2010. december 25., szombat

A szivárvány tövében - 1. rész

Hétköznapok



Mosolyogva vettem tudomásul a gyerekek örömkitörését.

– Rendben, rendben! Ezt igennek veszem! Szóval akkor hétfőn „Fantázia Országba” utazunk! De most szépen tegyétek rendbe az osztályt, és ne felejtsétek el elmosni az ecseteket se! A munkáitokat hagyjátok az állványokon, hogy megszáradhassanak! – adtam ki a szokásos utasításokat, miközben lassan végigsétáltam az állványlabirintusban.

– Barbie, ez fantasztikus! Nagyon szép munka – dicsértem meg az éppen előttem rendezkedő, törékeny, rövid hajú lány alkotását. Az egyik legtehetségesebb diákom volt, bár ő korántsem volt meggyőződve erről.

– Köszönöm, Miss Hayes – válaszolta elpirulva –, de azt hiszem, kicsit eltúloztam a színeket.

– Barbie! A festészet művészet, és mint olyan, az alkotó világát, látásmódját tükrözi, nem pedig a pontos valóságot. Mi lett volna, ha Picasso annak idején azt mondja, „hopp, ezt elrontottam”?

– Kevesebb képet kellene megnéznünk a múzeumban? – szólt bele szemtelenül vigyorogva a társalgásba az osztály egyik bohóca.

– Vajon miért nem lep meg, hogy rögtön ez jutott eszedbe, Bobby? – sóhajtottam a szememet forgatva.

Barbie hálásan nézett rám nagy szemeivel, melyeket a szemüveg lencséje csak még nagyobbnak láttatott, majd csendben folytatta a rendrakást. Abban azonban nem voltam biztos, hogy vajon a hála az előző dicséretnek szólt-e, vagy annak, hogy hagytam magam eltéríteni a témától.

– Hé, Mike! Az ecset nem arra való, hogy festékes vízzel fröcsköld tele a lányok haját! – dorgáltam meg a mellettem elrohanó, vörös hajú, szeplős, nyakigláb kamaszt.

Aztán szép lassan, mint mindig, most is elcsendesedett a terem, ahogy a gyerekek kis csoportokban elszivárogtak, és én egyedül maradtam a száradó festék szagával. Végiglépkedtem a képek között és mindegyiket megszemléltem. Egyik másik tényleg nagyon jól sikerült. Büszke voltam a tanítványaimra. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek nem merik elengedni a fantáziájukat, félnek átlépni a valóság és a képzelet között húzódó határvonalat. De a gyerekek mások! Ők még bátran lépnek át egyik világból a másikba és nem szégyellik megmutatni, mit láttak a túloldalon. Ezért is szerettem annyira velük lenni. Az, hogy megtaníthattam őket az érzelmek szavak nélküli kifejezésére, a szárnyaló képzelet által elénk vetített mozi egy-egy pillanatának megragadására, mindennél többet jelentett nekem. Ilyenkor úgy éreztem, egy eszközt adok a kezükbe, ami segít nekik túlélni a későbbi évek nehézségeit. Persze csak akkor, ha sikerül elérnem, hogy a felnőtté válás ne ölje ki belőlük a képzelőerőt és a fantáziát. Ez volt a fő célom. Hogy megőrizzék ezt a képességüket. Ahogy nekem sikerült, úgy talán nekik is fog. És talán nekik is segíteni fog egyszer. Összeszedtem a megszáradt ecseteket és beleállítottam őket a hígítós üvegcsébe, lemostam néhány ottmaradt festékmaszatot a kellékes szekrény ajtajáról, majd még egyszer körbenézve a teremben kiléptem a folyosóra és kulcsra zártam az ajtót. A tanári felé ballagva azon gondolkoztam, mit is terveztem a hétvégére. Persze, jutott eszembe, el akartam látogatni a Jordan Schnitzer Múzeumba. Szerettem azt a múzeumot. Egyszerre mindig több kiállítás is zajlott, így biztosan találtam számomra érdekes programot.

