Sorsforduló – 8. rész

– Petra –

Amint egyedül maradtam, leeresztettem, akár a kiszúrt lufi. Lecsúsztam a padlóra és homlokomat a hideg csempének szorítottam.

Miért olvastam el azt az átkozott levelet? Olyan jól éreztem magam, miért kellett belerondítania? Nem próbáltam racionális mederbe terelni a dühömet, mert abban reménykedtem, talán elnyomja a félelmet. „Aki bújt, aki nem, megyek” – ennyi állt az üzenetben.

A fürdő ablaka a hátsó kertre nyílt, így tisztán hallottam Viktort. A hangjára koncentráltam, hogy el ne veszítsem megint a fejem.

Hallottam, ahogy elnézést kér a nevemben és az ajtó felé tereli az édesanyját, miközben Vikinek utasításokat sorol. Ellenállt minden kérdezősködésnek, határozott volt, de udvarias. Nevetnem kellett, amikor Barbiéknak is megköszönte, hogy eljöttek, holott nem is ő hívta meg őket.

Ahogy a lenti beszélgetés elhalt, visszamentem a szobába, mert tudtam, a fürdés következik. Lassan, de biztosan visszatért belém az élet, ahogy az esti rituálék követték egymást, és mire Viktor belépett az ajtón, már valóban nyugodt voltam.

Senkinek nem szóltam, hova megyek, sőt mi több, én sem tudtam, a telefonom nincs nálam, nem használtam hitelkártyát, a kocsiban nincsen GPS – Zoli egyszerűen nem tudhatja, hogy itt vagyok. Ez ilyen egyszerű.

– Minden rendben, Viktor, nem kell felettem atyáskodnod, már tényleg jól vagyok.

– Atyáskodik a nénikéd térde kalácsa, egyszerűen aggódom. Elmondod, mi történt?

Nagy volt a kísértés, de nem akartam, hogy a múltam ide is utánam nyúljon. Nem szerettem volna, ha azt kapom tőle, amit a hozzám hasonlók többsége a környezetüktől. Nem bírtam volna elviselni.

– Csak egy régi ismerősöm azt hitte, vicces ijesztgetni a másikat. Egy rossz tréfa volt, ennyi és nem több. Megbirkózom vele. – Láttam, hogy vitatkozni akar, ezért gyorsan hozzátettem. – Sajnálom, hogy megrémítettelek és tönkretettem az estét. Édesanyád most biztosan még jobban utál.

– Ami anyámat illeti, elnézést kell kérnem a viselkedése miatt, soha nem láttam még ilyennek. Felháborító, ahogy veled bánt és hogy Barbit is belerángatta.

– Nem kell bocsánatot kérned, ő már megtette, amit nagyra becsülök. Barbit pedig nem hiszem, hogy nagyon győzködni kellett. Odáig van érted, természetes, hogy kíváncsi a nőre, akivel egy fedél alatt élsz.

– Kicsit túlmisztifikálod. Barbi csak barát. Amikor Melinda meghalt, Viki és Tomi már jó barátok voltak és nem szerettem volna, ha ez változik, így gyakran összejártunk. Ráadásul Barbi amolyan női mintaként szolgálhatott Vikinek, amit én nyilvánvalóan nem tudtam nyújtani neki.

Leültem a földre, hátamat az ágykeretnek vetettem és kényelmesen kinyújtottam a lábamat, ő pedig automatikusan követett. Azonnal éreztem, hogy ez hiba volt, túl közel került hozzám, a vállunk, a csípőnk és a combunk szinte összesimult. Védekezésként az ölembe húztam a kispárnát és azt szorongattam.

– Ezt Barbi is tudja, mármint, hogy ti csak barátok vagytok?

Igyekeztem semleges hangon feltenni a kérdést, de magam előtt nem titkolhattam, hogy nagyon is izgatott a válasz.

– Igen, tisztában van vele. Elmondtam neki, hogy Vikinek szeretném szentelni az életemet és nem akarok újranősülni. És, amennyire én tudom, ő még mindig a férjét várja.

– Hogyhogy?

– Tomi édesapja katona, sokat van külföldön. Amikor Tomi megszületett, ideköltöztette őket, mert itt éltek a szülei és úgy gondolta, segíthetnek Barbinak, ha neki megint el kellene utaznia. Sajnos azonban nem sokkal később a szülei meghaltak egy balesetben, így Barbi egyedül maradt a picivel. De annyi levelet váltanak, hogy csak belőlük megélne a Magyar Királyi Posta.

– Akkor nem csak Barbi szolgál szülői mintaként, bizonyos szempontból te is az vagy Tominak. Kölcsönösen segítitek egymást.

– Így valahogy.

Csendben ültünk egy darabig. Viktor a kispárna szélét babrálta. Kihasználva a helyzet meghittségét, feltettem a kérdést, ami egy ideje már kikívánkozott.

– Hogyan halt meg Melinda? Beteg volt?

– Elmondom, ha cserébe elmeséled, valójában miért borultál ki annyira.

– Ez nem tisztességes.

– Ez van. Eszed, nem eszed, ezt kapod.

Mellbe vágtam a párnával, de fel sem vette, csak nézett rám nagy komolyan és várt.

– Nem vagy vicces.

– Nem is vicceltem.

Vívódásom nem tartott sokáig. Mit veszíthetek? Legfeljebb azt hiszi majd, hogy lábtörlő típus vagyok és elküld a lánya közeléből. Erre a gondolatra összeszorult a szívem, de ekkorra már döntöttem. Hangosan ki akartam mondani, mi történt velem, és azt is, hogy győztem, kiléptem az ördögi csapdából és végre megint önmagam lehetek.

– Rendben, de akkor én kezdem, mielőtt meggondolnám magam.

– Hallgatlak.

– Egy évvel ezelőtt megismertem egy férfit, Zoltánnak hívják. Villámcsapásszerű szerelem volt, amolyan meglátni és megszeretni fajta, de túl későn vettem észre, hogy teljes mértékben egyoldalú. Addigra már felmondtam a munkahelyemen, hogy otthont teremthessünk magunknak és végképp összevesztem anyámékkal, mert nem tetszett nekik Zoli. Azt gondoltam, ha eddig nem érdekeltem őket, most se akarjanak aggódó szülők lenni. Az esküvő után azonban minden gyökerestől megváltozott.

