2011. február 16., szerda

A szivárvány tövében - 14. rész

Ajándék



Jobb keze még tovább merészkedett becézgető útvonalán, és a csípőm vonalát végigsimítva a combomra tévedt. A következő pillanatban levegőért kapkodva kuporogtam az ágy mellett a földön, Ryan pedig felettem térdelt, és kétségbeesett tekintettel nézett le rám.

– Valami rosszat tettem? – hallottam meg kijózanodott, kérlelő hangját. – Mondd el Madi, kérlek! Tudnom kell, mi az, amit nem tehetek. – Felemelt, és hátát a falnak vetve leült az ágyra, engem is az ölébe húzva, és mindkettőnket betakart a paplannal. Addig észre se vettem, hogy ráz a hideg.

– Madi, nyugodj meg. Nem teszek semmi olyat, amit te nem akarsz. Soha nem bántanálak. Kérlek, mondd el, mi a baj? Mit csináltam rosszul? Fájdalmat okoztam valamivel?

– Nem, dehogy! – kaptam fel hirtelen a fejem. A gondolat, hogy Ryan magát hibáztatja, visszarántott a valóságba. – Semmi rosszat nem tettél. Miattam van az egész. Ha nem akarlak mindenáron elcsábítani, ez nem történik meg – hajtottam le szégyenkezve a fejemet.

– Madi, ha nem most, akkor megtörténik máskor. Te magad mondtad, hogy semmire nincs garancia, és én ezt elfogadtam. Nem így értettem. Csak tudni szeretném, mi volt az, ami kiváltotta a reakciódat. Mondtam valamit, vagy megérintettelek valahol, ahol nem kellett volna?

Ekkor már pontosan tudtam, mi történhetett.

– A … combom. Megsimogattad a combom, azt hiszem. Pontosabban, azokat a hülye égési hegeket! – Az utolsó mondatnál már dühösen morogtam, legszívesebben üvöltöttem volna a csalódottságtól.

– Szóval az égési sebek, amiket még nem láttam, igaz? Mit gondolsz, ha megmutatnád, könnyebb lenne? – kérdezte óvatosan.

– Lehet… Nem tudom… De ha lehet, ne most jó? – néztem rá könyörgő szemekkel. – De különben sem hiszem, hogy változtatna a helyzeten. Ne haragudj, Ryan. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Nem tudom megtenni. Mindig lesz valami újabb, ami eszembe jut. Nem kérhetem tőled, hogy ezt a végtelenségig elviseld.

– Madi – Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. –, ezt most azonnal felejtsd el! Nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni! Emlékszel a dalra? Szeretlek! Addig várunk, amíg kell. És különben is – lett hirtelen évődő a hangja –, első próbálkozásnak szerintem felülmúlhatatlan volt! Főleg az a sztriptíz jelenet… Azt máskor is meg tudnád ismételni? – kuncogott fel mély hangon.

Ezen már nekem is nevetnem kellett, bár a feszültség még nem oldódott fel bennem teljesen.

– Persze, bármikor, ha előtte megiszok legalább öt pohár tequilát – válaszoltam végül önmagamat kigúnyolva.

Pár percig csendben ültünk összebújva, majd Ryan elvackolta magát az ágyon, engem is maga mellé húzott, szorosan átölelt, és álmos hangon a fülembe súgta.

– Rendben, akkor ezentúl mindig kell itthon tequilát tartanunk.

Egyre lassuló légzését hallgatva azon tűnődtem, vajon normális vagyok-e. Magamhoz akarok láncolni egy fantasztikus férfit, amikor azt sem tudom, hogy valaha képes leszek-e megadni neki, amire vágyik. Lehetek-e ennyire önző? Másrészt viszont, ő mondta, hogy hajlandó ekkora áldozatra. És én ettől csak még jobban szerettem. Elnéztem kisimult vonásait, és melegség járta át fagyos tagjaimat. Igen, szeretem, és ezen nem tudok változtatni.

– Szeretlek, Ryan Henderson – suttogtam halkan a félhomályba, majd szemeimet lecsukva én is nyugodt álomba merültem.


