz a kedves, szeretni való Keith volt, aki határtalan türelemmel beavatott a búvárkodás rejtelmeibe, aki a legrosszabb pillanataimban is képes volt megnevettetni és jókedvet csempészni a szívembe. Az arcáról eltűnt az utóbbi napokban szinte odarögzült keserűség. Gyorsan letöröltem néhány elszabaduló könnycseppet.

A borús gondolatok elől a fényképezőgép mögé menekültem és készítettem róla egy sorozatot. Legszívesebben felébresztettem volna. Tettem is felé egy lépést, végül mégis inkább elfordultam és továbbindultam, legyőzve a kísértést.

Erős kezek simultak hátulról a derekamra, hogy visszatartsanak.

– Maradj – suttogta a hajamba.

A felidézett emlékek mind ott kavarogtak bennem. Megfordultam az ölelésében és felnéztem rá. Szomorú pillantását az enyémbe fúrva egyre közelebb hajolt – nem tiltakoztam. Ezúttal semmi vadság nem volt benne. Lágyan csókolt, alig érintve a számat. Teste remegett a visszafojtott érzelmektől. Felemeltem a karomat, hogy makrancos tincseibe túrva húzzam közelebb magamhoz, de abban a pillanatban felciripelt a zsebében a telefon. Az éles hang kijózanított, így amikor fél kézzel elengedett, hogy felvegye a zajongó készüléket, elléptem mellőle. Nem próbált visszatartani. Biztos voltam benne, hogy az érzéseim az arcomon is tükröződtek.

– Menj a fenébe, Chris! – szólt bele zord hangon a telefonba és megszakította a vonalat.

– Te teljesen meghibbantál! – ordítottam rá. – És ha fontos volt? Mi van, ha bajban van? Soha nem bocsájtom meg neked, ha most történik vele valami!

– Tudod, miért esik nehezemre Zoénak szólítanom téged? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna a kirohanásomat. – Mert én Dakotát kedveltem. Azt a bátor, önfeláldozó és lelkiismeretes fiatal nőt, akit a raktárban láttam, és akivel gyönyörű napokat töltöttem együtt. De ezt a bizonyos Zoét, aki az egyik percben engem csókol, a másikban pedig a bátyámat, nos, őt egyáltalán nem ismerem.

Olyan fájdalom lüktetett a szavaiban, hogy már-már magyarázkodásba kezdtem, de őurasága ezúttal sem várta meg – ezzel tulajdonképpen el is véve tőle a kedvemet. Elindult a móló felé, ám a következő pillanatban meg is torpant. Egyszerre fordultunk a bekötőúton közeledő jeep irányába.

– Ez Dick! – kiáltott fel döbbenten. – Ne, arra már nincs idő! – állított meg, amikor a hajó felé lendültem. – Gyere! – és már húzott is az ellenkező irányba.

Időm sem volt megkérdezni, mit tervez, már meg is láttam a bokrok takarásában a fekete kétkerekűt. A kezembe nyomta az egyetlen bukósisakot, felbőgette a motort, és amint nyeregben voltam úgy kilőtt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, a gyomrom ott maradt a kavicsos ösvényen. Kőzáport zúdítva magunk mögé kifaroltunk, és már száguldottunk is, szemben a befelé igyekvő ezüst járgánnyal. Elhúztunk mellette, és már bőven a műúton robogtunk, mire neki sikerült megfordulnia. Örömünk azonban nm tarthatott soká, mert ahogy kiértünk a fák takarásából, azonnal üldözőbe vett minket egy fekete Mercedes.

Őrült iramban cikáztunk a forgalomban, lehagyva minden más járművet. Úgy tapadtam Keith hátához, mintha odanőttem volna. Nem mertem nézni az utat, még kevésbé a mellettünk hátrafelé haladni látszó autókat és a sávosan elmosódó épületeket. A motor bőgött, a halálra rémített autósok dudakoncerteztek, mi pedig repültünk. Legnagyobb rémületemre Keith – mellőzve a kifejezetten erre a célra kifejlesztett visszapillantó használatát – időről-időre hátralesett, hogy a Merci vajon bírja-e az iramot. Nem csökkenő sebességünkből ítélve, makacsul a nyomunkban volt.

A hosszú, egyenes útszakaszt követően, amin bejutottunk a sűrűbben lakott területre, Keith mintha direkt a legkacskaringósabb útvonalat választotta volna. Minden kanyarban attól rettegtem, hogy vagy kicsúszik alólunk ez a doromboló szörnyeteg és úgy dönt, hogy a következő ötszáz méteren inkább mi vigyük őt, vagy egyszerűen elszállunk, akár motorostól, akár nélküle. Persze semmi ilyesmi nem történt, és sajnos a minket követő Mercedes is strapabírónak bizonyult, a sofőr pedig profinak. Egészen addig, míg az egyre szűkülő utcák valamelyikében elénk nem tolatott egy motorcsónakot szállító utánfutó.

Olyan erősen hunytam le a szememet, hogy fekete-fehér alakzatok kezdtek cikázni a szemhéjam mögött, és élesen felsikítottam, amikor hangos csattanás és fémes csikorgás vegyült a motorzúgásba. Néhány pillanatba beletelt, míg felfogtam, hogy kutya bajunk és még csak le sem lassultunk. Hátranéztem a vállam fölött, de az üldözőnket, mintha elnyelte volna a föld. Mint kiderült, nem sokat tévedtem.

Óriási mázlink volt, tekintve, hogy az útnak hamarosan vége szakadt és egy családi ház állta utunkat. Kifaroltunk és az eddiginél valamivel visszafogottabb iramban megindultunk visszafelé, majd lefékeztünk egy szétzúzott kerítés előtt. Azt hittem, Keith meghibbant izgatottságában, amikor hangosan röhögni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy változatlanul kapaszkodom belé, mert úgy rázkódtam, majd kitörtek a fogaim.