Belépve a tanári szobába Mrs. Harrisbe botlottam, az iskola szigorú kinézetű, ám annál lágyszívűbb igazgatónőjébe.

– Jó napot, Mrs. Harris! – köszöntem rá kedvesen.

– Önnek is, Miss Hayes! De jó, hogy találkozunk… Beszélni szerettem volna önnel!

– Miben segíthetek? – kérdeztem, tudván, hogy ha így kezdi a mondandóját, valamit kérni szeretne, és azt is tudtam, hogy általában nehezen kezdett bele.

– Nos, az évzáró ünnepélyről lenne szó és a végzősök báljáról… – Sejthettem volna. – Tudom, hogy a csoportja már készül egy produkcióval az ünnepségre, de szerettem volna megkérdezni, hogy nem vállalná-e el a végzősök báljának nyitótáncát is. A gyerekek annyira lelkesek és szeretnék, ha ön tanítaná be nekik a táncot.

– Természetesen szívesen megteszem, Mrs. Harris – szakítottam félbe kínos magyarázkodását. – Ez csak természetes. Hétfőn úgyis órám lesz velük, majd egyeztetjük a részleteket. Nem is értem, hogy miért nem ők szóltak…

– Az a helyzet, Miss Hayes, hogy, mint a nyitótánc betanítójának, önnek is részt kellene vennie a bálon, és a gyerekek is épp olyan jól tudják, mint én, hogy nem rajong az ilyesfajta rendezvényekért… – nézett a szemembe kissé feszülten.

– Oh… Ez igaz. Erre nem gondoltam… – szívtam be elgondolkozva az alsó ajkam. – De természetesen, mint mondtam, elvállalom, ha szeretnék. Majdcsak túlélem valahogy – húztam el a számat, ahogy eszembe jutott az utolsó bál, amin részt vettem, még egyetemistaként.

Mrs. Harris megkönnyebbült mosollyal, köszönömöt mormolva megveregette a karomat, majd Mr. Davis, a karbantartó nevét harsogva elindult a szertár felé.

Alig több mint egy hónap van hátra az alkalomig. Szinte az egész iskola lázban égett. Főként a végzősök és persze a felelős személyek. És most én is beléptem a sorba, sóhajtottam lemondóan. Egy hónap alatt betanítani egy nyitótáncot… Nem kis vállalkozás. Na, majd kiderül, mennyire lelkesek! Felkaptam a táskámat és célba vettem a kijáratot. Hétvégén előre kidolgozok néhány koreográfiát, és akkor hétfőn akár választhatnak is, hátha megspórolunk egy kis időt. Hazafelé menet már a lehetséges táncokon és zenéken járt az eszem. Valami olyan kellene, ami illik az alkalomhoz, de még nem elcsépelt. Észre se vettem és már abban a kis utcában jártam, amibe tavaly nyáron beleszerettem. Egy zsákutca volt a végében egyetlen kis házzal, és amerre csak néztem, mindenhol fákat láttam. Pont jókor találtam rá a városka álláshirdetésére. Szükségem volt a változásra és az egyedüllétre. Belépve az ajtón oda se nézve akasztottam a táskám az előszobai fogasra és a konyhába sétáltam. Feltettem a teavizet, és elmerengtem. Lassan egy éve, hogy itt lakom és dolgozom ebben a kisvárosban. Mégis itt ülök péntek délután egyedül, és teát szürcsölök egy tündéres bögréből. Még mielőtt elmerülhettem volna az önsajnálatban, gyorsan átöltöztem és nekiláttam a tervezgetésnek. Készítettem egy-egy rövid leírást a lehetséges koreográfiákról és CD-re másoltam a kiválasztott zeneszámokat, hogy megmutathassam hétfőn a végzős osztálynak. Mikor ezzel végeztem, letelepedtem a tévé elé, és vacsora közben megnéztem egy idétlen vígjátékot. Ezután következett a nap egyik fénypontja. Teleengedtem a kádat meleg vízzel, illatos fürdősót szórtam bele, meggyújtottam a gyertyákat, elindítottam a kedvenc dalaimat tartalmazó CD-t és elmerültem a habokban. Ezt imádtam. Ahogy a végtagjaim elernyedtek a kellemesen meleg, jelenleg éppen gyümölcsillatot árasztó vízben, és csukott szemmel hagytam, hogy a lassú, lírai dallamok elvarázsoljanak.