Másnap reggel vidám madárfütty és néhány kósza fénysugár ébresztett. Még félálomban, boldogan fordultam, hogy Ryan-hez bújjak, de csak a meggyűrődött lepedő jelezte, hogy nemrég feküdt ott valaki. Amikor az éjszaka történtek átvillantak az agyamon, már nem is bántam annyira, hogy nem mellette ébredtem. Kellet egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és szégyenkezés nélkül tudjak a szemébe nézni. Bevettem magam a fürdőszobába és szépen lassan, komótosan megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem. Szinte tincsenként fésültem ki a hajam, hogy húzzam még egy kicsit az időt. Közben hallgattam a beszűrődő neszeket, hátha rájövök, hol van és mit csinál. Halkan nyílt a bejárati ajtó. Ezek szerint nem volt itthon. Hallottam a szobába vezető lassú léptek súrlódását, majd szinte futó lábak csattogását visszafelé. Újból nyílt és csapódott az ajtó. Ez meg mi volt?

– Ryan, te vagy? – léptem ki a fürdőből, és belestem a szobába. – Haley? Hol vagytok?

Benéztem a konyhába, még Haley szobájába is, de sehol senki. Furcsa. Vállat vontam és visszasétáltam a szobába, hogy bevessem az ágyat. Ekkor pillantottam meg a párnámon heverő kis dobozkát. Tanácstalanul forgattam a dobozt az ujjaim között. Nem rá vall, hogy így akar megajándékozni. Ő személyesen adta volna át. Vagy mégsem? Leültem az ágy szélére és óvatosan felnyitottam a babarózsaszín – ?! – bársonydoboz tetejét. A krémszínű szatén párnán egy nyaklánc és egy pár fülbevaló feküdt. Tipikusan az a fajta, amit az életben nem viselnék. Szép, szép, de az én ízlésemnek – amellett, hogy túl drága – kicsit erőltetett és hivalkodó. Első ránézésre lerítt róluk, hogy egy vagyonba kerülhettek. Nem volt rá szükségem, hogy jobban megnézzem a cirkalmas rózsát formázó arany és kristály káprázatokat, anélkül is tudtam, hogy nem fogadom el. Mi ütött Ryanbe, hogy ezt megvette? Épp visszazártam a dobozt, amikor kopogtak. Gyorsan az ajtóhoz mentem, remélve, hogy Ryan bolondozik, és minél hamarabb letudhatom a rám váró kínos beszélgetést. Felrántottam az ajtót és Beverley negédes mosolyával találtam szemközt magam.

– Szia, Madison! Elnézést a zavarásért, csak tudod, szeretnék veletek beszélni – kezdte mézes-mázasan. – Szeretnék bocsánatot kérni tőletek. Olyan buta voltam és féltékeny… – Zavartan felvihogott, majd a kezemre tévedt a tekintete. – Jaj, Istenkém! Rosszkor jöttem? Tán csak nem eljegyzési gyűrűt rejtegetsz? Ryan, te Casanova – kiabált be mellettem a szobába, olyan mesterkélt hangon, amitől kirázott a hideg.

– Ryan nincs itt – szakítottam félbe gyorsan. Már így is többen kikíváncsiskodtak a folyosóra. –, és természetesen lánykérésről szó sincs. Igazából ez nem is…

– Engem nem csapsz be! Ígérem, köztünk marad! Jaj, had’ nézzem! – Cinkos kacsintás kíséretében kikapta a kezemből az ékszeres dobozkát.

Időm sem volt tiltakozni, már ki is nyitotta. Valaki világosítson fel, mikor lettünk mi a legjobb barátnők?! A következő pillanatban éles, hisztérikus sikoltás törte meg a folyosó csendjét. Kikerekedett szemekkel meredt az ékszerekre, aztán rám, majd tekintetét az immár jelentősen felduzzadt nézőközönség felé kapva, színpadiasan kifakadt.

– Ti vagytok a tanúim! Ez a nő ellopta a kedvenc ékszereimet! Ezek itt az enyémek – nézett újra egyenesen a szemembe. Arcára olyan undor ült ki, mintha egy csótánnyal szemezne a fürdőkádban. – Tudtam, hogy valami nincs rendben veled, de azt nem gondoltam volna, hogy lopsz is. Én meg azt hittem, a múltkori betöréskor tűnt el. Valaki hívja a rendőrséget! – vetette hátra a válla felett, és a hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy nem kérésnek szánta.

– Én nem loptam el semmit – tértem végre magamhoz –, sem most, sem máskor. Abban igazad van, hogy ez nem az enyém, de abban tévedsz, hogy a tied. Most kaptam Ryantől és éppen…

– Szóval azt mondod, Ryan lopta el?!