Ennél a pontnál megtorpantam, elfogyott a levegőm. Viktor megfogta és megszorította a kezem, de nem szólt. Összefont ujjainkra koncentráltam, és folytattam.

– Megtiltotta, hogy találkozzam a barátaimmal és nem járhattam el nélküle sehova, mert a végletekig féltékeny volt. Ez eleinte még imponált is. Amikor először megütött, mert elfelejtettem, hogy estére meghívta az anyját, és nem a szokásos menüt készítettem el, azt gondoltam, én vagyok a hibás, nem vagyok jó feleség, pedig semmi más dolgom, csak, hogy őt boldoggá tegyem. Úgy bánt velem, mintha az ágyasa, a szolgája lennék, miközben én mindent megtettem, hogy a kedvére tegyek, és ha valami mégsem klappolt, magamat okoltam. Három hónapomba telt, míg rájöttem, nem én vagyok, aki selejtes, hanem ő. A majdnem balesetünk napján szöktem meg tőle. Akkor épp azért büntetett meg, mert sótlan lett a leves.

– Hogy szerezted a sérülést?

– Nekiestem az üveges szekrénynek.

– Ez megmagyarázza a vágást…

– Felkaptam az első rongyot, ami a kezem ügyébe került, hogy elállítsam a vérzést, pechemre, az ő egyik inge volt az. Amikor kikapta a kezemből, egy gomb beleakadt a seb szélébe.

Felszisszent.

– Egy ing. Meg is értem, hogy begurult.

Tudtam, hogy nem elbagatellizálni akarja, kiismertem már annyira, hogy tudjam, a szarkasztikus humor akkor bújik elő belőle, amikor tehetetlennek érzi magát és ideges.

– Óh, ez még semmi, össze mertem vérezni az édesanyja hófehér szőnyegét. Mielőtt elment, megparancsolta, hogy takarítsak fel magam után. Megpróbáltam kisúrolni, de csak rontottam a helyzeten, aztán végképp kivégeztem szegény párát azzal, hogy begyömöszöltem a mosógépbe. Ne tudd meg, mi maradt belőle. Ez volt a végső lökés.

– Nos, akkor köszönettel tartozunk annak a szőnyegnek.

Felnevettem, frissen és felszabadultan. Úgy éreztem, mázsányival könnyebb lettem.

– Te jössz.

Egy percig csak nézett, majd felemelte a kezét és végigsimított az arcomon, ujjai ott torpantak meg, ahol a zúzódás volt az államon. Hát mégis tudta. De aztán leejtette a kezét, és a szemén láttam, hogy visszavonul.

– Későre jár. Holnap este, egy üveg bor mellett?

Nem vetettem a szemére, hogy nem játszik sportszerűen, nem akartam erőszakoskodni, és mellesleg igaza volt. Tudtam, tekintet nélkül arra, mennyit aludtam, Viki néhány óra múlva beront a szobámba.

– Rendben, holnap.

Feltápászkodtunk, én az ablak, ő az ajtó felé vette az irányt.

– Petra.

– Igen?

– Nem vagy selejtes.

Másnap reggel már nem volt otthon, amikor Viki felébresztett, mint kiderült, egy vemhes lóhoz hívták ki, így kettesben reggeliztünk. Kapóra jött, szükségem volt egy kis időre, míg újra a szemébe tudtam nézni. Nem bántam meg, hogy megnyíltam előtte, de most csupasznak éreztem magam, muszáj volt újra felállítanom egy védelmi vonalat, még ha gyengébbet és alacsonyabbat is, mint eddig. Ugyanakkor nem tudtam, vajon megváltozik-e köztünk valami, attól, amit megtudott, máshogy fog-e hozzám viszonyulni. De ezt nem tudhattam meg, míg újra szemtől-szemben nem állunk, szóval várnom kellett.

Aznapra nem terveztünk semmi különöset, reggeli után kivonultunk az udvarra és élveztük a kellemes langymeleget. Viki homokozott én pedig egy helytörténeti könyvet olvastam, amit a nappali számtalan polcának egyikén találtam – arra pont jó volt, hogy kitöltsem vele az időt. Később bementem, hogy gyorsan összeüssek valami ebédet, és persze Viki is azonnal megjelent kuktáskodni.

Viktor csak kora délután jelent meg újra, fáradtan, piszkosan, de elégedetten.

– Ferkó lett a neve – újságolta Vikinek, aki kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy a Tóth tanyán újabb kiscsikó született. – Ha lesz kedvetek, valamelyik nap kijöhettek velem megnézni.

– Még szép, soha nem láttam még kiscsikót.

– Akkor épp itt az ideje – fordult felém vidáman. – Tudsz lovagolni?

– Mondjuk úgy, hogy szeretek. Eddig, ha jól emlékszem, háromszor ültem lovon.

– Nos, itt arra is lesz lehetőséged. Ők üzemeltetik a környék legjobb lovardáját, Viki is oda jár. Apropó, kicsim, Marika néni kérdezi, mikor szeretnél legközelebb kimenni, mert akkor süt neked egy kis meggyes pitét.

Viki kihúzta magát és a mellkasára bökött, mire Viktor felnevetett és összeborzolta a haját.

– Te sütsz neki? Rendben, megmondom.

Rám kacsintott, majd elvonult a fürdőszobába.

Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesen aggódtam, éppen úgy viselkedett velem, mint eddig, csak talán egy kicsit felszabadultabb volt, amit éppúgy betudhattam a sikeres ellésnek, mint az előző napi beszélgetésünknek.

A délután nyugodtan telt, Viktor még ugyan átruccant a rendelőbe, de mivel az ottani csengő úgy volt bekötve, hogy a házban is jelezzen, hamar hazajött és a nap további részében Vikivel játszott.

Azt gondoltam, feszélyezni fog, hogy ennyi mindent tudott rólam, de mivel ő teljesen természetesen kezelte a dolgot, én sem őrlődtem ezen tovább.