Szombat. Általában az emberek örülnek a szombatnak. Én nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Legtöbbször táncoltam vagy rajzoltam, festettem… Esetleg, nagy ritkán, mint például ma is, elmentem egy-egy kiállításra, táncbemutatóra, még ritkábban moziba. Pedig a filmek terén igazi mindenevő voltam… Egy jó lélektani thriller éppúgy meg tudott fogni, mint egy szép romantikus film, és a vígjátékokon és akciófilmeken is jól szórakoztam… Bár az utóbbi időben mintha kezdett volna kissé ellaposodni a kínálat. De mindegy is, ezúttal a múzeum volt soron. A kiállítás elég érdekesnek ígérkezett, japán művészek alkotásait vonultatta fel. Ebéd után felvettem az egyik ilyen alkalmakra beszerzett fekete kis ruhámat, halványan kisminkeltem magam, párszor végighúztam a kefét hullámos, barna hajamon és meg is érkezett a taxi.

Nem sok látogató volt, de ez egyáltalán nem zavart. Idegesített, amikor lépten-nyomon leszólítottak és a véleményemet kérdezték, vagy hogy szerintem mit ábrázol egy kép, mert valami oknál fogva kényszert éreztek a társalgásra. Inkább megtartottam magamnak, hogy hatottak rám az egyes alkotások. Szerettem elmerengeni a képek előtt és beleképzelni magam az alkotó hangulatába, élethelyzetébe. Nálam ez valahogy a magánszféra része volt, és utáltam, ha ezt megsértették. Persze soha nem sikerült ezt teljesen megúszni, ahogy most sem. A kép, ami előtt álltam, egy meghunyászkodó, alárendelt helyzetben lévő nőt ábrázolt, ahogy egy haragos tekintetű férfi előtt térdepelt. Nem tudtam pontosan miért, de feldühített ez a festmény. Még akkor is, ha tudtam, hogy bár a japán hagyományok szerint régen tényleg ez volt a helyzet, és ezek a hatások még ma is élnek, a nők szerepe mára már az ottani kultúrában is nagyrészt megváltozott.

– Ez igen! A japánok tudják, mi a fegyelem! – hangzott fel mellettem egy első hallásra ellenszenves, arrogáns hang. – A nő helye a férje mellett, vagyis inkább alatt van! – kacagott fel durván az illető.

Figyelemre se méltatva otthagytam. Nem akartam vitába bonyolódni, még kevésbé feltűnést kelteni, és ha továbbra is hallgatnom kellett volna a megjegyzéseit, biztos nem állom meg szó nélkül. Meg se néztem, ki volt az. Az ilyen emberekre kár időt fecsérelni. Megnéztem a hátralévő képeket, igaz, a hangulatom odalett. Alig vártam, hogy otthon legyek. Volt ugyanis még egy kedvelt időtöltésem. Rengeteget sétáltam az erdőben. Ma estére is ezt terveztem. Gyorsan kényelmes melegítőt, pulcsit húztam, sportcipőbe bújtam és már bent is voltam a fák között. Megnyugtatott és elvarázsolt a folyó zúgása, a madárcsicsergés, a falevelek zizegése és a szél susogása alkotta „csend”. Imádtam, ahogy a friss, mindig nyirkos levegő megtöltötte a tüdőmet és szinte éltető energiával töltött fel. El is felejtettem a kiállításon történt idegesítő jelenetet, ahogy átjárt az erdő illata.