– Nem, nem azt mondtam! És, ha lennél olyan kedves, és nem szakítanál állandóan félbe, akkor talán…

– Te csak ne mondd meg, hogy én mit csinálhatok és mit nem! – rikácsolta egyre jobban belelovalva magát képzelt sérelmébe. – Majd a rendőrség végighallgatja a hazugságaidat!

– Mi folyik itt?! – harsant fel Ryan számonkérő hangja a lépcső felől. – Beverley… Ki más? Nem volt még elég a gyerekes trükkjeidből? A múltkori nagyjelenet után azt hittem, feladtad végre – fordult szembe a megszólítottal, gúnyos mosollyal az ajkán, amikor mellém ért.

Beverley-vel egyszerre szólaltunk meg.

– Köszönöm Ryan, igazán, de nem fogadhatom el. Nem költhetsz rám ennyi pénzt…

– Szállj le a magas lóról Ryan! Már kihívták a rendőrséget. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.

– Mit nem fogadhatsz el? – fordult felém meglepetten.

– Az ajándékodat – válaszoltam tétován, abban reménykedve, hogy fogalma sem lesz, miről beszélek. De csalódnom kellett.

– Tudhattam volna, hogy eljár a szád! – fordult szikrázó szemekkel Bev felé. – A rendőrséget? – jutott el hirtelen a tudatáig az előbb elhangzott kijelentés. Szemöldöke hirtelen a magasba ugrott a csodálkozástól, majd szemei újra gonoszan villantak. – Óh, fel akarod adni magad túlzott szőkeségért, és több rendbeli ármánykodásért? Erre semmi szükség. Mi nem vagyunk haragtartóak, igaz kicsim? – húzott magához vigyorogva.

– Mindjárt lehervad az arcodról a vigyor! A rendőrség azért jön ide, mert megvan a tolvaj, aki elvitte az ékszereimet! – Tagadhatatlanul jól játszotta ki a kártyáit. Ryan döbbent hitetlenkedéssel meredt rám, szemeiben ezúttal félelem és aggódás bújkált.

– Jól vagy, Madi? Igazat mond? – intett fejével a már-már hisztérikusan vihogó Bev felé.

Én már semmit sem értettem. Most akkor tényleg ő lopta el azokat az ékszereket? Mi mással magyarázhatnám a tekintetében a félelmet? Lopott ékszerrel akart nekem kedveskedni?! Ez lehetetlen! Itt valami nagyon nem stimmel!

– Ryan, ugye nem te tetted ezt az ágyamra? – kérdeztem a Bev kezében lévő csecsebecsékre mutatva. A gyanú, amely megfogalmazódott bennem, cseppet sem volt kellemes.

– Mit tettem az ágyadra? – nézett rám értetlenül, majd végre Beverley kezére pillantott. – Már miért tettem volna? Elmondanád végre, hogy miről van szó?! – Kezdett kijönni a béketűrésből.

– Csak semmi sztori egyeztetés! A nyomozó hamarosan…

– Bev, fogd be! Hidd el, ha én teszem, rosszabbul jársz!

– Hallottátok? Most még meg is fenyegetett!

Nem láttam ugyan a zöld szemeket, de eléggé ijesztő lehetett, mert Bev elhallgatott. A körénk gyűltek ide-oda kapkodták a fejüket, és próbáltak rájönni, hogy miről is folyik a társalgás. Segítettem nekik.

– Miután felébredtem, azt a dobozt találtam a párnámon. Azt hittem, te vetted nekem – kezdtem a Ryannek szánt magyarázatba. – De nyilvánvaló, hogy nem te voltál, hála az égnek… De akkor csak egyetlen ember lehetett. – Ahogy ebbe belegondoltam, kirázott a hideg. Hirtelen új értelmet nyert a Ryan szeméből kiolvasott félelem. Nem félt, engem féltett. Azt hitte, Bev a támadómról beszél, amikor azt mondta, megvan a tolvaj.

Beverley összeszűkült szemmel figyelt minket. Ezúttal ő sem tudta, miről beszélünk.

– Gondolod, hogy ő volt? – kérdezte Ryan elsápadva. – Bement a szobába, míg aludtál?!

– Nem aludtam, a fürdőben voltam. Gondolom, azt hitte senki nincs itthon – Újra megrázkódtam a gondolatra, hogy mi történhetett volna, ha szembe találkozom vele.

– Persze, hogy nem Ryan volt, mert te voltál – szólalt meg ismét Beverley, máris elfelejtkezve az iménti rendreutasításról. – Nincs itt semmiféle ő...