Kíváncsi voltam, mit fogok hallani este. Semmit nem tudtam Melindáról, csak azt, hogy nem foglalkozott a lányával, ezt is Anna mondta el, amikor bocsánatot kért, és megemlítette, nagyon örül, hogy végre van valaki Viktoron és Tomin kívül, aki feltétel nélkül szereti Vikit.

Aztán eljött az este, Viktória elaludt, mi pedig ismét kettesben maradtunk.

Viktor szó nélkül felém mutatott egy üveg bort és amikor jóváhagyólag bólintottam, kibontotta, majd két pohárral a nappaliba hozta, leült a kanapéra és megpaskolta a maga melletti helyet.

– Felkészültél? Nem egy szép történet.

– Az enyém sem volt az.

– Igaz.

Kitöltötte a bort, az egyiket felém nyújtotta és koccintásra emelte a poharát.

– A lelki pőreségre.

Szóval ideges volt.

– A barátságra.

– A barátságra.

Az első korty után magába zárkózott és meredten nézte a sötét tévéképernyőt. Már majdnem üres volt a pohara, amikor végül megszólalt, én pedig még levegőt is alig mertem venni, nehogy kizökkentsem.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 7. rész

– Viktor –

Ezúttal nem értem volna be ennyivel, ha nem jelent volna meg Viki, hogy kivigye az evőeszközöket. De a beszélgetésnek ezzel még nem volt vége, és tudtam, Petra az én arcomból ugyanúgy olvas, mint Vikiéből.

Most az egyszer nem bántam, hogy ebéd után vissza kellett mennem a rendelőbe. Muszáj volt megnyugodnom, ehhez pedig szükségem volt egy kis figyelemelterelésre A délután azonban sajnos nyugodtabban alakult munkafronton, elfogytak a kisállattal rendelkező kíváncsiskodók is, így túl sok időm maradt gondolkodni.

Eszembe jutott, hogy talán illene felhívnom Balogh doktornőt, Viki pszichológusát, de végül letettem róla. Ha eddig nem bíztam benne, miért pont most kezdeném el? Az egyik percben felemeltem a telefont, hogy mégis értesítsem a fejleményekről, a másikban legszívesebben a falhoz vágtam volna a készüléket dühömben, amiért neki több hónap alatt nem sikerült elérnie azt, amihez Petrának mindössze hat nap elég volt. Aztán elöntött a bűntudat, és megint tárcsázni akartam. Elvégre honnan veszem én, a tudatlan, hogy a mostani előrelépés nem épp az ő munkájának megkésett eredménye-e? Végül egy újabb beteg érkezése döntötte el a kérdést.

Anyám és a betervezett vacsora sem hagyott nyugodni. Eddig csak enyhe idegességet érzetem a gondolatra, hogy Petrát odavetem elé, mostanra ez pánikká erősödött. Mi van, ha ki nem állhatják egymást és Petra meggondolja magát? Mi lesz, ha elmegy? Viki máris kötődik hozzá. Ha ő eltűnik, vajon folytatódik-e a folyamat, ami beindult, vagy esetleg még vissza is esik?

Nem volt mit tenni, a meghívást már nem vonhattam vissza.

A hét hátralévő része egyfajta érzelmi hullámvasút volt, a kedélyállapotom úgy váltakozott, akár az időjárás.

Ideges voltam és izgatott Viki váratlan megszólalása miatt, és reménykedtem, ahogy eddig még soha. Nyolc hónapon át nem erőltettem rá semmit, egyszerűen elfogadtam, hogy nem beszél. Most úgy kellett visszafognom magam. Most, hogy tudtam, valóban képes lenne rá, nehéz volt megállnom, hogy ne akarjak többet. Petra sokat segített, igyekezett mindig ott lenni, egyfajta vészfékként.

És ő maga volt a másik problémám. Vonzódtam hozzá, akár akartam, akár nem. Egy újabb késztetés, amit el kellett fojtanom. A tény, hogy szinte állandóan a közelemben volt, itt már nem annyira segített, mint inkább nehezített a helyzetemen.

Lassan úgy éreztem, nem állnak másból a napjaim, mint heroikus küzdelemből saját magam, az ösztöneim ellen. Mire eljött a péntek, megfeledkeztem az anyámmal kapcsolatos aggodalmaimról és úgy vártam az érkezését, akár a messiást. Szó szerint megváltásnak érzetem volna, ha valamivel el tudta volna terelni a figyelmemet.

Számtalan zavaros gondolat kavargott bennem akkor is, amikor délután kulcsra zártam a rendelő ajtaját, és keresztülsétáltam az udvaron, de mire a házba értem, összeszedtem magam, megreguláztam a vonásaimat és mosolyogva léptem a konyhába, ahol két konyhatündér repkedett. Pontosabban az egyik üldögélt, a másik egy széken állt, a karja és a feje pedig elveszett a konyhaszekrényben. Petra halkan együtt énekelt a rádióval, lába a padlón, ujja az asztalon verte a taktust.

Mindig talált magának valami munkát és minden nap egy kicsivel tovább merészkedett, feszegetve a saját határait és az én türelmemet. Hiába kértem, hogy egy darabig még kímélje a karját, mert egy ilyen mértékű sérülés nem gyerekjáték, ha én lazítottam kicsit a szabályokon, ő biztos, hogy még inkább áthágta őket. Az elmúlt héten rajtakaptam már cipekedésen, ablakpucoláson, sőt, fűnyíráson is.

– Te nem bírsz nyugton megülni a fenekeden, ugye?

Rám nézett, majd a székre, amin ült és kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi van doki, rossz napod volt?

– Az a szerencséd, hogy a karod fel van kötve, különben most felvinnélek a szobádba, alaposan elfenekelnélek, aztán odakötöznélek az ágyhoz.

Au, ezt nem gondoltam végig.

– Nocsak, mik ki nem derülnek.

Nemtörődömnek akart látszani, de felgyorsult légzése és kivörösödő arca elárulták. Láthatóan felhevült, akárcsak én, amit szívem szerint a sütő melegének tulajdonítottam volna. Kár, hogy az épp nem működött.