Idegen szagok és hangok vettek körül, amikor felébredtem. A szememet bántotta az éles mesterséges fény. Lassan, hunyorogva körülnéztem. Halványzöld falak, méregzöld sötétítővel fedett hatalmas ablakok, piszkosfehér éjjeliszekrény, ugyanolyan színű fémvázas, kényelmetlennek tűnő szék, velem szemben egy fali állványon tévé készülék. Én magam egy valaha hófehér lepedővel bevont ágyon feküdtem, hasonlóval takarva, szintén fehér párnákon. A karomból csövek vezettek mindenfelé. Kétségkívül kórházban vagyok. De miért? Mi történt velem? Hogy kerültem ide… és egyáltalán hol vagyok pontosan? Nem érzek semmit… Úgy értem, semmim nem fáj… Azt hiszem…

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Le a kalappal, unalom nélkül, érdeklődéssel tudtam végigolvasni, pedig utálom, ha gépen kell...
    Gratulálok, felkeltetted az érdeklődésemet. És most komolyan.
    Ha neten élvezem, könyvben háromszor:)
    Sok sikert!
    Qwert

    VálaszTörlés
  2. Kedves Diara! Most lett egy kis időm arra, hogy elolvassam az első fejezetet, és nem csalódtam. Egyszerűen imádom, amit írsz - de ezt tudod, sokszor "mondtam" már. Az tetszik a legjobban az írásaidban, hogy egyáltalán nem nehéz belehelyezkedni a történeteidbe, annyira életszerűek, életszagúak, hogy könnyű átélni az olvasottakat. Remekül értesz az arányokhoz is: pont annyi hétköznapiság, hogy működjön az "akár velem is megtörténhetne"-hatás, és annyi izgalom, kérdőjel a végére, hogy az olvasó kíváncsian várja a folytatást. Szép karácsonyi ajándék, köszönöm!
    Katarina

    VálaszTörlés
  3. Kedves Qwert!
    Örülök, hogy elolvastad, annak ellenére, hogy nem szeretsz gépen olvasni. :-)
    Remélem végig tudom tartani ezt a színvonalat, hogy meg ne bánd a döntésedet! ;-)

    VálaszTörlés
  4. Katarina, én köszönöm!
    Tudtam, hogy ismét számíthatok rád, mint olvasóra és véleményezőre. Ráadásként jó a kritika, így most itt vigyorgok, mint a vadalma. :-D
    Nagyon örülök, hogy az első rész ennyire tetszett, remélem a továbbiakban sem fogsz csalódni.
    Szerdán hozom a folytatást! :-)

    VálaszTörlés
  5. Kevesebb képet kellene megnéznünk a múzeumban?
    :-DDDD
    A feleség helye a férje alatt van? :-D
    nagyon tetszett.
    Sok egyéni tapaszatalat van ebben a sztoriban, igaz?
    Most a késésemnek az előnyét is élvezhetem, mert az utolsó bekezdés igancsak elgondolkodtató volt, de megyek és megnézem a folytatást :)))

    VálaszTörlés
  6. Örülök!:-D Remélem a továbbiakban is tetszeni fog! :-)
    Igen, sok dolog van benne, amit a saját életemből "loptam", de szerencsére a sztori nagy része csak fikció.
    Viszont érdekességként elárulom, hogy a helyszínek legtöbbje is valós, és például a 2. résznél lévő kép valóban Oakridge-nál készült, a Willamette folyó partján. :-)

    Nos, bevallom, olvasóként én se szeretek várni a részekre, de, mint író, vágyom a folyamatos visszajelzésre, ezért szembeszálltam önmagam olvasó-énjével és részenként teszem közzé. Remélem, bocsánatos bűn. ;-)

    VálaszTörlés