Elengedtem és jobban megnéztem, mit talált annyira viccesnek, hogy még az életveszélyről is megfeledkezett miatta. A látvány tényleg mindent megért. Üldözőnk egy kacsaúsztató méretű medencében dekkolt, igencsak szorult helyzetben – szó szerint –, ugyanis a kis pancsoló széltében-hosszában pontosan akkora volt, mint a Mercedes. Bár az ablakai sötétítettek voltak és amúgy is csak az autó teteje látszott ki, élénken el tudtam képzelni a sofőr dühödt vergődését, ahogy ömlött be hozzá a víz.

A röhögésig azonban nem jutottam el. Egyrészt, mert ahhoz túl zaklatott voltam, másrészt, mert a kétéltűvé avanzsált jármű tetőablaka hirtelen lerepült és a nyílásban megjelent Jonathan, felbőszült arccal, a kezében pedig egy laikus számára is fegyvernek tűnő tárgyat tartott. Még mielőtt különösebben megijedhettem volna, már ismét százhússzal repesztettünk. Bár ez a sebesség fokozatokkal elviselhetőbb volt, mint az eddigi – amit én közel fénysebességűnek tippeltem volna –, az előzmények ismeretében senki nem róhatja fel nekem, hogy a motorozást, abban a pillanatban, nem soroltam kedvenc elfoglaltságaim közé.

Egy kopárnak nem mondható, tengerbe nyúló kiszögellésen álltunk meg. Mélyen alattunk zajos-habos tajtékot vertek a hullámok. Keith letámasztotta a motort és vigyorogva nézte, ahogy lekászálódok és leveszem a bukósisakot.

– Te ezt élvezted! – támadtam rá.

– Még szép, hogy! Szerencse, hogy te is ott voltál, mert így legalább kiegyensúlyozottabb volt a verseny. Ha egyedül vagyok, se perc alatt lehagyom és túl gyorsan véget ért volna a móka. – A szemei úgy csillogtak, mint amikor a búvárélményeiről mesélt.

– Te nem vagy normális.

– Sose mondtam, hogy az vagyok.

Egy pislantással később elborult az arca, és én biztos voltam benne, neki is az jár a fejében, ami nekem, hogy ez a két mondat már elhangzott egyszer köztünk. Most úgy tűnt, az a beszélgetés évmilliókkal ezelőtt zajlott.

– Maradj itt és próbálj nem bajba kerülni – szólalt meg hirtelen. – Ideküldöm Rachelt, és Chris is biztosan jönni fog.

– Úr Isten, Christian! Most már biztos, hogy bajban van – jutott eszembe a durván elutasított telefonhívás.

– Csalánba nem üt a mennykő! Ha bajban lett volna, nem telefonál. Minket akart figyelmeztetni.

Indulatos mozdulatát, melynek nyomán jókora kövek álltak földkörüli pályára, akár úgy is értelmezhettem volna, sajnálja, hogy a bátyja nem került kutyaszorítóba, de mivel ezt nem feltételeztem róla, így inkább annak tudtam be, hogy saját magára haragszik. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem, megnyugtassam, de elhúzódott.

– Megyek a hajóért – ült vissza a motorra.

– Te vissza akarsz oda menni?! – kérdeztem rémülten.

– Valószínűleg észre sem vették, hogy ott van, de ha igen, akkor sem hiszem, hogy összefüggésbe hozták velünk, hisz mi motorral voltunk.

– Akkor miért nem egyenesen oda mentünk?

– Bőven elég, ha a saját életemmel játszom. – A mondat végét elnyelte a bukósisak, aztán már csak a porfelhőt bámultam, amit maga után hagyott.

Letelepedtem egy kiugró sziklára, és az eddig a hátamon himbálózó fényképezőgépet előrehúzva készítettem néhány képet a lenyugvó napról. Úgy vöröslött az ég alja, mintha a máskor ártalmatlan fénykardok ezúttal halálos sebeket ejtettek volna a felhőkön. Borzongva hunytam le a szemem, hogy elűzzem a horrorisztikus képet.

Figyelemelterelés híján az agyam veszettül nekilódult. Kusza gondolataim közepette kezdtem én is úgy érezni, hogy Keithnek talán igaza van: éppúgy aggódtam Christianért, ahogy érte. Körmeim mélyen ívelt díszítősort vájtak a tenyerembe, annyira arra koncentráltam, hogy épségben visszaérjenek.

Hajszálon múlott, hogy nem kaptam szívinfarktust, amikor Rachel macskákat megszégyenítő, halk léptekkel megjelent mellettem és leereszkedett a földre. Megfogta a kezem, kihajtogatta merev ujjaimat és a tenyerembe tett egy szelet csokit. Ekkor döbbentem rá, hogy már idejét se tudom, mikor ettem utoljára. Biztos voltam benne, hogy hálás mosolyom nem kúszott fel a szememig, ahogy az övében sem virágos jókedvet láttam – pillantásában ugyanaz a türelmetlen feszültség vibrált, ami engem is kínzott. Ezúttal mindketten megijedtünk, amikor megszólalt a telefonja, kettéhasítva a susogó csendet.

– Tessék, Rachel Brody. … Szia, Liz, mi újság? … De, itt van mellettem. … – Felkaptam a fejem és fülelni kezdtem az egyoldalú beszélgetésre. – Ez hosszú történet. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom… – felállt és elsétált mellőlem, de még láttam, hogy az eddiginél is fehérebb lett. Gyorsan követtem. – Inkább én, ha lehet. – Még mielőtt a telefonért nyúlhattam volna, megszakította a vonalat.

– Miért nem adtad ide? Hallottam, hogy engem keresett. Valami baj van, ugye?

– Tina – A hangja elakadt.

– Mi történt vele? Rosszabbul van? Megint meg kellett műteni? – Egyre inkább kétségbeestem.

– Sajnálom. – Nem akartam észrevenni, hogy könnybe lábad a szeme, és még kevésbé akartam felfogni az okát, de a szavak könyörtelenül elhangzottak. – Tina… Tina meghalt.

Megfordult velem a világ.