– Mi készül?

Viki előbújt a szekrényből, diadalmasan meglengette a kakaós zacskót, amit az sűrű, barna porzáporral hálált meg. Maszatos arcát nyújtva puszit kért, amit azonnal meg is kapott, viszonzásul kaptam tőle némi porcukrot a borostámra. Sajnos nem érte be ennyivel, ragacsos ujjal Petrára mutatott. Úgy tehettem volna, mint aki nem érti, de mivel semmibe nem került teljesíteni a kérését, ráadásul jó ürügyként szolgált, odahajoltam Petrához és neki is adtam egy cuppanósat. Kellemes, könnyű illat lengte körül, keveredve a levegőben szálldosó kakaópor keserédes aromájával.

– Szóval?

– Egyszerű kekszes-tejfölös sütemény – felelte Petra. – Ehhez nem kell sütő vagy kés, de még robotgép sem, így Viki akár egyedül is elkészítheti.

– Nagyszerű, de azért ehető lesz, igaz?

Vikitől kaptam egy tockost, így már a hajam is fehér és barna portól tarkállott, Petra pedig felnevetett, olyan tisztán és felszabadultan, hogy muszáj volt hátrálnom egy lépést.

– Mi az hogy, majd csak figyelj!

Elnéztem volna még őket, de akkor felkopott volna az állunk és pár percen belül letámadtam volna Petrát a lányom a szeme láttára, így inkább nekiálltam előkészíteni a saslikot és a zöldségeket, majd felvettem a nyúlcipőt, kihasználva, hogy be kellett izzítanom a kerti grillt.

Hatkor a hússzeletek a rácson sercegtek és isteni illatfelhőket eregettek, próbára téve a tűrőképességünket. Petrát az egyik kerti nyugágyba parancsoltam, hátha végre elérem, hogy fél óráig ne csináljon semmit, Viktóriát pedig megkértem, segítsen neki kényelmesen elhelyezkedni. Kétségtelenül komolyan vette a feladatát. Hozott neki plédet és kispárnát, újra felkötötte a karját – olyan kendővel, ami illett a hajában lévő ezernyi csecsebecséhez, amit a déli alvás után ma ismét Petra hajába applikált –, a keze ügyébe helyezett egy kancsó limonádét és egy pletykalapot, bár ez utóbbit nem tudom, honnan szerezte.

Amikor felcsendült a kapucsengő, Viki ugyanilyen lelkesen szaladt, hogy beengedje a nagyanyját.

– Szerbusz, Viktor. Isteni illatok terjengenek, még öt utcával arrébb is érezni.

Meglepve kaptam fel a fejem.

– Szia, Barbi. – Óvatos pillantást vetettem Petrára, de ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy megigazítsa a csálén nyakába kötözött kendőt. – Szia, Tomi, hogy s mint, pajtás?

– Szia, mikor lesz kész a vacsora?

Ez jellemző volt Tomira, állandóan evett, ha pedig véletlenül mégsem, akkor szeretett volna. Szerencsére egy hatalmas energiabomba volt a srác, így simán le is mozogta a felesleget.

– Hamarosan, addig játsszatok Vikivel, jó? A kunyhóra például ráférne egy kis takarítás.

Ezzel bármikor el lehetett ijeszteni, ha szóba került a rendrakás, Tomi kámforrá vált.

– Barbi, mi szél hozott?

– Fiam, ne légy udvariatlan. – Anyám hangja szinte csattant. A teraszon állt, egyik kezében Pamacsot tartotta, a másikban egy üveg bort. – Én hívtam meg Barbit. Tudtam, hogy úgyis sokkal több ételt készítesz, mint amit mi hárman meg tudnánk enni.

– Négyen, anya. Ha jól tudom, Petrát neked már nem kell bemutatnom.

– Igaz is, vendéged van… Szerbusz, Petra.

Nem tudtam mire vélni anyám mogorva, sőt, kifejezetten udvariatlan viselkedését. Soha nem láttam még ilyennek.

– Petra nem csak vendég, anya. Barbi, ő itt Petra, páciens, jó barát és gyerekcsősz. – Viccesen a hozzánk lépő Petrára hunyorítottam, hátha támogatásra vagy bátorításra vágyik, de egyikre sem volt szüksége, mosolyogva állta a tekinteteket, a rá vonatkozó információk hallatán pedig csak a szemét forgatta.

– Ezzel dicsekszik, amióta bekötötte a karomat. Jó estét, Anna, szia Barbi. Remélem, nem bánod, ha tegeződünk. Te vagy Tomi édesanyja, ugye? Viki már sokat mesélt rólatok.

– Ö, igen, akarom mondani, nem. Na, még egyszer. Természetesen nem bánom, ha tegeződünk, és igen, én vagyok Tomi mamája. De… Viki… mesélt neked rólunk?!

– Óh, rengeteget. Hidd el, szinte mindent tudok rólatok.

Tetszett, hogy Petra nem vette fel a kesztyűt és nem kezdett magyarázkodni Vikiről. Köszönetként meleg mosolyt küldtem felé.

– Petra, kérlek, szólj a srácoknak, hogy mossanak kezet. Anya, Barbi, foglaljatok helyet. Máris kész a vacsora. – Reméltem, anyám ebből felfogja, hogy ő most sokkal inkább vendég, mint Petra.

Az étel fenséges volt, a rádióból halk zene szólt, a levegőben a sült hús és a nyíló virágok illata szállt és még Tomi is elcsendesedett, hogy másra használhassa a száját. Csak anyám rontotta a hangulatot, szinte tudomást sem vett Petráról és kizárólag Barbival és a gyerekekkel társalgott, még engem is bojkottált, ami végképp feldühített. Azzal büntettem, hogy én meg csak azért is Petrát szórakoztattam.

A vacsora végeztével Viki felpattant, összeesküvő pillantást váltott Petrával, majd bevonult a konyhába, hogy kisvártatva egy tepsivel a kezében térjen vissza. Olyan büszkén sétált végig vele a járdán, akárha a koronázási ékszereket hordozta volna körbe.

– Á, a desszert. Remélem hagytatok neki helyet, ezt ugyanis Viki készítette.