A hangja furcsán remegő lett. Egyszerre pillantottunk rá, de csak Ryan jött rá izgatottsága valódi okára.

– Te voltál! – fordult felé fenyegetően. – Hát persze! Hogy miért is lepődöm meg? Egy újabb piszkos kis trükk, igaz Bev?

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. Beverley ijedt, meghunyászkodó tekintetét látva azonban nekem is összeállt a kép. A megkönnyebbüléstől hangosan felnevettem. Ez volt számomra a legkedvezőbb változat.

– Beverley, őszintén mondom, most megleptél! – fordultam hozzá én is, még mindig kacarászva. – Nem néztem ki belőled ilyen váratlan és agyafúrt lépést.

Bev kerek szemekkel bámult rám, valószínűleg nem ilyen reakcióra számított. Ryan viszont megenyhülve szintén elmosolyodott. Tudta jól, hogy miért örülök annyira. Ekkor lépett színre a civilbe öltözött, fiatal nyomozó.

– Jó napot! Minden rendben, Mr. Henderson?

– Mi az, hogy Mr. Henderson?! Én hívtam ki magukat! – fakadt ki Beverley. Nem szokott hozzá, hogy mellőzzék.

– Igaz is – fordult vissza hozzá Ryan gunyoros arccal. – Meséld csak el a nyomozónak, hogy miért rángattad ide őket.

– Ööö… Tévedés történt…

– Kíváncsivá tett, hölgyem – nézett rá felhúzott szemöldökkel a férfi.

– Az a helyzet, hogy meglettek az ékszereim, és azt hittem, hogy Madison…

– Bev! – szólt rá figyelmeztetően Ryan.

– Jó, jó! Szóval, nem lopták el az ékszereimet. Én rejtettem el őket, és Madisonra akartam kenni… de lebuktam! – a legkisebb megbánás nélkül adta elő mindezt. Ajkai az utolsó szavaknál durcás grimaszba rándultak, és megvetően végigmért, mintha én tehetnék az egészről.

– Igaz ez? – nézett először ránk, majd a körülöttünk állókra.

Mindenki hevesen bólogatott, és kíváncsian lesték, mi lesz a következő lépés. Ryan félrevonta a nyomozót, és valamit mondott neki, mire az bólintott, és eltüntetve a szája sarkában vibráló mosolyt, népes közönségünk felé fordult.

– Jól van, emberek, nincs itt semmi látnivaló! Mindenki menjen szépen a dolgára!

Amikor azonban Bev lehajtott fejjel el akart sietni mellette, megállította.

– Ön nem, Miss Mitchell. Tudja, hogy a rendőrség félrevezetése bűncselekmény? Attól tartok, be kell, hogy vigyem.

– De… – kezdett volna tiltakozni, de meggondolta magát, és inkább a fenyegetőzést választotta. – Téved Mr. …

– Peters – segítette ki gálánsan a nyomozó.

– Mr. Peters, nem kell engem sehova vinnie. Tudja, hogy ki vagyok én?!

– Igen, Miss Mitchell, tudom, ki az ön édesapja, Mr. Henderson volt olyan kedves, és az imént felvilágosított. A törvény azonban mindenkire vonatkozik. Kérem, jöjjön velem.

– Mit mondtál a zsarunak? – kérdeztem, miután kettesben maradtunk.

– Csak megkértem, segítsen nekem, és leckéztessük meg egy kicsit Beverley-t, hogy ne legyen kedve még egyszer a rendőrséggel szórakozni. És mellesleg azt is megemlítettem, hogy a főnöke biztosan értékelni fogja a határozott fellépését – magyarázta kárörvendő vigyorral.

– És csak úgy szót fogad neked?

Zavar suhant át az arcán, majd lezsernek szánt vállrándítással intézte el a dolgot.

– A pénz hatalma…

Nevetve letelepedtünk a konyhaasztal mellé és korgó gyomorral figyeltem, ahogy Ryan telerámolja az asztalt mindenféle finomsággal. Eddig fel sem tűnt, hogy szatyor van nála. Már javában falatoztunk, amikor eszembe jutott valami.

– Mire utaltál, amikor azt mondtad Beverley-nek, hogy tudhattad volna, hogy eljár a szája? – kérdeztem az arcát fürkészve.