Éreztem, hogy szorosan tart, majd óvatosan leültet a földre, de csak Tina mosolygós arcát és vörösen kavargó haját láttam magam előtt, amint átadja a karkötőt a reptéren, ahogy megforgatja Cathyt a levegőben. Éreztem parfümjének gyümölcsös illatát, lenvászon blúzának érdességét az arcomon. Az utolsó emlékeim róla. Az nem lehet, hogy nem látom többé! Megígérte! Azt mondta, akkor is meglátogat, ha stoppolnia kell! Ő mindig betartja az ígéreteit…

Nem értettem, miért remeg a föld, míg végül felfogtam, hogy engem ráz a zokogás, de nem volt erőm abbahagyni.

– Zoe, megsérültél? – jutott el hozzám tompán Chris aggódó hangja.

Amikor megláttam az ismerős arcot, a nyakába vetettem magam.

– Christian! Legalább neked nem esett semmi bajod!

– Legalább ne…? Történt valami Keithszel?! Hol van Keith?!

– Itt vagyok. Mit csináltatok vele? Mikor itt hagytam, egy kis adrenalin túltengéstől eltekintve, semmi baja nem volt! – Tudtam, hogy kiabál, a hangja mégis csak morajlásként hatott a fejemben.

– Keith, most az egyszer kérdezz, mielőtt támadsz! – zümmögte Rachel.

– Azt tettem. Mit csináltatok vele?!

A válasz beleveszett a fejemben döngicsélő méhraj zűrzavarába. Éreztem, hogy erős karok ölelnek és emelnek fel a földről, a léptek kellemesen megnyugtató ringatását, aztán a nagy-nagy semmit.

Nem tudom, mi hozott vissza a kábulatból, de egyszer csak ébren voltam. Szinte síri csend volt, csupán a hullámok monoton morajlása törte meg a némaságot. Valami azt súgta, félnem kellene, de én semmi mást nem éreztem, csak fásultságot, mintha az érzelmek teljes skálája kihalt volna belőlem. Egészen addig, míg…

Hatalmasat ugrottam, amikor rikácsolva megszólalt valahol egy mobil. A hangot követve hamar rábukkantam Keith telefonjára, ami kitartóan üvöltött és vibrált az ágyán heverő nadrágja zsebében. Gondolkodás nélkül felvettem, biztos voltam benne, hogy Chrisék hívnak, mivel a csendből – és abból, hogy miközben a telefonhoz botorkáltam, egy teremtett lélekkel sem találkoztam – arra következtettem, egyedül vagyok a hajón.

– Tessék.

Semmi válasz.

– Halló, szóljatok már bele!

Egy halk légvételtől eltekintve, semmi nesz.

– Halló! … Na, tudod kivel szórakozzál!!!

Lecsaptam a telefont és mechanikus mozdulattal zsebre vágtam. Fásultságom köddé vált, helyét átvette a düh. Ha ez Keith hülye tréfája volt, megölöm!

Ezt követően azonban már nem tudtam megülni a fenekemen, így inkább céltalan járkálásba kezdtem. Közben ezerrel pörgött az agyam. Olyan dolgok is beugrottak, amik eddig eszembe sem jutottak, pedig létfontosságához nem fért kétség. Például, hogy honnan a fenéből tudták meg Follow-ék, hogy életben vagyok. Aztán arra is rádöbbentem, hogy növesztettem magamnak egy jó kis üldözési mániát. Sokkal valószínűbb, hogy Keith miatt törtek ránk az öbölben.

További morfondírozásra nem jutott időm, mert a fedélzetről tompa puffanás, majd fojtott káromkodás hallatszott. A hang ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Odaosontam a lépcsőhöz és kikukucskáltam az ajtón. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Dick a hajókorlát mellett guggolt Rachel mozdulatlan teste felett, láthatóan azt figyelve, észrevette-e még valaki zajos érkezését. Amikor nem látta mozgolódás jelét, felállított egy felborult kannát, majd öngyújtóját kattogtatva elindult, hogy körbejárja a fedélzetet.

Kiutat keresve néztem körbe a kis helyiségben. A fenébe, miért pont egy hajón kell nekem dekkolnom?! Itt még elbújni sem lehet! A közeledő léptek zaja azt jelentette, hogy hamarosan végem. Hacsak… A méretes fűszermalom ismerősen simult a tenyerembe, miközben behúzódtam a lépcső mögé. Ezúttal azonban minden erőmet beleadva ütöttem, amikor áldozatom leért elém.

Upsz! Vennem kell egy új borsőrlőt Keithnek – tüsszentettem hatalmasat.

Alaposan átkutattam és gúzsba kötöttem Dicket, majd felmentem a fedélzetre és addig ügyeskedtem, míg sikerült Rachelt levinnem az egyik fülkébe. Borogatást tettem a fejére, majd leültem az ebédlőasztalhoz és vártam. Az elkobzott rugós kés és a pisztoly előttem hevert, amikor azonban Dick mozgolódni kezdett, magamhoz vettem a fegyvert – a hatás kedvéért még ki is biztosítottam.

– Ha próbálkozol, nem fogok habozni, és biztos lehetsz benne, hogy ilyen közelről nem vétem el!

– Zoe, add azt ide! – hangzott fel az óvatos felszólítás a hátam mögött.

Megpördültem és Chrisre vetettem magam, de ő eltartott magától és le nem vette a szemét a kezemről.

– Tudsz róla, hogy egy kibiztosított stukkerrel hadonászol?

– Persze! Ha lőni nem is, de azt megtanultam a filmekből, ha életben akarok maradni, akkor ki kell biztosítani.

– Úgy betekerted, mint pók a legyet – nézett Dickre. – Erre semmi szükség – Óvatosan kivette a kezemből a pisztolyt, hatástalanította és a zsebébe csúsztatta. – Rachel hol van?

– A szobában. Ez a majom leütötte, de jól van – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, hogy Chris elsápad.

– És Keith?

– Nem tudom, azt hittem, együtt vagytok.