– Ráadásul teljesen egyedül – jelentette ki Petra.

Annyi szeretet és dicséret bújt meg ebben az egyetlen mondatban, hogy percekig képtelen voltam megszólalni. Viki az anyjától összesen nem kapott ennyi kedvességet.

Petra épp az én tányéromért nyúlt, de amikor rám nézett, leolvadt a vidámság az arcáról.

– Valami baj van?

Megint olvasott bennem. Mosolyt erőltettem magamra, de tisztában voltam vele, hogy az asztalnál ülők közül senkit nem csaptam be ezzel.

– Nem, semmi baj. Azok után, amit erről a sütiről mondtál, alig várom, hogy megkóstolhassam.

A süti valóban isteni volt. Nem igazán voltam édesszájú, de ez egyszerre volt savanykás és édes, igazi ízbomba, de nem émelyítő, mint a habos-babos, krémes süticsodák. Elismerően néztem a mellettem falatozó Petrára, de ő a szemével Viki felé intett, így gyorsan átcímkéztem a fejemben a dolgokat.

– Kicsim, ez egyszerűen fantasztikus! Abszolút kedvenc lesz.

Végignéztem az asztalt körbeülőkön és elöntött az elégedettség. Viki boldog bolt, Petra büszke, Tomi nyugodt, Barbi Svájc, anyám pedig hihetetlen változáson ment keresztül. Rámosolygott Petrára, ami először gyanakvással töltött el, de amikor áradozva elkérte Vikitől a receptet, megnyugodtam. Anyám visszatért, és úgy tett, mintha eddig nem is a gonosz Nyugati Boszorkány szerepében tetszelgett volna.

A gyerekek néhány csendes percet követően újra felélénkültek, így vége lett a nyugalomnak, de a jókedv szerencsére megmaradt. Tomi Vikit üldözte, Viki Pamacsot, ő meg hol a legyeket, hol a saját a farkát. Amikor aztán majdnem fejjel rohantak a hintaállványnak, inkább én is beszálltam, hogy irányítsam az őrületet, míg az asszonynépség a borospoharak felett pusmogott. Barbara és Petra hamar megtalálták a hangot, és volt is miről beszélgetniük, hiszen Barbi is Pesten élt, mielőtt Tomi megszületett.

Fél óra múlva, kergetőzéstől kimelegedve rogytam le újra az egyik kerti székbe. Barbi nevetve indult, hogy felváltson a hátralévő kis időre.

– Petra hova lett?

Anyám a ház felé intett, de valami nem stimmelt.

– Az isten szerelmére, mit mondtál neki?!

– Semmit, tényleg. – A telefonjára mutatott. – Megkerestünk egy receptes oldalt a neten, megkért, hadd nézze meg az emailjeit, aztán berohant.

Elszégyelltem magam.

– Ne haragudj, anya, nem akartam rád förmedni.

– Nem, igazad van, igazságtalan voltam vele – ismerte be, majd felém nyújtotta a kezét. – Féltékeny voltam.

Ledöbbentem, de viszonoztam a szorítást.

– De hát miért?

– Mert a múltkor láttam, Viki mennyire rajong érte, hogy máris milyen jól megértik egymást. Én, orvos létemre, vagy tán pont azért, soha nem tudtam ilyen oldottan csevegni Vikivel. Petrával olyan, mint régen: boldog.

– Anya, Viki imád téged.

– Igen, tudom, de érzi, hogy soha nem tisztán nagymamaként közeledek felé, hanem egy kicsit orvosként is. Nem tudom kikapcsolni a közelében az orvos énemet és ez nem tesz jót a meghittségnek.

Ezen elgondolkodtam. Én soha nem éreztem ezt, de hát én nem is embereket kezeltem. Legalábbis eddig.

Petra még midig nem volt sehol és én kezdtem aggódni.

– Azonnal visszajövök.

Besiettem a házba, de Petrát sem a konyhában, sem a nappaliban nem láttam. Síri csend fogadott és ez valamiért megijesztett. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és szinte berobbantam a vendégszobába.

Petra az ágy mellett ült a földön, hátát a falnak vetve, térdét az álláig felhúzta, a szája, mely az egyetlen színfolt volt sápadt arcán, már vérzett, mégsem hagyta abba a harapdálását.

Nem tudom, egyáltalán hallott-e, mindenesetre a szeme sem rebbent, amikor leguggoltam mellé.

– Petra, minden rendben?

Némán nemet intett.

– Mi történt, tudok segíteni?

Újabb apró fejrázás.

A tekintete tompa volt, a pupillája szinte elnyelte a szemét. Túlságosan is ismerős volt ez a jelenet. Viki viselkedett így, amikor Melinda halála után rátaláltam a kunyhóban. De Petrát mégsem kaphattam egyszerűen ölbe. Vagy talán mégis. Felnyaláboltam és vele együtt felültem az ágyra. Átkaroltam, magamhoz szorítottam és néhány percig csak ültünk ott, csendben. Számoltam a szívverését, de anélkül is tudtam, hogy túl gyors.

– Petra, le kell fektetnem Vikit. Magadra hagyhatlak addig?

Hirtelen felpattant, mintha Viki említése váltotta volna ki belőle, és kirohant a szobából. Még fel sem álltam, hallottam, hogy a szomszédos fürdőszobában öklendezik.

Utána mentem, hátha segítségre van szüksége, de már az arcát mosta. A tükörből magabiztosnak szánt pillantást küldött felém.

– Nyugodtan menj vissza a vendégeidhez, most már jól vagyok.

Egy nagy francot volt jól. Nem tudom mi elől menekült, de csodáltam az erejét. Ugyanakkor legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne játssza meg magát. Segíteni akartam, de amíg nem engedte, nem tehettem semmit.

– Kihajítom őket, leteszem Vikit, aztán visszajövök.

Egy mosoly halovány utánzata volt a jutalmam.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 6. rész

– Viktor –

Egy másodpercét sem tudnám felidézni a filmnek, de még a címét sem. Épphogy felhangzott a szignál, az én figyelmemet máris elvonta Petra szája. Amint bekapcsoltam a tévét, azonnal munkába állította éles kis fogait, amik aztán szünet nélkül marcangolták a finom bőrt, egész addig, míg le nem csukódott a szeme.