– Erre bezzeg emlékszel – mormolta az orra alatt, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. – Még az első táncóra után Bev elrángatott egy ékszerüzletbe, hogy segítsek neki ajándékot venni a nővéremnek… Szóval megláttam egy apró ékszert, amiről valamiért te jutottál eszembe, és hát… megvettem – fejezte be szinte félszegen felpillantva rám. – De nem akartam odaadni – védekezett helytelenítő tekintetem láttán. – Úgy értem, még – fűzte hozzá gyorsan.

Végül saját feszélyezettségén nevetgélve felpattant, és fejcsóválva kisétált a konyhából. Egy apró, krémszínű kartondobozkával a kezében tért vissza.

– Most már úgyis mindegy. De mielőtt odaadnám, kérdezhetek én is valamit?

– Az attól függ. – Rosszat sejtve, bizalmatlanul méregettem a kezében szorongatott tárgyat. Csak nem igaza lesz Beverley-nek? Ugye nem?!

– Miért örültél annyira, amikor kiderült, hogy nem én akartalak megajándékozni?

– Mert az a méregdrága ékszerszett szörnyű volt – válaszoltam fellélegezve, az igazságnak megfelelően. – Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy te vetted nekem, pedig már a rózsaszín doboz láttán rá kellett volna jönnöm, hogy az lehetetlen.

– Te nem szereted a rózsaszínt?! – Olyan ledöbbent, ijedt hangon kérdezte, hogy rémülten kaptam ismét rá a pillantásom. Ezt most komolyan kérdezi? De a szemében szikrázó vidám évődés láttán megnyugodtam, és válaszul megpöccintettem egy szalvéta galacsinnal.

– Szóval, mit kapok? – Most már egyre jobban fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

Szó nélkül átnyújtotta a csöpp dobozt, és visszaült a helyére, szemét egy pillanatra sem véve le rólam.

Óvatosan, milliméterről milliméterre felemeltem a könnyű kis tetőt, és fejemet lehajtva alá kukucskáltam. Amint egy apró fénysugár beszökött a dobozba, odabent felszikrázott valami. Gyorsan visszazártam, de Ryan csalódott arcára pillantva nagy levegőt vettem, és egyetlen mozdulattal leemeltem a doboz tetejét. A szavam is elakadt. A kis kelta ékszercsoda azonnal rabul ejtette a szívem. Egy szépen kidolgozott, kalligrafikus C betű ívének ölelésében miniatűr unikornis bújt meg, a szikrázó csillogást pedig néhány apró, színes kristály idézte elő, amik a betűt körülfonó ezüst indák között pihentek. Mindezt egy leheletfinom, vékony ezüstlánc egészítette ki. Meghatottan pillantottam Ryan várakozó arcára, de nem találtam a megfelelő szavakat.

– Nem tetszik. – Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. A kávéscsészét szájához emelve igyekezett palástolni kiábrándultságát. – Vissza lehet vinni. Direkt meg…

– Úgy nézek ki, mint akinek nem tetszik? – képedtem el. – Nem találok szavakat! Ez egyszerűen meseszép! Jobbat nem is választhattál volna. Ha látnád otthon a „mesefalamat”, biztos nem kételkednél – áradoztam hadarva, miközben továbbra is a kis medált csodáltam.

Kis híján kiejtettem a kezemből ijedtemben, amikor Ryan fuldokló hangokat hallatva köhögni kezdett.

– Csak félrenyeltem a kávét – krákogta vöröslő fejjel. – Örülök, hogy tetszik.

– Az nem kifejezés. – Odasétáltam hozzá, és az ölébe fészkelve magam a kezébe adtam a láncot, majd hátat fordítottam neki, hogy a nyakamba akaszthassa.

– Mindig viselni fogom – suttogtam, amikor visszafordultam és az ajkaira hajoltam, hogy csókkal köszönjem meg az ajándékot.

A nap hátralévő része azzal telt, hogy mindenkinek el kellett mesélnünk a történteket. Szegény Daryl nagyon csalódott volt, hogy lemaradt a jelentről ahogy Beverley-t elvezette a nyomozó.

– Nekem is ilyenkor kellett elmennem gitárhúrt venni – dohogott. – Szívesen megörökítettem volna az arckifejezését, amikor rájött, hogy ezúttal nem úgy fognak történni a dolgok, ahogy ő akarja. Egyébként mi lesz vele?

– Semmi különös. Bent tartják egy éjszakára – hangzott a felettébb vidám válasz Ryan felől, aki az ágyon ült törökülésben és épp a gitárját húrozta újra. – Bocs, hogy miattam lecsúsztál róla, de nem sejthettem, hogy mit forgat a fejében az a liba. És az elején egyáltalán nem volt vicces a dolog… – Az utolsó szavakat inkább csak magának szánta, miközben hangolni kezdte a gitárt, de Daryl persze meghallotta.