– Voltunk. Kábé fél órája elváltunk. Elmentem néhány ruháért Rachelnek, hogy itt maradhasson, de Keith azt mondta, idejön.

Na, nekem sem kellett több, máris magam elé vizionáltam halottfehér arccal, merev tekintettel és, bár csupán néhány percet kellett idegölő várakozással eltöltenünk, amikor végül betoppant, már nem éreztem mást, csak határtalan dühöt, amiért megint szó nélkül eltűnt.

– Itt meg mi a csuda történt? – mérte végig meghökkent ábrázattal a földön heverő maradványokat, a rengeteg szétszóródott borsot és Dick tetőtől talpig körbetekert korpuszát.

Mivel Chris is várakozó arccal ült velem szemben, kénytelen-kelletlen reagáltam Keith kérdésre, és elmeséltem Dick váratlan megjelenését. Keith első reakciója kisujjból a plafonra kergetett. Különös tehetsége volt hozzá, hogy kihozzon a sodromból.

– Miért nem bújtál el?

– Jaj, ne kezd már! Hova a manóba lehet elbújni egy ilyen hajón?!

Csak a látóteremben több lehetséges helyet megmutatott. Tároló volt többek között az ágyak alatt, de a pad alatt is, ahol ültünk.

– És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? Nem bújócskázni szoktunk itt. Ráadásul, akkor már nem élnék. Szerinted Dick vajon minek hozott benzint és öngyújtót?! Ha ő sem ismeri nálam jobban a vitorlások felépítését, és nem talál rám, akkor a tűz végzett volna velem.

– Ebben van valami – értett egyet Christian. – Különben is felesleges ezen vitatkozni, hiszen láthatjuk, hogy megbirkóztál a helyzettel. Engem inkább az foglalkoztat, hogy talált rád – nézett a földön vonagló, magához térése óta folyamatosan káromkodó, összekötözött férfira.

– Elhiheted, hogy nem én hívtam randira… Apropó, hívás! Ha még egyszer rám hozzátok a frászt a telefonnal, a fejeteken töröm darabokra! Elég gyerekes dolog azzal szórakozni, hogy felhívtok valakit, aztán nem szóltok bele, ugye tudjátok?

– Miről beszélsz? Mi nem hívtunk. Nincs is itt a mobilod – csattant idegesen Chris hangja.

Válaszként előhúztam Keith telefonját a zsebemből és az asztalra dobtam. Chris szeme villámokat szórt – bár nem értettem, miért. Keith nyakát behúzva nyúlt a készülékért.

– Hogy került hozzád?

– A gatyád zsebében kajabált. Azt hittem, ti hívtok, ezért felvettem, de nem szólt bele senki.

Olyan erővel markolta a telefont, hogy ujjai teljesen elfehéredtek, és meredten bámulta a bátyját. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, míg Keith félre nem fordult.

– Azt hittem, kikapcsoltam.

– Én az enyémet a vízbe dobtam – jelent meg az ajtóban Rachel a fejét tapogatva. Érdeklődve körülpillantott, végül az ő tekintete is hívatlan vendégünkön állapodott meg. – Nyárson sütjük vagy grillen?

– Rach, most ne! – szakította félbe Chris türelmetlenül. – Keith, most már a hajót is ismerik. Iktasd ki a GPS-t, és minden mást ami alapján ránk találhatnak, aztán menjünk új helyre. – Keith már az ajtóban volt, amikor még utána szólt: – És hajítsd ki az a rohadt telefont!

– Mi ez a mizéria a telefonokkal?

Chris láthatóan elég kellemetlenül érezte magát. Mindenhova nézett csak rám nem.

– Nem tehetsz róla Chris, nem tudhattad – szólalt meg halkan Rachel.

– De igen Rach, számítanom kellett volna rá.

Úgy negyedórányi kínos csendet követően Keith lassú léptekkel lesétált a lépcsőn és megfenyített gyerek módjára leült a sarokba, onnan nézett végig rajtunk. Amikor találkozott a tekintete a bátyjáéval, Chris méginkább magába roskadt.

– Megtudhatnám végre, miről van szó? Miért kellett megsemmisíteni a telefonokat? Nem értem…

– Azért, mert elszúrtam.

– Ó, ne legyél ilyen szerény – jött meg újra Keith hangja. – Mondd csak ki nyugodtan, hülye voltál.

Chris nem reagálta le a sértést, amiből arra következtettem, hogy egyetért az öccsével.

– Alábecsültem őket. Nagyon. Mint kiderült, végig lehallgatták a telefonomat, azt is, amelyikről elvileg nem is tudhattak volna. Egész eddig nagyon óvatos voltam, de elbíztam magam. Azt hittem, azután, hogy a szemük láttára lelőttelek, már biztos nem kételkednek bennem. Tévedtem. Az azt követő privát hívásaimból pedig nem csak azt tudták meg, hogy élsz, hanem tudomást szereztek Rachelről is. Innen már gyerekjáték volt bemérniük a telefonokat. Így találtak rátok az öbölben…

– És így leltek most rám és a hajóra – fejeztem be helyette a mondatot. Ezek szerint tényleg végig én voltam a célpont. Végre a kirakós egy darabkája a helyére került. Elég kis darabka, de akkor is.

– Próbáltalak titeket figyelmeztetni – magyarázott tovább Chris. – Amikor lebuktam, Luisnak kellett volna Follow-hoz vinnie, de szerencsére ő még nálam is hülyébb. Nem bírta ki, és eldicsekedett a felfedezésükkel. Megléptem tőle és rögtön hívtalak titeket.

– Na, arról aztán tényleg nem te tehetsz, hogy nem sikerült szólnod, az öcséd csapta rád a telefont.

– Na, ja, de miért?! – szúrta közbe epésen Keith.

El sem hangzott kérdésemre Chris adta meg a választ.