A tévéműsor utána sem tudta felkelteni az érdeklődésemet, sokkal kellemesebb elfoglaltságnak ígérkezett az ő tanulmányozása. Szempillái meg-megrebbentek, arcát halvány pír színezte, jobb keze a feje alá szorult. Néhány perc elteltével kicsit kinyújtózott, lábfeje a combomhoz simult, én pedig végleg letettem a filmről. Még vagy negyed óráig hallgattam lassuló légzését.

Hideglelős kacagásra rezzentem fel érdekessé váló álmomból. Azonnal a távirányító után kaptam, hogy lehalkítsam a tévét, és fél szemmel Petrára sandítottam, nem ébresztette-e fel őt is a horror film, de ekkor újra felhangzott, közvetlenül mellettem. Úgy pattantam fel, akár az órarugó.

A nevetést ugyan abbahagyta, de arca furcsa fintorba torzult, jobb kezével pedig úgy hadonászott, mintha egy legyet akart volna lecsapni. Halkan szólongattam, majd egyre hangosabban, de nem reagált. Megrázni nem mertem, féltettem a karját, de képtelen voltam tovább nézni, így megkockáztattam egy óvatos érintést. Ahogy végigsimítottam a karján, azt suttogva, hogy csak álmodik, valami megmozdult bennem: szerettem volna megvédeni, még a rémálmoktól is.

Az érintésemre előbb megdermedt, majd elernyedt a teste és lassan megnyugodott.

Mi a fészkes fene történhetett ezzel a nővel?! Voltak persze sejtéseim, de ez nem volt elég, tudnom kellett. Eldöntöttem, el fogom érni, hogy megbízzon bennem. Az elhatározás azonban a következő gondolattal meg is ingott: Melinda bízott bennem és mit ért el vele?

Mivel nem tudtam felébreszteni, késztetést éreztem, hogy leellenőrizzem a beadott gyógyszerek mennyiségét, noha előtte kétszer is átszámoltam a helyes dózist. Dühösen felmordultam. Biztos, hogy nem adagoltam túl, egyszerűen csak kimerült.

Leguggoltam mellé, bal karját keresztbe fektettem a mellkasán és felemeltem, figyelve, hogy lehetőleg ne okozzak fájdalmat. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, szája szinte súrolta a bőrömet, melle a mellkasomnak feszült. A lépcső felénél úgy éreztem, felrobbanok, még jobban magamhoz öleltem hát a túlságosan is könnyű testet és megszaporáztam a lépteimet, ő pedig teljesen elcsendesedett a karomban.

Hiba volt, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljam meg azokat a vörösre harapdált ajkakat, órák óta erre vágytam. Mit órák, napok óta. Finoman, épphogy érintette a szám az övét, és bár a testem azt üvöltötte: még, visszahúzódtam, miután letettem az ágyra. Az ablak résnyire nyitva maradt, ezért óvatosan betakartam. Felötlött ugyan bennem, hogy talán le kellene vetkőztetnem, de azt már nem bírtam volna ki.

Amikor már nem találtam több tennivalót körülötte, csendben magára hagytam.

Viktória ezúttal a helyén aludt, nyugodtan, a megunhatatlan plüss kutyust ölelve.

Jöhetett a hideg zuhany.

Másnap reggel vidám madárcsicsergésre ébredtem, hasogató fejfájással és jókora adag bűntudattal. A fejem éppúgy kavargott, akár a gyomrom.

Nem volt jogom kihasználni Petra védtelenségét. Semmiképpen nem tudhatja meg. Egyrészt, mert nem akarom megint megijeszteni, másrészt, mert tudom, csak fájdalmat okoznék neki, sokkal mélyebb sebeket ejtve a karján lévőnél.

Amikor Melinda meghalt, megfogadtam, hogy kizárólag Viktóriának szentelem az életemet, és ennek így is kell maradnia. Távolságot kell tartanom. Muszáj.

Mivel nyolckor ki kellett nyitnom a rendelőt, kihasználtam a korán kelés előnyeit és nem csak a reggelit készítettem el, de összeállítottam az ebédre szánt rakott krumplit is, hogy délben már csak a sütőbe kelljen betenni. Éppen a főtt krumplit karikáztam, amikor Petra álmos szemekkel megjelent az ajtóban.

Megálltam mozdulat közben és rácsodálkoztam az ablakon beszűrődő fénytől áttetszővé vált hálóingre. Ezek szerint valamikor éjjel átöltözött.

– Khm, jó reggelt.

– Jó reggelt, Viktor. Jól aludt?

Újra megtorpantam. Mi a fene?

– Mintha tegnap éjjel már tegeződtünk volna.

– Igaz, ne haragudj.

Elpirult. Valamiről lemaradtam. Nekem is voltak rémálmaim, de azok valahogy soha nem ezt a reakciót váltották ki belőlem. Hirtelen sokkal szebbnek láttam a reggelt. Bevette magát a fejembe az az izzasztó gondolat, hogy Petra később velem álmodott, és képtelen voltam letörölni az arcomra kiülő bárgyú vigyort.

– Kérsz egy kávét?

– Van egy kis problémám – motyogta.

– Éspedig?

– Szükségem lenne néhány dologra. A balesetkor viselt inget ki kellett dobni és az egyetlen váltás ruhámat is tönkrevágtuk tegnap. Hacsak nem akarok álló nap hálóingben lenni, be kell vásárolnom.

– Én ugyan nem bánom a hálóinget, de a kényelmed fontosabb a szórakoztatásomnál, úgyhogy egyetértek. Ennek ellenére a vásárlást nem ajánlom. Egyrészt nem hiszem, hogy a ruhapróbák jót tennének a karodnak, másrészt a legközelebbi normális ruhaüzlet a város határában lévő bevásárlóközpontban van, úgy egy órányi autóútra. Ma biztos nem tudlak bevinni, sajnálom.

– A francba, erre nem számítottam.