– Ezt hogy érted?

– Áh, semmi – legyintett idegesen, és rám kapta a pillantását.

– Ne már, haver! Nem elég, hogy nem láttam a saját szememmel, még titkolózol is?

– Csak jól ránk ijesztett… Mert eredetileg azok az ékszerek a betöréskor tűntek el. Mivel nem mi loptuk el, ami ugye nyilvánvaló volt, csak arra tudtunk gondolni, hogy a tolvaj jött vissza és tette valamiért Madison szobájába őket. Te nem kaptál volna frászt hasonló esetben? – vágta ki magát az igazság apró töredékével.

– Jól van, na! Nem kell mindjárt leharapni a fejem! Akkor is szívesen itt lettem volna… Csodálom, hogy Nate nem volt jelen, hogy megvédelmezze szíve hölgyét.

Ryan kapott az alkalmon és gyorsan másra terelte a szót.

– Erről jut eszembe! Van kedvetek holnap folytatni az önvédelmi órát?

Természetesen volt. Egyedül Daryl mondott nemet, keserű grimasszal a facérságára hivatkozva. Így Trish és Zac társaságában ismét a parkban töltöttük a vasárnap nagy részét. Bár még bőven adtunk alkalmat oktatónknak, hogy fejét, hasát fogja ténykedésünk láttán, de azért egyre jobban mentek a mozdulatok. Néha már sikerült a célszemélyt földre küldenem magam helyett, és ezúttal Zac sem szenvedett komolyabb sérüléseket, legalábbis ami a férfiasságát illeti.

Az este is hasonlóan telt, mint az egy héttel ezelőtti. Zene, ének, tánc és persze poénáradat, aminek ezúttal egy bizonyos szőke csinibaba volt a fő célpontja. Azt hiszem, Beverley azt is megbánta, hogy egyáltalán jelentkezett erre a továbbképzésre. Nem volt ember, aki ne hallott volna csúfos leszerepléséről és kudarcba fulladt próbálkozásairól, hogy szétválasszon minket. Sőt! Marknak és Gregnek köszönhetően Daryl vágya is teljesült. Ugyanis Mark megszerezte a folyosót pásztázó biztonsági kamera felvételét, amit Greg valami számítógépes hókuszpókusszal feliratozott és feltöltötte egy internetes videó megosztó oldalra. Lévén, hogy Beverley-nek elég nagy az ismeretségi köre, órákon belül több száz megjegyzést kapott a nyúlfarknyi némafilm, és valószínűleg ennél jóval többen látták. A végén már sajnálni kezdtem a főszereplőt, aki nyilvánvalóan nem ilyen színésznői debütálásról álmodott. Mindenesetre csodálatra méltó módon fogadta a megaláztatást. Nemhogy nem szaladt haza apuci védőszárnyai alá, de még az órákon is megjelent, és minden további cirkusz nélkül fejezte be a tanfolyamot. Ami engem illet, én kicsit aggódtam, hogy ez csupán újabb vihar előtti csend.

4 megjegyzés:

  1. Nem tudom, ezzel most lelövök-e valamit, de ha a biztonsági kamerák vannak, hogy hogy nem látták a támadót aki betört?

    Leila

    VálaszTörlés
  2. Szia, Leila!
    Minden hozzászólást szívesen fogadok, és nem, nem "lőttél le" semmit. :-D
    Két válaszom is van.
    1. Az illetőn nagy, kapucnis pulcsi volt, ami árnyékolta az arcát, így nem felismerhető a felvételen. Akik pedig "munka" közben láthatták, csak annyit láttak, hogy bekopog (tudta, hogy nincsenek otthon), várakozik, majd nyílik az ajtó, bemegy, és rövid időn belül távozik. Nem hiszem, hogy ez feltűnt volna bárkinek.
    2. A kamerákat csak a betörések után szerelték fel.

    Mindenki eldöntheti, számára melyik hitelesebb. :-)
    Remélem, kielégítő választ adtam. :-D

    VálaszTörlés
  3. A kameráknak holtterük is van.
    Engem inkább az izgat, mi fog történni ezután.:)

    VálaszTörlés
  4. Igazad van, Grapes! Akkor 3 lehetséges válasz van Leila kérdésére. :-)

    További jó olvasást! :-D

    VálaszTörlés