– Kissé túllőttem a célon a telefonhívásokkal – motyogta önváddal a hangjában, majd értetlen tekintetem láttán folytatta. – Emlékszel még, miért kértem, hogy fogadd el a fényképezőgépet? – Bólintottam. – Nos, hallottam a reakcióját az akkori beszélgetésünkre, ezért többször is hívtalak a nap folyamán…

– Míg végül megunta, és rád csapta a telefont – értettem meg azonnal a jelenetet.

Ismét csend ereszkedett közénk. Mindenki elmerült a saját gondolataiban. Az arcokat fürkészve, egyik sem lehetett túl kellemes.

Később, némi csoportterápia kilátásba helyezésétől Dick igencsak beszédessé vált, elárulta, az lett volna a feladata, hogy megnézze, valóban a jelzett helyen vagyok-e és jelentse, ha pedig üres búvóhelyet talál, gyújtsa fel. Így lenne ötösöm a lottón! Még jó, hogy nem bújtam el.

Ezután udvariasan megkértük, legyen olyan kedves és jelentsen a főnökének – természetesen a második lehetőséget választottuk –, és mondja azt, hogy egy időre eltűnik, mert valaki meglátta ténykedés közben.

Chris elbeszéléséből kiderült, hogy Dick amolyan „ügyifogyi” szerepet töltött be a bandában, és valószínűleg csak azért kapott helyet Follow mellett, mert erős hátszéllel rendelkezett. Általában nem is szoktak ilyen fontos feladatokat bízni rá, de most – Dick szerint – mindenkinek más dolga akadt. Ezek alapján reménykedtünk benne, hogy elhiszik az elbénázott akció meséjét.

A jól végzett munka öröme nagy ívben elkerült, az ólmos fáradtság azonban nem, így nem törődve Dick további sorsával, inkább az ágyat választottam.

Folytatása következik!

ZOE – 13. rész

Háziőrizet

– Dakota! Dakota, hallasz? Nyisd ki, kérlek! – Rachel valahonnan nagyon távolról szólt hozzám.

Próbáltam az ismerős, kellemes hangra koncentrálni, hogy távol tartsam magamtól az őrületet. Egyre közelebbről és tisztábban hallottam, míg végül arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón.

– Dakota, ha nem engedsz be, betörjük az ajtót! Hallod?!

Éppen felkászálódtam, amikor egy nagy reccsenést követően valaki ledöntött a lábamról. Rémülten kapkodtam levegő után és próbáltam arrébb mászni a rám nehezedő test alól. Hunyorogva igyekeztem rájönni, hol is vagyok, mi történt. Lüktető fejemnek kicsit hangos volt a Keith hangján érkező válasz.

Chris ugyanolyan hirtelen tűnt el rólam, mint ahogy leterített.

– Szállj le róla! – üvöltötte Keith magából kikelve, és amikor végre nem csak néztem, de láttam is, rájöttem, hogy ő rángatta le rólam a bátyját. – Ezért küldtél el? Hogy ráugorhass, amíg nem vagyok itt?!

– Állj már le, öcsi! Nem az van, amire gondolsz – védekezett feltartott kezekkel Chris.

– Engedd már el! Ennyire nem ismered a saját bátyádat? – szállt be a győzködésbe Rachel is.

Micsoda?! Rachel?! Mit keres ő itt? – tértem hirtelen magamhoz.

– Hagyjátok abba! – Szánalmas, rekedt hörgésem a kiáltásnál is hatásosabbnak bizonyult.

Mindhárman felém kapták a fejüket, Keith még Chris ingét is elengedte, úgy elképedt. Nem igazán tudtam mire vélni szörnyülködő arckifejezésüket. Rachel tért magához először.

– Jézusom, D., hogy nézel ki?

– Hogy nézek ki, hogy nézek ki? – méltatlankodtam torz hangon. – Most keltem fel, ráadásul nem is aludtam valami jól. Biztos kócos a hajam, nincs rajtam más, csak egy törülköző és igaz, hogy itt-ott fájok, de azért ennyire nem lehet rossz. Ébredéskor mindig gyűrött vagyok.

– Nem, a múltkor kifejezetten édes voltál – szólalt meg Chris is.

Bár ne tette volna. Keith felhördült és egyetlen jól irányzott ütéssel padlóra küldte a bátyját.

– Megőrültél? – kiáltott rá Rachel. – Ez már túlmegy minden határon! Hűtsd le magad vagy odabilincsellek a lépcsőhöz!

– Ne kezdjétek elölről, kérlek! Szétmegy a fejem.

Hiába szorítottam a fülemre a kezemet, a fájdalom olyan erővel hasított bele a halántékomba, hogy beleszédültem. Egyszerre kiáltották ijedten a nevemet – ki ahogy ismert –, de Keith volt a leggyorsabb, odaugrott, hogy elkapjon.

– Azt hiszem, jobb ha leülsz – támogatott a párnás padok felé.

– Ezt hadd döntsem el én, rendben? – ráztam le magamról a karját ridegen.

– Dakota…

– Ami a nevemet illeti, lehetne róla szó, hogy egységesítsünk? Nem mintha nem hallgatnék mindkettőre, de ez így kész tudathasadás – húztam el a számat.

– És mit szeretnél, hogy szólítsunk? – kérdezte Rachel oldalra billentett fejjel. Úgy tűnt, a körülmények ellenére, jól szórakozik.

– Jobb szeretem a Zoét, ha nem túl nagy kérés. – Megkíséreltem egy mosolyt, és úgy tettem, mintha nem láttam volna Keith fintorát, az ő véleménye jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. – Ha ennek az egésznek vége lesz, úgyis hivatalossá teszem.

– Felőlem rendben, nekem tetszik – egyezett bele Rachel, és világító kék szemében vidám szikra lobbant.

– Jól vagy? – fordultam a falat támasztó Chris felé.

– Igen, jól – válaszolta az állát dörzsölgetve. – Te viszont nem úgy nézel ki. Hozok neked jeget.

– Arra inkább neked lesz szükséged. Mit vagytok úgy oda a kinézetemtől? Elméletileg halott vagyok. Annál csak jobb lehet. – A hangom kezdett helyrejönni, bár kicsit még nehezen forgott a nyelvem.