Viki jelent meg Petra mellett, apró mutatóujját feddőn ráemelve.

– Csúnyát mondtál – fordítottam, mielőtt a kis diktátorhoz fordultam. – Jó reggelt, napsugár, foglalj helyet, máris adom a reggelit. Szóval a ruhák…

Viki megint félbeszakított, ezúttal türelmetlen mozdulattal az emelet felé mutogatva.

– Igaz. Szóval, Viki azt mondja, keress magadnak valamit Melinda szekrényében. A méret szerintem is hasonló.

Azonnal tudtam, hogy valami rosszat mondtam, amikor megláttam Petra elboruló arcát. Már kezdtem megszokni, hogy nincs a közelemben olyan személy, akivel aknamezőre hasonlítana a társalgás, erre tessék, egy újabb nőszemély, aki… Hoppá, nem biztos.

– Ha az a gond, hogy Melinda ruháiról van szó, ez ne aggasszon. Rengeteg olyan ruhája volt, amit soha nem viselt, ezeket, és amiről úgy gondoltam, Viki egyszer igényt tarthat rá, megtartottam, minden mást elvitt az édesanyja. Szóval az a szekrény olyan, akár egy butik, minden vadonatúj.

– Oké, megnézem. Viki, segítesz majd választani? Te leszel az eladó, én meg a vásárló.

Miután Viki csillogó szemmel rábólintott, öntött magának egy bögre kávét, felcsippentett egy karika főtt tojást a vágódeszkáról és a lépcső felé indult, de egy meleg mosollyal még visszapillantott a válla felett:

– Jó étvágyat.

– Te nem eszel?

– Bocs, de ilyen korán képtelen vagyok.

Míg elláttam Vikit reggelivel és utasításokkal, végig a hálóingen átsejlő sziluett villódzott az agyamban. Bosszantott, hogy úgy viselkedem, mint egy kamasz, de hacsak nem kezdtem el fejben gyököt vonni, nem szabadultam a képtől. Bíztam benne, hogy majd a munka eltereli a gondolataimat.

Miután a lelkükre kötöttem, hogy fél óránál tovább ne shoppingoljanak, magára hagytam a lányokat és átballagtam a rendelőbe. Többen vártak rám, mint gondoltam, de a tény, hogy Barbi és az édesanyám is köztük volt, meg is oldotta a rejtélyt. Kíváncsiság, asszony a neved.

Megadtam magam a sorsnak és elkezdtem a rendelést. Három újszülött kiscicával később, akiknek az égadta világon semmi bajuk nem volt azon kívül, hogy a kis gazdik kiemelték őket az anyjuk mellől, besétált anyám, letette a szinte hozzá nőtt orvosi táskát az asztalomra, és hófehér bichon frise-ével az ölében, leült a székembe.

– Szia, anya. Pamacsot a vizsgálóasztalra tedd, kérlek. Míg megvizsgálom, nyugodtan megválhatsz tőle.

– Semmi szükség rá, hogy megvizsgáld, kutya baja.

Pimasz, szeretetteljes mosolyával mindig elérte, hogy ne tudjak rá haragudni, nem történt ez másként most sem. Bár már elmúlt ötven és soha életében nem festette a haját, barna frizuráját alig tarkította néhány ősz tincs. Ő erre mindig azt mondta, minek fizessen a hajfestésért, amikor a természet ilyen szép melírral áldotta meg. Elöntött a közelében mindig tapasztalt nyugodt derű. Nekidőltem a mellőzötté vált vizsgálóasztalnak és a tárgyra tértem – kint valódi betegek vártak rám.

– Mit szeretnél tudni?

– Micsoda kérdés, mindent, természetesen. Tudod, mi volt az első dolog, amit ma reggel, ébredés után hallottam? – Nem tudtam, de voltak elképzeléseim. – Hogy te egy idegen nővel henteregsz, ráadásul nyilvánosan. Ki ez a nő? Milyen kapcsolatban állsz vele? Az unokám szereti? Na és ő Vikit?

Muszáj volt nevetnem. Anyám nem a tapintatáról volt híres, én meg még bátorítottam is, ugyan mi mást vártam.

– Lássuk csak. – Komótosan számolni kezdtem az ujjaimon, mert tudtam, hogy ez bosszantani fogja. – Petrának hívják, és ő az a nő, aki Viki mellett lesz, amíg én dolgozom. Akármilyen furcsán hangzik is, jelenleg orvos-páciens kapcsolatban állunk. Viki imádja, az érzés láthatóan kölcsönös.

– Jaj, fiam, ne legyél már ilyen… ilyen… Eh, mindegy. Nem szoktál te csak úgy andalogni a faluban. Szerintem nem is látott még senki Melindán kívül más nővel. És hogy érted, hogy orvos-páciens kapcsolat van köztetek? Ki ő, a macskanő?

– Nem andalogtunk, pláne nem henteregtünk. De, ám legyen, csak hogy ne mondhasd, hogy semmit nem mesélek el neked. Szerda este a Tóth tanyáról tartottam haza, amikor Petra majdnem belém jött a kereszteződésben. Még mielőtt teljesen leírnád őt, magas láza volt és még így is ura maradt a helyzetnek. Azóta nálunk van, mert célravezetőbbnek tartottam hazavinni, mint mentőt hívni. De mindezt te bizonyára már tudtad. Most pedig, ha nem haragszol, dolgoznom kell.

Megpusziltam az arcát és a kezébe nyomtam a táskáját, de még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, meggondoltam magam.

– Tudod, mit, anya? Pénteken gyere át este vacsorára. Összeütök egy finom salátát és grillezhetnénk.

Gyanakvóan villant rám a szeme, de a szája sarkában elégedett mosoly vibrált.

– Mit kérsz cserébe azért, hogy kielégíted egy aggódó anya kíváncsiságát?

– Leszerelhetnéd helyettem Barbit. Nem kell, hogy az egész falu a balesetről csámcsogjon, mondhatnád azt, hogy családi jó barát, pihenni és gyógyulni jött hozzánk, és ő fog vigyázni Vikire. Amúgy ez igaz is. Pénteken hatra gyere.