Válasz helyett Rachel a mosdó felé irányított. A tükörbe nézve majdnem ismét sokkos állapotba kerültem. Az volt a legkevesebb, hogy égnek állt a hajam, ezt egy önkéntelen mozdulattal orvosoltam is. Az arcom jobb felét sötétedő véraláfutás színezte, a szám bedagadt, mindkét csuklómra csúnya sebeket mart a túl erősen megszorított, durva kötél, mellkasom lobvörös bőrét pedig változatos méretű és mélységű karcolások és vágások díszítették.

Mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót, ismét elöntöttek a szörnyű emlékképek, ám ezúttal magukkal hoztak valamit, ami eddig furcsa módon elkerült: a fizikai fájdalmat. Nem azt a derengő sajgást, amit eddig éreztem, ez sokkal erősebb volt. Hasogatott a fejem és égett a szemem, a mellkasom és az állam lüktetett, a csuklóm szinte lángolt. Nem tudom, hogy a látvány váltotta-e ki, vagy csupán a sokk elmúltával most tisztult ki teljesen az agyam, mindenesetre kis híján ledöntött a lábamról. A mosdókagylóba kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

– Rosszul vagy? – kapott felém ijedten Rachel.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Kényszerítettem magam, hogy mélyen beszívjam a levegőt, mire kifújtam, ura voltam a testemnek és a hangomnak. Ennél jóval súlyosabb és fájdalmasabb sérülésekkel is meg kellett már küzdenem, amiket Cathy előtt legtöbbször sikeresen eltitkoltam.

– Semmi baj, csak megszédültem – fordultam el a tükörtől, gúnyos grimasz mögé rejtve a fájdalmat.

– Hozd rendbe magad, amennyire tudod. Tessék, ezeket felveheted. Remélem, jók lesznek – nyújtott felém egy kisebb táskát.

Hálásan megöleltem, mielőtt magamra hagyott.

Amikor újra előjöttem, két szempár nézett rám vizsgálódva. Chris és Rachel egymás mellett ültek az asztalnál, míg Keith a szemközti padon foglalt helyet és kifelé bámult az ablakon.

Az asztalon egy kis fém tálca hevert letakarva. A fehér textilen keresztül különös tárgyak körvonala rajzolódott ki. Mellette fertőtlenítő spray, géz és egyéb kötszerek sorakoztak, valamint egy éles fényt árasztó olvasólámpa, mintha kisebb műtétre készültek volna.

– Kit fogunk operálni? – kérdeztem vigyorogva, hogy kicsit oldjam a feszült légkört.

– Nem mi, csak Rachel. Téged – válaszolta Chris.

– Átigazoltál a plasztikai sebészekhez? – néztem meghökkenten Rachelre.

– Olyan csúnya? – kapta felém Keith is riadtan a fejét.

– Micsoda? – Kezdtem úgy érezni, mintha más nyelven beszélnénk.

– Te mit gondolsz, miről beszélünk? – Nevetéséből ítélve úgy tűnt, Rachel már érti, amit mi többiek még nem.

– Az egyetlen műtét, aminek jelen helyzetben értelmét látnám, egy arcplasztika lenne, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy élek. – A lezserség gyenge utánzatával lehuppantam az asztal mellé. – Miért, ő mire gondolt? – intettem a fejemmel Keith felé, mire dühösen felhorkant.

– Rachel megnézné a mellkasodat, ha megengeded – magyarázta Chris, majd lesújtó pillantást vetett az öccsére. – Ezt azonnal meg kellett volna tenni. Bár vaktölténnyel lőttem rád, a kis távolság miatt komolyabb sérüléseid is lehetnek, és néhány fémszilánk is biztos a bőröd alá fúródott. Sajnálom, de ez elkerülhetetlen volt. Jobb szerettem volna, ha inkább a vízbe ugrasz, de te engem választottál, így muszáj volt lőnöm. Ha pedig messzebb állok, a repeszek nem vágták volna ki a művéres tasakot. A legjobb az lenne, ha kórházban látnának el, de erre most nincsen mód.

Tanácstalanul elhallgatott, de a szeme tovább beszélt, sütött belőle az önvád és a tehetetlenség fájdalma. Zavaros monológjából is leginkább azt szűrtem le, hogy majd elemészti a bűntudat.

– Rá se ránts, még mindig jobb, mintha a tengerfenéken feküdnék egy nagy lukkal a szívem helyén.

Keith erre felpattant és szó nélkül kiviharzott, majd Chris is magunkra hagyott minket.

Bő fél órával később ismét hárman ültünk az asztal körül. A felsőtestem múmiára hajazott, a csuklóimon lévő gyulladt sebek bekenve gyógyulgattak, arcomat törülközőbe csavart jég fagyasztotta mirelitté.

Eddig nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel, de egyre inkább feszélyezett, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, ráadásul gyógykezelésem feszült csendjében volt alkalmam gondolkozni.

– Azt hiszem, van itt néhány dolog, amit el kellene magyaráznotok – szakítottam meg a hosszúra nyúlt hallgatást.

Egymásra néztek, végül Chris szólalt meg.

– Nem vagyok biztos benne, hogy biztonságos tudnod róla.

– Ugye ezt most nem mondod komolyan?! – háborogtam. – Az a legkevesebb, hogy beavattok, elvégre „meghaltam” az ügy érdekében!

– Nem, te azért „haltál meg”, mert rosszkor voltál rossz helyen – adott hangot Rachel is erélyesen a véleményének.

– Te most tulajdonképpen kinek a pártján állsz? – néztem rá csalódottan.

– Senkién. Vagyis mind egy oldalon állunk. De ez veszélyesebb, mint hiszed.

– Mi lehet annál veszélyesebb, mint hogy kivégeznek?

– Mondjuk, hogy legközelebb tényleg belehalsz – robbant be a beszélgetésbe dühösen Keith, letrappolva a lépcsőn, de tudomást sem vettem róla.