Bólintott, búcsúzóul megölelt, majd kisietett a váróba, de még hallottam, ahogy Pamacs fülébe mormog: – Még, hogy családi jó barát.

Egész délelőtt meg sem álltam, így nem volt alkalmam holmi pletykákon, kamaszos érzelmeken és elfojtott vágyakon rágódni. Ugyanakkor megfeledkezni sem engedtek róla, minden második gazdi rákérdezett, ki volt az a csinos fiatal nő, akivel együtt láttak.

Amikor valamivel dél előtt beléptem a házba, síri csend fogadott és a sülő rakott krumpli illata. A bosszúság és a meleg hála viaskodott bennem, amíg meg nem láttam őket a nappaliban. Akkor egyértelműen az utóbbi győzött. Petra a kanapén feküdt, kényelmesen kinyújtózva, fejét a kartámlára támasztotta, hosszú haja akadálytalanul omlott alá a túloldalon. Viki, szája sarkán kikandikáló nyelvvel, éppen azon ügyködött, hogy minél több díszt helyezzen el a szőke hajzuhatagban. Hol egy rózsaszín, masnis hajgumi, hol egy zöld csillámos csat kandikált ki a tincsek közül.

– Ez ám a frizura. Bálba készültök, lányok?

Viki túlságosan el volt foglalva a műve tökéletesítésével, Petra azonban furcsa fintorral válaszolt és a szeme sarkából végigmért.

– Úgy ám, és én leszek a díszvendég, hála neked. Ez a próbafrizura.

– Hadd találjam ki. Itt járt anyám.

– Bezony. Jó alaposan megnézett magának és közölte, hogy nem maradhat, tulajdonképpen csak Pamacs akart beköszönni Vikinek, ha már erre jártak, de sebaj, majd péntek este jól kibeszélgetjük magunkat.

– Na igen, ez ő. Elnézést, hogy a megkérdezésed nélkül meghívtam.

– Ez a te házad, azt hívsz meg, akit akarsz.

– Igen, de most te is itt laksz, és nálunk a vendég mindenek felett áll, igaz, kicsim?

Viki végre felnézett, és boldog vigyorral mutatta a kezét, amiben még legalább fél tucat szivárványszínű, apró csatocska feküdt.

– Apropó vendég. Ha jól emlékszem, azt mondtam, ne erőltesd meg a magad.

– Fekszem.

– Most, de biztos vagyok benne, hogy a jénai nem magától mászott be a sütőbe.

– Ja, hogy az. Ugyan már, csak el kellett tekernem egy gombot.

Viki a fejét ingatta és hatalmas sóhajjal a mosókonyha felé bökött. Rosszat sejtve sétáltam a konyhából leválasztott apró helyiség felé, de ki sem kellett nyitnom az ajtaját, úgy is hallottam, hogy zúg a mosógép.

Most már tényleg bosszús lettem.

– A mosógépet is csak be kellett kapcsolni?

Petra felült és eltúlzott döbbenettel az arcán Vikihez fordult, nem törődve annak ijedt sziszegésével.

– Áruló – nyafogta duzzogva.

Viki kuncogva mutogatott felém, majd a saját fülére.

– Na persze, el is higgyem? Az édesapád nem kutya, csak gyógyítja őket. Hatalmasat csalódtam benned, kisasszony.

Viki egyik lábáról a másikra állt és bűnbánón lehajtotta a fejét, de láttam, hogy közben somolyog a bajsza alatt.

– Rendben, bocsánatkérés elfogadva, ha kapok egy puszit.

Amikor azonban Viki közelebb hajolt, Petra, felkötött bal karja ellenére, villámgyors mozdulattal a pamlagra döntötte és addig csiklandozta, míg Viktória esedezve fel nem tartotta a kezét.

Ámulva néztem a kibontakozó jelenetet. Viki nem beszélt, a kártyákat sem kapta elő, mégis zökkenőmentesen társalogtak. Eddig csak velem tudott így kommunikálni, de én neveltem, minden rezdülését ismertem, Petra pedig alig egy hete csöppent az életünkbe.

– Petra, a karod, már megint nem vigyázol.

– Upsz, most le lettünk tolva – suttogta Vikinek, mire ő a kacagástól kifulladva, alig hallhatóan lihegte a Petrától csak imént hallott kifejezést:

– Bezony.

Megdermedtem és láttam, hogy Petrának is elkerekedik a szeme. A következő pillanatban lehajolt egy leesett csatért, leomló haja eltakarta az arcát Viki elől, de a tekintetét végig rám függesztette és alig látható fejmozdulattal jelzett, ne reagáljak. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam fel Vikit, de megálltam, belül azonban indián győzelmi táncot jártam, harci üvöltés kíséretében. Nem tudtam megszólalni, féltem, hogy elárulom magam, de Petra ismét megmentette a helyzetet.

– Viki, moss kezet, kérlek, aztán megteríthetsz, amíg mi apukáddal megnézzük a krumplit.

Úgy kellett kiráncigálnia a nappaliból a mit sem sejtő, szökdécselő Viki nyomában.

– Mi volt ez? – nyögtem rekedten, amint kettesben maradtunk.

– Viki megszólalt.

Olyan idegesítő nyugalommal mondta ki a nyilvánvalót, hogy legszívesebben jól megráztam volna.

– Nyolc hónapja egy szót sem szólt. Voltunk pszichiáternél, családterápián, játék- és rajzterápián, és elkezdett lovagolni. Miért most?!

– Mert egy pillanatra teljesen felengedett.

– Ez… ez azt jelenti, hogy direkt nem beszél, de most megfeledkezett magáról?

– Nem egészen. Azt hiszem, beszélni akar, de nem tud, mert kialakult benne egyfajta gátlás, amit képtelen leküzdeni. Szorong.

– De miért? Az édesanyja halála miatt?

– Kézenfekvő, de sajnálom, ezt nem tudhatom.

Néztem nyugodt arcát, komoly tekintetét és valahogy biztos voltam benne, hogy meg fogja tudni.

– Ki vagy te?

Elsápadt, szomorúan elmosolyodott és kezet nyújtott: 

– Kiss Petra.

Folytatása következik!