– Úgy tudják, halott vagyok, vagyis azt hiszik, én már nem zavarhatom a köreiket. Ez még jól is jöhet. Segíthetnék – érveltem.

Chris és Rachel újra egymásra néztek, de Keith megint közbevetette magát.

– Eszetekbe ne jusson! Nem tetted már ki így is épp elég veszélynek? – nézett szikrázó szemekkel a bátyjára.

– Elhiheted, ha elejétől tudom, hogy ő ugyanaz a lány, akiről meséltél, akkor eszem ágában sem lett volna belekeverni és elvinni közéjük!

– Késő bánat, bátyus – támaszkodott kihívóan az asztalra Chrisszel szemben. – Valahogy felismerték, és ennek meg is lett az eredménye.

– Valahogy felismertek – motyogtam magam elé. – Ezen már én is gondolkodtam. Csak te tudtad, hogy ott voltam a raktárban, ki vagyok és hol vagyok.

Döbbenten nézett rám. Láttam a szemén, hogy megbántottam, de nem tudtam sajnálni. Mégis késztetést éreztem rá, hogy visszakozzak.

– Nyugi, ne kapd fel a vizet! Nem azt mondtam, hogy tőled tudják, csak hangosan gondolkoztam. Egyszerűen nem értem, hogy jöhettek rá. Igaz, hogy a rendőr látott, de ő biztos nem tudott azonosítani. Amilyen állapotban volt, maximum egy gyenge személyleírást adhatott rólam. Ti külön-külön ismertetek, de egyiken sem tudtátok, hogy Dakota és Zoe egy és ugyanaz a személy, ők viszont igen, hallottam. Egyre több a kérdőjel, és ezt utálom. Legalább azt hadd tudjam, amit ti! – néztem rájuk könyörögve.

– Nem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Keith, a bátyját szuggerálva.

– Keith, gondolkodj logikusan, Zoénak igaza van. Láthatott, hallhatott olyan dolgokat, amik segíthetnek, és mivel azt hiszik, már halott, nem lesz veszélyben.

– Akkor legalább várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok, mielőtt még jobban belerángatnánk. Csak pár nap, hogy lenyugodjanak a kedélyek és lépjenek – próbálkozott csüggedten Keith, Chris és Rachel között járatva kérlelő tekintetét.

Mikor mindhárman kérdőn felém néztek, vetettem Keith-re egy bosszús pillantást, majd megadóan bólintottam Chrisnek.

– Rendben, adok nektek három napot, de utána mindent tudni akarok! Azt azért eláruljátok, te mit keresel itt – néztem Rachelre –, vagy ez is a titok része?

– Nem, ez nem titok. Megkerestem Christ, hogy magyarázatot kérjek. Megjegyzem, ez azóta sem történt meg, legalábbis ami a te szerepedet illeti.

– Állj! Ezek szerint, ti már ismertétek egymást?!

– Igen, már találkoztunk. – Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

– És most, hogyan tovább? – tettem fel a következő, engem érintő kérdést. – Úgy értem, a nyilvánosság számára halott vagyok. Gondolom, ez Helenékre különösen vonatkozik. Cathynek ugye nem kell azt hinnie? Ugye nem?!

Mivel Christiannek láthatóan fogalma sem volt, kiről beszélek, ezúttal kénytelen voltam Keithnek címezni a kérdést.

– Itt Miamiban csak mi tudjuk, hogy van egy húgod?

– Igen – vágtam rá gyorsan.

– Akkor nem hiszem, hogy szükséges lenne kitennünk ennek az egésznek – mondta ki az ítéletet.

– Köszönöm – suttogtam hálásan.

Bólintott, majd visszaült az ablak melletti padra és úgy tűnt, azonnal meg is feledkezett rólunk.

– És mi lesz velem? Életem hátralévő részét ezen a hajón kell leélnem? – Elcsuklott a hangom, amikor eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még tetszett volna ez az ötlet.

– Egy ideig igen, de ha kimentek a nyílt vízre, és nincs másik hajó a közelben, akkor legalább felmehetsz levegőzni. Igyekszünk minél hamarabb lezárni ezt az egészet, hogy feloldhassuk a kijárási tilalmat.

Chris szavai visszhangoztak a fejemben: „ha kimentek a nyílt vízre”.

– Kimegyünk?! – nyomtam meg erőteljesen a szó végét.

– Én itt lakom – jegyezte meg Keith gúnyosan.

– Nem lehetne, hogy szállodába menjek inkább? Ígérem, ki sem mozdulnék.

– Oda is el kell jutni valahogy – hívta fel a figyelmemet a nyilvánvalóra Rachel. – Ráadásul könnyebb lenyomozni és megfigyelni is.

– Szóval házi őrizetben vagyok és ő lesz a bébicsősz. – Kijelentés volt ugyan, de azért ott rezgett benne a remény, egy nemleges válaszra. Chrisnek persze nem kerülte el a figyelmét a negatív felhang.

– Mi a fene ütött belétek? – kérdezte ingerülten. – Eddig úgy tudtam, jól megvagytok. Az öcsém másról se áradozott, amikor nagy ritkán kapcsolatba kellett lépnünk, mint az ő Dakotájáról! Most meg hirtelen ki nem állhatjátok egymást! Keith, ha ez miattam van, akkor…

– Nem, nem miattad van! – vágtam közbe erélyesen. – Kizárólag azért van, mert az öcséd úgy gondolta, nem vagyok elég jó neki, és bár úgy tűnik, már megbánta ezt a döntését, ettől kezdve ő nem elég jó nekem.

Chris elképedve nézett hol rám, hol kifelé bambuló öccsére, végül elröhögte magát.

– Ti tudjátok! Nekem most mennem kell. – Nyomott egy puszit az arcomra, vállon bokszolta Keitht, majd vigyorogva Rachelre nézett és távozott.

– Szerinted mit talált ennyire viccesnek? – fordultam Rachel felé.

– Fogalmam sincs, soha nem értettem a pasik észjárását. Viszont, sajnos, nekem is ideje mennem. – Felállt az asztaltól és óvatosan megölelgetett. – Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet. Ha kell valami, Keith telefonjáról hívj. Próbáljátok nem megölni egymást, jó? – Dobott Keith felé is egy mosolyt, majd ő is elhagyta a hajót.

Nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Ha nem tudtam volna Chris másságáról, biztosra vettem volna, hogy valami alakulóban van köztük. Na, az se lenne hétköznapi párosítás, egy kábszeres nyomozó és egy gengszter. Vajon így találkoztak? Rachel lekapcsolta Christ?

Bár több mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban, mégis majd leragadtak a szemeim. Viszont egész nap nem ettem semmit. Muszáj volt bekapnom pár falatot, mielőtt újra elvackoltam volna magam. Készítettem néhány szendvicset, majd a tányérral a kezemben elindultam a szoba felé.

– Dakota…

Megtorpanás nélkül mentem tovább: – Jó éjt, Keith.

– Mondtam már, hogy sajnálom. Ne haragudj, hogy…

– Keith, nem érdekel, hogy sajnálod! – pördültem meg a tengelyem körül ingerülten. – Eltitkoltam előled a Chrisszel való ismeretségemet, te pedig reggel elmondtad erről a véleményedet. Nem hiszem, hogy azóta megváltozott volna, így nincs miről beszélnünk. Mivel egy ideig össze leszünk zárva, nem kerülhetjük el egymást, de ne várd, hogy elfelejtsem, amit a fejemhez vágtál. Arról nem is beszélve, hogy szükségem lett volna rád, de te inkább a férfiúi büszkeségedet sirattad.

– Dakota, én…

– Dakota halott.

– Megmentettelek. Ez sem számít?

– Ja, igen, a jutalom – mondtam gúnyosan. – Még nem végeztünk, igaz? Hányszor is mentettél meg? Először azzal, hogy kihívtad a rendőrséget a raktárba, jól mondom? – kezdtem számolni az ujjaimon. – Aztán mikor felhoztál a hajóra a hurrikán elől, végül pedig reggel, amikor kihalásztál a vízből. Ez három. Tehát még két menet hátra van. El akarod kezdeni most – tártam szét a karjaimat –, vagy megvárod, míg szalonképesebb leszek? De akkor Chrisnek is jár két alkalom – vittem be a kegyelemdöfést.

Megrándult az arca, majd szó nélkül felállt és felment a fedélzetre.

Magamban dohogva bevonultam a szobába és behajtottam az ajtót, legalábbis azt, ami maradt belőle Chris akciója után. Az étvágyam viszont elment.

  Másnap reggel egy vigyorgó csomag várt az asztalon, rajta a nevemmel: ZOE.

Keith éppen reggelit készített – palacsintát.

– Ez mi? – mutattam a dobozra.

– Neked is szép jó reggelt – válaszolta komoran. – Ó, köszönöm, én jól aludtam, és te?

– Azt kérdeztem, mi ez?!

– Nem tudom! – csattant fel. – Chris hozta valamikor éjjel. Azt mondta, azért, hogy ne unatkozz, míg itt vagy.

Óvatosan bontogatni kezdtem a csomagolást, de amint megláttam az alatta lévő dobozt, megtorpantam.

– Ti mindketten meghibbantatok. – Nehezemre esett, de otthagytam a drága ajándékot az asztal közepén.

Kicsivel később hallottam, vagyis igazából csak éreztem, hogy felberreg a motor és a hajó lassan elindul. Bekapcsoltam a kis, hordozható tévékészüléket és érdeklődés nélkül váltogattam a csatornákat. Most még a filmek sem kötöttek le. Már éppen azon voltam, hogy visszafekszem, amikor Keith halkan bekopogott az ajtón.

– Chris keres telefonon.

Kiléptem a hálóból és átvettem a készüléket.

– Chris, te teljesen megőrültél?! – estem neki rögtön. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt elfogadom?!

– Nem, pontosan úgy reagálsz, ahogy vártam – nevetett fel a vonal másik végén. – Ezért is hívtalak. Szívességet tennél vele, ha elfogadnád.

– Ezt nem értem – Homlokráncolva sétáltam az asztalhoz, ahol még mindig ott hevert a doboz.

– Tudod, az én drága kis öcsikémet őrülten mardossa a féltékenység, gondoltam, teszek még rá egy lapáttal. Megbosszulom a csicsás boxeralsókat, amiket hordanom kell miatta.

Ez meg miről beszél? – néztem döbbenten a kezemben szorongatott apró telefonra, mintha az válaszolhatna.

– Ott vagy még? Hahó, Zoe! Hallasz?

– Igen, csak éppen azon gondolkoztam, én őrültem-e meg vagy te.

– Fogadtunk. Ő nyert – magyarázta. – Gondolhatod, milyen lehet a többi darab, ha a szívmintásat választottam.

– Várj csak… Akkor Keith dinka pólói…

– Vág az eszed! – röhögött fel.

– Akár a gyerekek. Nem gondolod, hogy van most ennél fontosabb dolgunk is?

– Na, akkor benne vagy?

– Chris, ez akkor is túl drága ajándék…

– Vedd úgy, hogy fizetség a színészi teljesítményedért, és minimális kárpótlás mindazért, amibe miattunk keveredtél.

– Nem ti tehettek róla.

– Lehet, de könnyítenél a lelkiismeretemen. Kérlek!

– Oké, oké! – tartottam fel a kezemet, mintha látná. – Köszönöm. Nem hittem volna, hogy emlékszel rá. Imádlak!

Hirtelen eltűnt a kezemből a telefon.

– Hé, még nem fejeztem be! – kiáltottam rá Keithre.

– Ez vészhelyzetre van, nem azért, hogy enyelegjetek! – Még éppen hallhattuk Chris öblös nevetését, mielőtt kinyomta és zsebre vágta a készüléket.

Gyerekesen nyelvet öltöttem rá, és lelkesen bontogatni kezdtem a drága, tükörreflexes fényképezőgép dobozát. 

 

Folytatása következik!